KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A magántévék dzsungelében

Gambetti Giacomo

Római tudósítónk beszámolója

 

Az utóbbi időben a szokásosnál magasabb tévéantennák jelentek meg az olasz háztetőkön, s minden antennán további toldalékok is díszelgenek. A magánadók vételére készültek. Eleinte „szabad” adóknak is nevezték őket, hamarosan azonban kiderült, hogy ez a szó sokkal kevesebbet jelent, mint első pillanatban tűnik. Annyiban szabadok, hogy semmiféle törvényes jogszabály nem vonatkozik rájuk, viszont anyagi (reklám) és politikai nyomásnak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva, mint a „rendes” tévé, melyet a RAI, az Olasz Rádió-Televízió irányít. Ma már végleg eldőlt: magánadónak nevezik a privát tévéállomásokat, szemben a RAI „közszolgáltatásnak” számító állami tévéjével, mely az egész ország területén azonos műsort sugároz. A RAI adásainak vételéért államilag szabályozott előfizetési díjat kell fizetni, a magánadások vétele ingyenes, és sugárzási körzetük erősen behatárolt.

Hogy hány magánadó működik ma Olaszországban? Egy, az idei év elején készült fölmérés szerint körülbelül 450; ám ez a szám valószínűleg nem teljes, hiszen sok adót nem mértek be vagy nem azonosítottak. Az ország északi részén működik az állomások negyven, délen harmincnégy, Közép-Itáliában pedig huszonhat százaléka. Azt is kiszámították, hogy általában minden 130 ezer lakosra jut egy magánadó. A magán rádióállomások száma ennél sokkal nagyobb, gyakorlatilag megszámolhatatlan. Minden kisebb-nagyobb városban tucatszámra működnek.

A tévéállomások háromnegyedének saját híradója van, általában naponta két kiadást sugároznak, de elég rövideket, és kimondott riport alig fordul elő. Annál több a kommentár, bár ezek meg elég uniformizáltak. Új jelenség, hogy komoly együttműködés kezd kialakulni a különböző adók közt – az állomások nem akarnak magukra maradni, nem szívesen dolgoznak egyedül. Az együttműködést nemigen teszik közhírré, mert létezik egy jogszabály, mely megtiltja a „poolba” szerveződést. A közös munka főleg abból áll, hogy bizonyos műsorokat azonos időben sugároznak, de programok cseréjét is szervezik már. Más tévéadók külföldi programokat ismételnek: Franciaországból a második csatorna műsorait, Jugoszláviából a capodistriai olasz nyelvű adást, a svájci Ticinóból is az olasz nyelvű műsorokat, a Monte-Carló-i tévének pedig a francia és az olasz programját rögzítik és ismétlik meg. Akadnak aztán állomások, melyek ugyanazon a csatornán osztoznak a nap és az éjszaka különböző óráiban.

A tévék körülbelül 15 százalékának adáskörzete nem haladja meg egy város vagy városrész határait: 21 százalékuk több települést sugároz be, 29 százalékuk egy megyében, 22 százalékuk több megyében vagy egy tartományban fogható, és csak az állomások 3 százalékának műsora vehető eredeti tartományának határain túl. Ami az adásidőt illeti: többségük négy–hat órát sugároz, de sok van, amelyiknek műsorideje hét–kilenc óra. Egészen új jelenség, és főleg Rómára jellemző, hogy napi huszonnégy órát is élnek az adók, többnyire filmeket, tévéfilmeket vagy pornó, illetve a pornó határán járó vegyes műsorokat vetítenek. Egyelőre alig néhány tucat ilyen állomás létezik, de nagy és anyagilag jól szervezett tévékről van szó.

Ami a tulajdonjogot illeti: politikai pártok vagy csoportok állnak mögöttük, könyvkiadók, iparvállalatok, filmproducerek, lapkiadók, más országok tévétársaságai. Gyakran különböző érdekeltségek egyazon személy vagy társaság kezében vannak, például a Rizzoli vagy a Mondadori cég lapokban, könyvkiadásban, tévéadásban egyaránt érdekelt, sőt a Rizzoli filmgyártással-forgalmazással is foglalkozik, és a Rusconi cég is érdekelt lapkiadásban, könyvkiadásban, filmgyártásban és tévéadásban.

