KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Harold Pinter (1930-2008)
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: A negyedik dimenzió A Sátántangó tizenöt éve
• Mátyás Péter: A kamaszkor útvesztői Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Kolozsi László: Mindenki a magáét
CRICHTON
• Beregi Tamás: Crichton-próféciák Michael Crichton
AUSZTRÁLIA
• Varró Attila: A szivárványon túl Ausztrál vadnyugat
BLAXPLOITATION
• Vágvölgyi B. András: Büszkék és feketék Blaxploitation – Sweet Sweetback…
• Teszár Dávid: Egy elfeledett szuperhős Jim Kelly
FESZTIVÁL
• Klág Dávid: Re-animátor Anilogue
• Báron György: Vissza Afrikába Karthágó
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Magnum nélkül Elcserélt életek; Gran Torino
• Mátyás Győző: Az idő fonákja Benjamin Button különös élete
MOZI
• Schreiber András: Milk
• Vajda Judit: A kuszkusz titka
• Nevelős Zoltán: A szabadság útjai
• Alföldi Nóra: Melegkonyha
• Pápai Zsolt: A látogató
• Tüske Zsuzsanna: Vérvonal
• Forgács Nóra Kinga: Profi bérgyilkost keresünk
• Varró Attila: Az igenember
• Baski Sándor: Valkűr
• Parádi Orsolya: Volt
• Sepsi László: Spirit – A sikító város
• Teszár Dávid: Wonderful Days
• Vincze Teréz: Te, aki élsz
DVD
• Géczi Zoltán: A bosszú
• Tosoki Gyula: Az örökös
• Varga Zoltán: Trapéz
• Pápai Zsolt: És Isten megteremté a nőt
• Horeczky Krisztina: Halálos glamúr Csillogás
FESZTIVÁL
• Hámori György: Papírvilág, gyurmaemberek Anilogue-interjúk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Mindenki a magáét

Kolozsi László

Három elsőfilmes: a személyesség teszi őket hasonlóvá és az, hogy mindhárman a független filmezésből indultak.

 

Az előzetes filmlisták alapján úgy látszott, szokatlanul sok, tíz elsőfilmes indulhat a 40. Magyar Filmszemlén a játékfilmek versenyében. A végső listán Tóth Barnabás és Bernáth Zsolt nevét sajnos már nem találtuk. Akárhogyan is történt, a magyar filmben végre a folyamatos generációváltás természetes gyakorlata érvényesül.

 

 

Papírrepülők

 

Szabó Simon a Moszkva térből lehet ismerős. Ha egyszer láttuk, nehéz elfeledni. Karakteres színész. És karakteres rendező. Szabó Simon olyan, amilyennek a Moszkva térben vagy a Zsebzsötemben megismertük. Egy mozi kávézójában találkozunk. Sokan köszönnek oda neki. Nem lehet nem tegezni. Másképpen: furcsa lenne magázni.

 

– Hogy kerültél a Moszkva tér főszereplői közé?

– A húgom a Pesti Barnabásba járt, mondta, hogy mennek egy válogatásra, az egész iskola, kérdeztem, én is mehetek-e, biztatott, próbáljam meg. Fogtam pár havert, és elmentünk.

– Előtte nem is volt kapcsolatod filmesekkel?

– Nem. Senkit nem ismertem. Holott apámnak voltak filmes kapcsolatai, az Eldorádóban, a Meteóban játszott kisebb szerepeket. Újságíró volt, illetve színész. Az utcaszínházat ő hozta be Magyarországra. A legényanyában ő volt a Tűzoltóparancsnok. 1995 óta játszottam színházban, gyerekszínészként. Körmenden jártam suliba, és ott mindig megkergettek a helyiek – a kosárcsapatban játszottam, napi három edzésem volt –, nem bírták a pestieket: volt, hogy a vonaton végigüldöztek, Körmendtől Szombathelyig. Elbújtam, bezárkóztam a vécébe, kimásztam az ablakon, átugrottam egy másik vonatra. Haza akartam jönni, és anyám azt mondta, hogy csak valamiért jöhetek haza. És akkor jött a Valahol Európában-musical, és abban megkaptam Sutyi szerepét. Ez a szerep volt az első.

– Honnan jön a Papírrepülők története?

