KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról

Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó?

Liszkay Tamás

 

A müncheni Bayerischer Hof – ez a százesztendős homlokzata mögé rafináltan beépített amerikai típusú vendéglátó kombinát – a maga előkelőségével, hűvös és zajtalan eleganciájával szolgáltatta a díszleteket ahhoz a konferenciához, melynek címe: „DEC”, azaz Drama Experts Conference volt. A DEC először 1978-ban ült össze Koppenhágában, hogy az európai televíziók dramaturgiáinak vezetőivel, valamint rendezőkkel, írókkal megvitassa a tévéjátékok speciális szakmai kérdéseit. A siker – s még inkább a felkeltett igény – hozta létre e második találkozást s a tervek szerint kétévenként sorra kerülő következőket.

A DEC szervezőinek (ZDF – az egyik nyugatnémet tévészervezet – vezető munkatársainak) bevallott szándéka az volt, hogy igazi munkaértekezletet, tapasztalatcserét hozzanak létre. Minden meghívott és jelenlevő televízió 60 perc műsoridőt kapott, hogy bemutasson egyet vagy többet – teljes egészében vagy részletekben – drámai produkciói közül. A vetítéseket délelőtt is és délután is egy órás vita követte, mégpedig nem a hasonló fórumokon oly gyakran tapasztalt protokolláris, udvariaskodó és általános felszólalásokkal, hanem aktív, érdemi és igényes, elemzően kritikus hangvételű – időnként szenvedélyes – véleménycserével. Az információcserét segítette az is, hogy a résztvevők – egy korábban kiküldött kérdőívre válaszolva – tájékoztatták egymást legfontosabb gyártási adataikról. Így a konferencia végül is – ha a részvétel és az idő által felállított korlátokat figyelembe vesszük – jó áttekintést adott a televíziózás e fontos területének jelenéről.

A hét legáltalánosabb tanulsága (meghökkentő és váratlan tanulsága? vagy, ha belegondolunk, egyáltalában nem az?), hogy mennyire azonosak az eredményeink is, gondjaink is. Hogy a különböző kulturális és társadalmi tradíciókkal, adottságokkal, környezettel rendelkező televíziók tükrében megjelenő képek mennyire hasonlók egymáshoz. Hogy kialakulóban van egy internacionális televíziós nyelv (nagyon rossz és félreérthető hasonlattal élve: egy kulturális eszperantó), amelyben a nemzeti sajátosságok felfedezhető jelenléte mellett lényegesebbek az azonosságok, az egyezések. (Szemben más művészetekkel, így a filmművészettel is, amelyeknél a különbségek, a sajátosságok sokkal erőteljesebbek.)

Valamennyi dramaturgia hangsúlyosan érzékeli a váltást, a változás igényét, szükségességét. A hatvanas-hetvenes évek fejlődési folyamatai, tendenciái bizonyos értelemben kiteljesedtek, lezárultak: s a következő évek televíziós prognosztikája a kihívások sorát idézi fel. Ezek közül a legfontosabbak, csak címszavakban fogalmazva:

– Küzdelem az értékért, a televíziós műsorfolyam egészében; szembeszállva a nézőigény, a tömeggyártás, s a műsor-tömegfogyasztás együttesen lefelé nivelláló gravitációjával.

– A televíziós műsorok valóságának s a fikció új megjelenési formáinak, új értelmezési lehetőségeinek figyelemmel kísérése; amelyek – ti. a televíziós valós és fiktív elemek – új és új módon, új és új törvények szerint keverednek, elegyednek egymással, új és új minőségeket hozva létre. Ezek formálják a televízió nyelvét, közegét is, de kisugárzó hatásuk is jelentős.

– A technikai fejlődés kihívása feltehetően tartalmi, strukturális változásokat hoz létre. (A könnyű elektronika elterjedése.)

– Ehhez kapcsolódik az általánossá váló gazdasági, gyártási nehézségek köre.

– Végül az egyre bonyolultabbá, egyre nehezebben áttekinthetővé váló valóságnak a megmutatása, ami a létrehívandó művek feladata.

Elsősorban az egyezéseket érzékelhetjük akkor is, ha a kérdőívek adatait elemezzük. Így például a tévéjátékok száma nagyjából azonos a hasonló nagyságrendű televízióknál (összehasonlításul: az MTV különböző dramaturgiái évente kb. 90–100 „műsor-egységet” produkálnak.)