A magántévék hálózata néhány kivételtől eltekintve elég merev műsor-sémát követ: elsősorban film, film a világ minden részéből, mindenféle korszakból, bár dominálni az olasz filmek dominálnak, köztük is a harmincas-negyvenes és ötvenes évek termése. Az utóbbi időben megjelentek a különböző országokban készült némafilmek is, valamint a rendszertelenül sugárzott és mindenféle informatív kísérő szöveget mellőző számtalan film mellett felbukkantak már a valamilyen kritikai szempontból összeállított – például életműveket bemutató – kisebb ciklusok is. A sorozatok terén az amerikaiak vezetnek, többnyire krimikkel vagy westernekkel, de remekbe szabott vígjátékokat és rajzfilmeket is lehet tőlük látni. A magántévék (különösen a Cineriz, a Rizzoli állomása) új és fontos filmeket is sugároz nagy hírverést csapva. Néhány ismert tévéfilmsorozatot is adnak. Például a Charlie angyalai című 72, egyenként 55 perces epizódból állót, melynek történeteiben három nyomozó hölgy működik egy Charlie nevű félig láthatatlan főnök keze alatt – aki legszívesebben titkárnője fenekét simogatja. [A magyar tévében is láthatunk ebből a sorozatból „ízelítőt”.] Van aztán egy francia sorozat, a címe: Az a nő a bíró. Simone Signoret játszik benne, és bírósági témájú. Egy angol krimisorozat is fut Edgar Wallace művei nyomán Ököl és méreg címmel. Spy néven adnak egy másik amerikai szériát egy nemzetközi bűnszövetkezetről. De újabb és újabb amerikai tévéprodukciók bukkannak föl. Például az Eight is enough (Nyolc elég) című sorozat a maga 52, egyenként 50 perces (plusz tíz perc reklám) epizódjaival. Egy özvegyasszonyról és nyolc gyerekéről szól – az amerikai ranglistán a harmadik helyen áll. Vagy a Paramount produkciója, a Képtelen történet vagy a négyrészes Freedom Road (A szabadság útja), melyben Cassius Clay az Egyesült Államok első fekete bőrű bírójának szerepében színészkedik. A gyerekek pedig régi és új Walt Disney-ket élvezhetnek, aztán egy széria Hanna és Barbera is ment, valamint egy sorozat zűrös gyerekekről és megértő rendőrről (Menekülés otthonról), valamint egy modernizált Pál utcai fiúk-szerű történet A vörös kéz bandája címmel. 112 egyórás epizódból álló western A nagy völgy, mely természetesen egy család életét kíséri nyomon – nem túl eredeti módon.

Zenés programokat is sugároznak a magántévék, méghozzá egyenesen nekik készült műsorokat (természetesen több állomás összefogásából jönnek létre). Igen olcsó, majdnem ingyen-műsorok, ha tekintetbe vesszük az óriási reklámot – hiszen diszkócégek, impresszáriók népszerűsítő eszköze ez a saját énekeseik, dalaik számára. Kvízjátékokat és egy komikus vagy „entertainer” közreműködésével varietéműsorokat is felvesznek. Sugároznak háziasszonyoknak és sugároznak sportkedvelőknek (olykor egyenesben, olykor felvételről) futballmeccset, kerékpár- vagy motorversenyt, kosárlabda-mérkőzést és más eseményeket, melyek a helyi adó területén zajlanak. Ám az igazi probléma – és ez a RAI problémája is –: a saját tévéfilmek kérdése. A nemzetközi piac ugyanis nem nyújt elég anyagot, bár a számítások szerint a RAI és a magántévék az amerikai tévéfilm-termésnek csupán 20–25 százalékát veszik meg, ami azt jelenti, hogy még olyan 10–20 százalékot lehetne kipréselni, mely elfogadható színvonalon szórakoztat. Egyébként nem azért nem vásárolják meg még ezt a 15–20 százalékot is, mert gazdaságilag nem kifizetődő: hiszen alig néhány millió lírába kerül egy órai műsoridő, beleértve a jogdíjat és a szinkronizálást is, ami bőségesen bejön a reklámokból; hanem elsősorban a befektetés lassú megtérülése miatt – hiszen az egész „biznisz” még csak most van felnövekvőben, növekedése előtt, persze, hosszú távon nem áll semmiféle pénzügyi gát, a piac még ugyancsak messze van a telítettségtől. A probléma, mellyel a RAI éppúgy küszködik, mint a magántévék, inkább az, hogy szükség volna rá, hogy élő, valóságos kapcsolat létesüljön végre a néző és saját társadalma, saját kulturális világa közt, ahelyett hogy az amerikai tévéfilmek vásárlásával egy távoli, sokszor a valóságtól károsan elrugaszkodott világ modelljét vetítjük naponta eléje.