– Hét egymástól független történetet mesélek el. Olyan fiatalokról, akik keresik a helyüket a világban. Az utóbbi pár évben egy csomó ilyen arccal és történettel találkoztam, amit ha egymás mellé fűzök, úgy éreztem, meg tudom mutatni a korosztályomat. Dolgoztam programszervezőként a Kultiplexben, az is benne van, de ma is roadolok, vagyis zenekarokat szállítok: a filmben benne van egy ismerősöm, egy lány, aki a saját nemét szereti, de van benne egy alkotói válságtól szenvedő író is, két DJ srác. Ezek nem olyan sztorik, amikhez színészek kellenek. A szereplők legalább nyolcvan százalékban saját magukat játsszák el.

– Összefutnak a szálak, mint Altman filmjében?

– Nem, ez nem olyan, mint a Rövidre vágva. Direkt úgy írtam meg, hogy semmi köze ne legyen egyik szálnak a másikhoz. Egyszerű a film struktúrája. Lemegy az összes első jelenet, aztán lemegy az összes második, majd harmadik, és így tovább, minden második percben már egy másik sztoriban vagyunk, egy jelenet egy snitt, vagyis nincs vágás egy jeleneten belül. A hetedik jelenet után ismét az elsőként látott történet folytatódik. A filmet meghatározza a zene is, csak underground zenekarok lesznek benne, főleg elektronikus zene, hip hop, trance, olyan srácok írják a filmhez a zenét, akiket még csak kevesen ismernek, de nagyon jók. Minden generációnak megvan a maga filmje, abban bízom, hogy ez a film a mai tizen- és huszonévesek filmje lesz.

– Ahogy a maga idején a Moszkva tér is az volt?

– Igen, de ebben a filmben nincs politika, és sokkal dokumentaristább. Nem is az a lényeges, hogy van benne mondjuk egy kidobóember, hanem hogy ki játssza, és mi mindent hoz magával a szerepbe. A végére raktam egy olyan szintihangot, ami a nyolcvanas éveket és a Gyermekrablás a Palánk utcában világát idézi. Az a világ nekem nagyon tetszett. Gyerekfilmet lenne jó csinálni. Bizonyos értelemben ez a filmem is ifjúsági film. De persze ez félreérthető lehet. Ezért inkább azt szoktam mondani rá: ifjúsági film, művészfilmes eszközökkel. A Papírrepülők cím onnan jön, hogy apámnak volt egy négysoros verse: „Én hajtogatok, Te hajtogatsz, Ő hajtogat, Mindenki hajtogatja a magáét.” Mindegyik fiatal: egy kis papírrepülő.

 

 

Rózsaszín sajt

 

Tóth Barnabásra gyerekszínészként sokan emlékezhetnek. De akik emlékeznek rá, nem biztos, hogy fel is ismernék az utcán. Ugyanis legfontosabb szerepei óta jó néhány év eltelt már. Ő volt az Eldorádóban Eperjes Károly unokája, majd a Gyerekgyilkosságok főszereplője. Később szellemes rövidfilmjeiről ismerhettük meg.

 

– Kezdjük a legelején. Strasbourgban születtél. Hogyan kerültek a szüleid oda, és meddig éltetek ott?

Édesapám franciatanár, és a hetvenes évek második felében megbízták, hogy a strasbourgi egyetemen tanítson magyar nyelvet. Két éves voltam, amikor 1980-ban hazajöttünk, de az egész család, a kint töltött idő hatására, frankomán lett. Franciaország – és ezért jelentett némi előnyt a franciatudás – filmes ország, akár a finanszírozást nézzük, akár a hozzáállást a filmekhez. Az egyik kisfilmem, a Vonaton rendes filmre készült (bemutatta az angol tévé is, egy európai pályázatra, a NisiMasára készült). Mentem a reptérre, Franciaországban, egy tekercs filmmel a hónom alatt, és egy virágárus, akihez beugrottam, megkérdezte, ez az ön rövidfilmje? Vagyis tudta, hogy egy nagyfilm három tekercs, és amit éppen cipelek, az valószínűleg rövidfilm lesz. Ott, egyelőre, sokkal kedvezőbbek a feltételek. A szemlére készített játékfilmben, a Rózsaszín sajtban is van francia pénz.

– Nem gondoltál arra, hogy francia rendező legyél?

– Komolyan sosem merült fel. Magyar vagyok, magyar a feleségem, imádom Budapestet: Franciaországban rengeteg elsőfilmes van, évente kétszáz debütál, ezeknek a rendezőknek a nagy része sosem forgatja le a második filmjét. Szerintem nekik is érdekesebb lehet egy magyar film, egy magyar rendező, mint egy kétszázegyedik elsőfilmes. Az első filmemre persze erősen hat a francia közeg, a francia kapcsolatok; a filmem jelentős része, egyharmada Franciaországban játszódik. Francia színészek is játszanak benne.