A Finn Televízióban (YLE) 60 önálló tévéjáték, film készül, az osztrákoknál (ORF) 30 film és 10–20 darabból álló sorozat; az írek 20 tévéjátékot és 20 sorozat-egységet, a dánok 18 önálló művet és egy 12 részes sorozatot gyártanak évente. 10 film és 8 tévéjáték, plusz 2x13 részes sorozat a belgák terve, míg a hollandok kilenc önálló szervezet keretében 32 tévéfilmet és 159 (!) sorozat-egységet produkálnak. (Feltűnő itt egy érdekes tartalmi megoszlás is: a 191 műből 109 ifjúsági tematikájú.) A hamburgi NDR televízió évente 25 filmet és két sorozatot gyárt. (Ez csak egyike a nyugatnémet televíziós szervezeteknek, de hatáskörét tekintve nagyjából azonos a fentiekkel.) Természetesen kiemelkedők – a mennyiséget tekintve – az angolok adatai: a BBC öt szerkesztőségében évente 369 darab, a kommerciális ATV-ben pedig 160 órányi drámai mű készül. (Ez az utóbbi adat kb. 200–250 egységet jelent.) Az angol játékok nagy része sorozatokban jelenik meg. (Az arány a BBC-nél 279:90 – a sorozatok javára.)

A technika felhasználását tekintve már nagyobbak a különbségek. Az angolok szinte kizárólag elektronikával dolgoznak, a nyugatnémetek pedig jórészt filmmel. A költségek – ha eltekintünk az átszámítás nehézségeitől és az egyes adatok mögött rejlő különböző pénzügyi rendszerektől – nagyjából hasonló képet mutatnak. Egy tévéfilm előállítási költsége a nyugatnémeteknél átlagosan 4–500 000 márka, az osztrákoknál 3–5 millió schilling. (S hasonló összegek szerepelnek másutt is.) Jelentősen olcsóbbak az elektronikával, stúdióban felvett tévéjátékok.

Általában megegyeznek a filmek gyártási normái (a forgatási napok száma), de nagy különbségek vannak az elektronikával rögzített tévéjátékok stúdió-napjai tekintetében. A BBC-ben például egy nap alatt 25–30 percet vesznek fel – szemben a magyar 10 perces normával. (Tudnunk kell ehhez azonban azt, hogy az angoloknál a stúdiófelvételeket 2–3 hét intenzív, méretarányos teremben lefolytatott próba előzi meg.)

A tévéjátékok nézettsége 10–50% között mozog, ami lényegesen alacsonyabbnak tűnik fel a mi adatainknál. Figyelembe kell azonban vennünk azt, hogy ezekben az országokban a néző legalább 3–4 adó műsorai között válogathat. (A hollandok például ma már több mint 10 különböző csatornát nézhetnek.)

 

*

 

Senki sem hiheti azt, hogy néhány bemutatott részlet alapján általánosan érvényes képet kaphat egy ország tévéfilmgyártásáról; bizonyos általános tendenciákra azonban így is felfigyelhettünk. A művek igen jelentős hányada úgynevezett mai téma volt, s azokban is „hétköznapi” emberek „hétköznapi” történetei; az ember (igen gyakran az ifjúság és a nők) helye a társadalomban; az emberi kapcsolatok problematikája, e kapcsolatok megteremtésének nehézségei, a magány természetrajza; a társadalmi, politikai feszültségek, az intolerancia vizsgálata stb.

A művek világa, világszemlélete általában (néhány kivételtől eltekintve) becsületes, humanista; az embert, az emberit tisztelő összképet sugallt. Az emberi tényezőt igyekeztek megkeresni még azok a bűnügyi történetek is – inkább kevesebb, mint több sikerrel –, amelyek a krimi „humanizálására” tettek kísérletet.

Szerepelt a választékban néhány experimentális mű is, különböző törekvések illusztrációjaként. A BBC egyik filmje a gyerekek világának dezilluzionált, szentimentalizmustól, nosztalgiától mentes ábrázolását kívánta megvalósítani úgy, hogy a gyerekszerepeket felnőtt színészek játszották. Az eredmény: igen hatásos, sokkoló, de összességében legalább annyira (csak más irányban) torzító, helyenként gusztustalan produkció. Félelmetes hatása volt az egyik dán filmnek is, amely a nem is nagyon távoli jövőből vázolt fel rettenetes, riasztó – mert teljesen dehumanizált – víziót. Jellemző volt azonban a konferencia alaphangjára, hogy ezt, az embert állati lénnyé lefokozó világképet valamennyi felszólaló keményen, szenvedélyesen bírálta, utasította el.