A költség, mely egy magántévé fenntartására (vezetésére, ügyvitelére, sugárzására) szükségeltetik: általában évente másfélmilliárd líra, vagyis körülbelül egymillió nyolcszázezer dollár – ebben benne van a kis létszámú technikai személyzet és az egyéb alkalmazottak fizetése –, ám egy kis ügybuzgalommal, produkciókkal, reklámmal és hasonlókkal ennek ötvenszeresére is nőhet a bevétel. Egyébként az idei és a következő évekre reklámból kétszázmilliárd körüli összeget terveznek évente a magántévéknél.

Amint már említettük, a magántévék Olaszországban jogilag mindmáig nem léteznek. Megesett már a következő is: egy járásbíró kijelentette, hogy nem tud felelősségre vonni egy magánadót, amiért zavarja a RAI adását, mert a magántévé jogi szempontból „nem létezik”. Egy másik tévétársaságot sem tudtak ugyanez okból felelősségre vonni, amiért jogellenesen sugároz filmeket, vagyis nem köt szerződést a jogtulajdonossal és nem fizet jogdíjat, hanem egyszerűen szerez egy kópiát és levetíti. Ilyesmi egyébként az utóbbi időben egyre ritkább, de régebben igen elterjedt szokás volt. Messzire vezetne annak vizsgálata, hogy miért nincs törvény, mely rendet teremtene az olasz magántévék zűrzavarában. Egyesek szerint olyan politikai és gazdasági érdekek működnek itt, melyek erősebbek, mint a rendteremtés sürgető szüksége. Hosszú évek óta készül ugyan a törvény, mely szerint legalább heti huszonnégy órát kell sugároznia annak a tévének, amelyik csatornahasználati jogot akar, valamint – ugyancsak az előkészületben levő törvény szerint: a programok ötven százalékának saját készítésűnek kell majd lennie (természetesen több tévé is összefoghat, és készíthet műsorokat a csoportosulás tagjai számára – bizonyos határig). A leendő törvénynek még a következő javaslatai kerültek napvilágra: egy magánadó érintett körzetében lakók száma nem haladhatja meg az ötmilliót; a működési jog csak hat hónapra szólhat, de megújítható; az igazgatónak újságírónak és szakmai szövetségi tagnak kell lennie; a reklámadások az összműsoridőnek tíz százalékát nem haladhatják meg; „tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlott vagy tilos” filmeket nem sugározhatnak; bármilyen adás-együttműködés a különböző engedéllyel működő társaságok közt tilos, viszont filmek, aktuális események és koprodukcióban készült műsorok egyidejű vetítése szabad. Előre látható, hogy ha a törvény életbe lép (vajh’ mikor?), a magántévék száma egyötödére csökken, vagyis számuk még a százat sem fogja elérni. Ez választás elé állít majd bizonyos lapokat is, melyek ma a híradásban együttműködnek a tévéadókkal. Más szóval: mivel a napi aktualitások filmre vitele költséges, és ezért kevés tévé foglalkozik vele, legtöbbször valamelyik politikai-ideológiai szempontból rokon lapnak – ha nem egyenesen a finanszírozó cég valamelyik lapjának – a cikkeit idézik a képernyőre. Így például Torinóban a GRP a Gazzetta del Popolo hírrovatából él, a Teletorino International pedig a La Stampáéból; a milánói Telealtomilanese a Corriere d’Informazionéval áll kapcsolatban, s az ugyancsak milánói Antenna 3 az Il Giorno című lappal; a TRM a L’Unitàval, a veronai Telearena pedig a helyi L’Arena híreit sugározza a világba, de ugyanez a helyzet Piacenzában éppúgy, mint Bolognában vagy Firenzében. Rómában a Videouno a Paese Serához, az Uomo-TV pedig a La Republicához kötődik. Pontos ismeretek birtokában sem könnyű eligazodni az olasz magántévék dzsungelében. A páratlan jelenséget azonban figyelemmel kell kísérni.

 

Székely Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7675