– Az első film, amiben szerepeltél, az Eldorádó volt? Hogy kerültél a film közelébe?

Xantus János filmje, a Hülyeség nem akadály volt az első. Lukáts Andor fiát játszottam. Gyerekszínészként a Harlekin gyermekszínházban játszottam. Pontosabb talán úgy mondani, hogy szerepeltem. A nagymamám vitt el oda. Gondolom azért, mert otthon sokat viccelődtem, hülyéskedtem. Akkoriban ez volt az egyetlen gyerekszínház, oda jött mindenki. Verebes István is kiválasztott egy darabra. Odajöttek a filmesek is. Számomra a Gyerekgyilkosságok volt a legfontosabb szerep, de mai szemmel visszanézve az Eldorádó óriási film. Akkoriban nekem ijesztő volt inkább: felvágják benne a torkom, éjszaka forgattunk, traumatikus volt. Andorai Péter nyugtatgatott, később a Gyerekgyilkosságokban ő volt a nyomozó. Eperjes a nagyapám az Eldorádóban, megszül – anyaként! – A legényanyában, és megöl egy német-amerikai filmben, amit itt forgattak (Laurin volt a címe). Elvégeztem ugyan a Kereskedelmi Főiskolát, de nem tudtam szabadulni: filmőrült lettem, nem ment – nevezzük így – a polgári lét.

– Végül Zsombolyai János rendezőosztályába kerültél…

– Mi nem voltunk olyan szerencsések, mint a Simó-osztály: a nyolc végzett rendező közül még csak Mundruczó Kornél forgatott le nagyjátékfilmet. A Rózsaszín sajtot három évig írtam. Az első változatot két hét alatt leírtam, nagyon nekibuzdulva, transzban, naponta 15-20 oldalt. Keserves három év következett. Először egy embert vontam be, aztán még egyet: hárman írtuk együtt. Ment a vita, ez így nem hiteles, ez túl amerikai, mondták a többiek (Frank Rizzo és Hamvas Dániel) egyes fejezetekre, de úgy érzem, egy egészséges európai – szűkebben: csehes – középúton haladtunk tovább. A Rózsaszín sajt egy apa-fiú konfliktus története. A főhőst egyedül neveli az apja, nagyon különböző karakterek: nagy a szeretet, amit egymás iránt éreznek, az apa részéről talán túl nagy is. Egy fojtogató szeretetburokban él a srác. Az apa olaszos temperamentum, szex, jó kaják, sok pénz, körülbelül ezek érdeklik. A fia pedig kicsit idétlen, romantikus alkat, és megszökik Franciaországba, a nagybácsihoz. A svájci határ közelébe, egy kis faluba. Az első szerelemről, a szülőktől való leválásról szól a filmem: a rózsaszín sajt tulajdonképpen a boldogság jelképe. Szóval semmi különösen eredeti, de a megfogalmazás remélem kedvesre, humorosra és személyesre sikerült.

A fiút én játszom. Sokáig gondolkodtam, eljátszhatok-e még egy olyan karaktert, de a kölyökképű jelző már régen rám ragadt, a korábbi filmekben is mindig fiatalabb fiúkat játszottam, és az volt a döntő momentum, hogy tavaly novemberben elkérték az Auchanban a személyimet, amikor bort akartam vásárolni, illetve majdnem ebben az időben becsöngetett egy üzletkötő nő, és amikor kinyitottam az ajtót, azt mondta, inkább apuval vagy anyuval szeretnék beszélni. És akkor úgy döntöttem, hogy egy húszévest azért még tudok magamból kreálni.

 

 

Illúziók   

 

Bernáth Zsolt vérbeli amatőrfilmes. Számos sikeres és szokatlan filmet csinált barátaival, fillérekért. A magyar horror legjelesebb képviselője. Ami önmagában nem rang, hiszen e honban nagyon kevesen akarnak éppen horrorfilmet forgatni, nem lenne túlzás azt állítani, hogy rajta és csapatán, a Cruel World Teamen kívül senki. Arról is kérdeztük, e szokatlan műfaji választás mennyiben befolyásolta karrierjét.

 

– A honlapodon csak három filmed ajánlóját találtam meg… A Legyen világosságét és a Hasfalmetszőkét, a két nevezetes horrorfilmeteket nem is látom rajta.