A karakteresen kirajzolódó stílusjegyek közül szembetűnő volt a dokumentumjátékok, azok legkülönbözőbb változatának hatása; kísérletek a kvázi-realitás megteremtésére: a teljes fikció és a szervezetlen valóság közötti legkülönbözőbb átmenetek, stílusötvözetek kialakítására.

A vita gazdag anyaga is a fenti kérdéseket járta körül. Ezek egy része konkrét művekhez kapcsolódó, konkrét észrevétel volt, de találtam jegyzeteimben néhány általános jellegű véleményt, gondolatot is, melyeket talán hasznos röviden idézni. (Ismét csak a részletes kifejtés igénye nélkül.)

„A tévéjátékok, tévéfilmek feladata: emberszabású modelleket teremteni, amelyek utakat nyithatnak a jövő felé. Olyan demokratikus erények megmutatása, mint társadalmi aktivitás, autonómia, tolerancia, a társadalmi normák ápolása.”

„A dokumentumműsorok is hordozzák a művészi formáltság jegyeit, mert a tényeket esztétikai módon értelmezik, állítják egymás mellé; azok zűrzavarában rendet teremtenek...”

„A dokumentumjáték = objektivitás, valamint a fikció = szubjektivitás szembeállítás képtelenség, hazug, s nem mond semmit.”

„A televízióban, azt mondhatnánk inkább, a valóságot közvetlenül bemutató műsorok tűnnek fel rendezettnek, »szcenírozottnak« (gondolhatunk akár a híradóra is), s a fikció lesz egyre inkább valóságszerű. S az ebből következő kérdés: a néző a fikciót egyre inkább valóságként éli meg, míg a televízióban látott tényanyagok számára kvázi-realitássá válnak, amelyektől függetleníti magát.”

„A fikcióban két lehetőség testesül meg: jelenthet egyrészt menekülést a valóság elől, de jelenthet egy olyan utat is, amely a valóság új perspektíváinak végiggondolását segíti elő, könnyíti meg.”

„Az a mód, ahogyan a néző a televízió által produkált valóságot átéli, értelmezi, sokkal komplexebb, mint ahogyan feltételezzük. Egyrészt megbűvöl, leköt bennünket a képernyő, másrészt viszont megkíséreljük, hogy megőrizzük autonómiánkat, integritásunkat – s e két pólus között ingadozunk adás közben. S ebben a tekintetben teljesen mindegy az, hogy valaki filozófiaprofesszor vagy házmester. A »tévéfogyasztás« viszonylatában az emberek relatíve kevéssé különböznek egymástól. Az adás után viszont a szituáció már teljesen más: ekkor uralkodóvá válik a kritikai distancia.”

„A néző–tévé-kapcsolat legerősebb motivációs tényezője nem a feszültség vagy oldódás, kikapcsolódás keresése; hanem egy szociális elem, a mindennapok kapcsolatteremtő vágyának kiélése, illetve ennek megkísérlése. Napközben egyre több emberrel kerülünk kapcsolatba, de ezek a kapcsolatok egyre felszínesebbek, egyre gépiesebbek. A néző este karosszékében ezt a hiányt próbálja kielégíteni: több kapcsolatot remél... Persze, közben gyakran csalódik, s ilyenkor agresszívvá válik. Hiszen a televíziót tulajdonának vagy családtagjának tekinti, de mivel családjával sincs jó kapcsolata, s senkit nem szeret annyira bírálni, mint éppen családtagjait – ez türelmetlenné, agresszívvá teszi a televízióval szemben is.”

„A tévé hatása a személyiségre nem közvetlen és nem mély: inkább a felületen érvényesül. Sokkal nagyobb viszont életmód-, életforma-változtató szerepe, s lehet, hogy ezek azok a tartós hatások, amelyek csak generációk múlva jelennek meg a felszínen is.”

„A tudósok szerint a földtörténeti jégkorszakok középhőmérséklete csak néhány fokkal volt alacsonyabb a megelőző korokénál: néhány fok differencia az általános eljegesedést idézte elő. A társadalom tudatában is tételezhető egy ilyen »átlaghőmérséklet«, amely az összes negatív és pozitív emberi kapcsolat összegét jelenti. S ha itt, ebben az »emberi időjárásban« néhány fokot süllyed a középhőmérséklet, egyelőre csak észrevétlenül, de később esetleg már visszafordíthatatlanná válva, könnyen eljuthatunk egy általános lelki jégkorszakhoz. Ebben a folyamatban pedig – mindkét irányba: fölfelé is, lefelé is – lényeges szerepet játszhat a televízió.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7674