– Igen, mert a horror műfaját már szeretném magam mögött tudni. Tizenvalahány éve, amikor az említett filmeket készítettük, nem volt más tervünk, csak annyi, hogy filmeket csináljunk, aztán megnézzük azokat baráti körben, vagyis maga a filmkészítés jelentett nekünk örömet. De a média, pontosabban a bulvársajtó, felkapott minket. Úgy nézett ki, érdekes volt, hogy pár fiatal horrorfilmeket forgat Dunaújvárosban. Én Stephen Kingen nőttem fel meg feketén másolt olasz horrorokon meg Romerón. Eleinte csak írogattam, később jött az ötlet, hogy az írásaimat próbáljunk meg filmrevinni. És lassan mindenki megtalálta a baráti társaságunkban a maga helyét, lett maszkmesterünk, számítógépes grafikusunk, zeneszerzőnk. Én az írást és a rendezést vállaltam magamra. A Legyen világosság volt az első moziba kerülő filmünk. Egy helyi vetítésnek vitte hírét a bulvársajtó. Érdekesek voltunk, de csak egy darabig. A Kárhozattal szerepeltünk először a magyar filmszemlén, de még ez a filmünk is, akárcsak a többi, VHS-re forgatódott. Haverok szerepeltek benne. A Hasfalmetszők volt az első, amit már a közönség is érdekesnek talált, nem csak a sajtó: szándékunk szerint ez valamiféle magyar Alkonyattól pirkadatig. Tarantinós szövegeket akartunk írni. Elég véres film volt. Nagyon szépen landolt az akkori Ganxsta Zolee-s magyar közegben. Kaptunk pozitív visszajelzéseket, teltházas vetítések voltak a Toldiban.

– Miért volt ez a film működőképes? Meglepő volt, hogy van horror Magyarországon, vagy elképzelhető, hogy azért szerették, mert érezhetően amatőr film volt, az amatőrsége volt a bája? Vagy esetleg azért szerették, amiért a Korda Györgyöt, mert rajta is lehetett nevetni, nem csak vele.

– A videojátékokon felnőtt gyerekeknek, úgy látszik, bejött ez a stílus, benne volt a levegőben, hogy ez a film sikeres lesz. Mindenki tudta persze, aki látta, hogy mi ezt örömünkben és nem komolyan készítettük, sütött róla, hogy amatőr film, szerették, hogy ez egy őszinte, minden hátsó szándéktól mentes vállalkozás. Nagyon sokat eladtunk belőle videókazettán, a mai napig meg lehet találni (ingyenes) torrent oldalakon. Mire eddig eljutottunk, elegünk lett a horrorból, mert a sok pozitív visszajelzés mellett arról is beszélni kell, hogy sokszor megkaptuk, hogy mi állatok vagyunk, vagy egyenesen betegek. Magyarországon horrorfilmre nem is lehet pénzt szerezni, sem alapítványokon keresztül, sem magáncégektől. Váltottunk, és egy vígjátékba fogtunk bele. A Sohase volt Glória is tarantinós hangulatú film, mondhatjuk azt is, hogy hasonló ez előzőekhez, épp csak a horror-elemek hiányoznak belőle. Életünkben először erre a filmre kaptunk pénzt az MMKA-tól. Nem sokat, hiszen a film mindössze kétmillió forintba került, de ez már BETA-ra készült, és tudtunk fahrtsíneket is bérelni. A filmezés mindenkinél hobbinak indult, de lassan mind ebből élünk: az operatőrünk egy kereskedelmi tévénél dolgozik, a maszkmesterünknek műhelye van Pesten….

– Az idei szemlén az Illúziókkal, egy Richard Bach-könyv adaptációjával vesztek részt…

– Ez tulajdonképpen egy rajongói film. Az alapja valóban az Illúziók című könyv, de rengeteget hozzáírtunk. Az volt a célunk, hogy szép filmet készítsünk. Érintetlen helyszíneket kerestünk. Ez az első munkám, ami megrendelésre készült. Váczi Károlynak, a producernek és nekem is meghatározó élmény volt ez a könyv. Két repülőpilóta története. A film elején találkoznak, és egy hetet együtt töltenek: mester-tanítvány viszony alakul ki közöttük, akár azt is mondhatnám, ez egy modern messiás-történet. Csodák történnek a két pilóta sétarepülésein: betegek gyógyulnak meg, egy kislánynak elmúlik a tériszonya… Egy idő után az emberek már nem a repülésért jönnek, hanem a csodáért, és amikor elmarad a csoda, akkor ellenük fordulnak.

– Hogyan mutatjátok meg a csodát, hogy ne legyen nevetséges?

– Ezt a részt finoman kezeltük, nem olyan harsány, mint a regényben. A nézőben akár az is felmerülhet, a csoda nem is történt meg, csak vízió.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9652