KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Joseph Losey portréjához

A brechti filmelbeszélő

Molnár Gál Péter

 

Besorolhatatlan „szent szörnyeteg”. Zavarba ejtő. Mit kezdjünk vele? Nehéz katalogizálni, cédulával ellátni. Tudjuk: miután 1951-ben beidézték a Bizottság elé – marxista szemináriumban való részvétele, Hanns Eisler bevándorlási jótállása, kommunista-gyanússág miatt –, elhagyja az USA-t: Andrea Forzano. Victor Hanbury és (keresztneveiből csinált családnéven) Joseph Waltonként rendez Angliában, míg végre 1957-től kezdve visszaveheti saját nevét, de mindvégig angol rendező marad ez a nagyon is amerikai művész. Brecht Galilei életének 1947-es színrevivője most a párizsi Nagyopera Rolf Liebermannjának ötletére Mozartot illesztgette Palladióhoz. Nem látszik nagyon forradalmi eljárásnak a Don Giovanniból filmoperát csinálni. Ha pedig utánagondolunk, mikkel foglalkozott az utóbbi időben – végképp zavarba jövünk Joseph Losey megítélésében. Mit kezdjünk egy olyan forradalmárral, aki Ibsen Nóráját filmesíti meg Jane Fondával (Babaház, 1973)? Mit kezdjünk egy hajdani marxistával, aki Peter O’Donell és Jim Holdaway rajzsorozatának, a női James Bondnak badar filmre átköltésével tölti idejét (Modesty Blaise, 1966)? Miként magyarázzuk Brechttel való művészi és elvtársi szövetségét, ha egy oxfordi, középkorú filozófiatanár és osztrák tanítványa közötti naplemente-előtt-szerelem leírásával bajlódik (Baleset, 1967), egy tizenhárom éves kisfiú történetét írja le, amint megismerkedik egy viktoriánus vidéki kastélyban a szerelemmel, és véletlenül öngyilkosságba sodorja felnőtt barátját (A közvetítő, 1970) vagy egy meg nem értett úriasszonyt követ Baden-Badenbe, ahol az összeszerelmesedik egy jóképű szállodatolvajjal, aki azután tönkrezilálja az asszony és író férje jóltemperált házasságát (Egy romantikus angol nő, 1975)?

Marxista-e Joseph Losey vagy ellenkezőleg? A társadalom érdekli, vagy magánéleti történeteket hímez a filmvászonra? Elárulta-e ifjúsága politikai eszményeit, vagy kiteljesítette azokat? Van-e egyáltalán valami kapcsolat erősen elkötelezett politikai múltja és gyanúsan individualista-esztétizáló jelene között?

Kezdjük elölről!

Fussunk végig Joseph Walton Losey életének főbb állomásain!

1909. január 14-én született a wisconsini La Crosse-ban. Beiratkozik a New Hampshire-i Dartmouth College-ba, hogy orvos lehessen. De már ekkor – tizenhat évesen – játszik az egyetemi színjátszók között, segédrendezősködik, és ír egy egyfelvonásost. Hamarosan átiratkozik a Harvard egyetem irodalom szakára. Színikritikái jelennek meg a New York Timesban, a New York Herald Tribune-ben és a Saturday Review of Literature-ben. Segédrendező Vicki Baum Grand Hoteljének New York-i színielőadásában.

1931-ben barátságot köt ifjabb Henry Hammonddal, az amerikai dzsessz érdekes figurájával; beutazzák kettesben Európát: Londonban segédrendező a St. James és a Lyceum színházakban, innen keltezhető barátsága Charles Laughtonnal. Németországban Piscatort tanulmányozza. A politikai színház mestere és Brecht teszik rá a legerősebb hatást.

1932–1937 között színházi rendező. Dolgozik a Radio City Music Hallban. Albert Bein színművét Mordecai Gorelik díszleteivel viszi színpadra; Sinclair és Lloyd Lewis művét, „az amerikai politika drámáját” (1934. szeptember 5.) New Yorkban; Dennis Johnston Menyasszony az egyszarvúhoz című színművét Cambridge-ben. Maxwell Anderson A villám istenei című Sacco és Vanzettiről szóló drámáját Bostonban.

1935-ben a Variety magazin európai riportkörútra küldi. Jár Svédországban, Finnországban és a Szovjetunióban. Megragadja Ohlopkov Gorkij-rendezése (Az anya). Angolul beszélő színészekkel színre viszi – Moszkvában – Clifford Odets nevezetes sztrájk-egyfelvonásosát, Leftyre várva (1935). „Azt hiszem, a harmincas években az Egyesült Államokban valóban forradalmi helyzet volt” – mondja Losey ifjúsága és a gazdasági csőd idejéről, amikor a kezdő rendező még a formával való élvezkedés helyett a nyers tartalmi elemeket tartotta fontosnak hangsúlyozni. Különös korszaka ez a politikai színháznak és a színházi politikának. Erőteljesen hat az amerikai színházra a szovjet Proletkult. S a színészi munkanélküliség csökkentésére létrejön az állam finanszírozta Szövetségi Színház. Nézzük, állami pénzből mennyi jut Losey agitprop színházi törekvéseinek!

1936. január 12-én Albert Maltz egyfelvonásosával egy műsorban a Civic Repertory Theaterben Paul Green Himnusz a felkelő naphoz című „szimfonikus drámája” megrendezése után március 11-én a néger Robert Fisher Halottidézése egy harlemi színházban (3 felvonás 14 szín) – Brooks Attkinson szerint: „gyilkos hókusz-pókusz szociológiával” –; három nap múlva a szovjet Proletkult hatására készített Élő újság első kiadása, 22 képben, 100 színész részvételével az amerikai farmgazdaságok problémáiról. Július 24-én ugyancsak száz színész előadásában a Biltmore Theaterben Fizetésletiltás! című Élő újság az újságírósztrájkról. Ugyanezen év szeptember 20-án a Delano Szálloda báltermében Kenneth White Ki vívja ezt a csatát? címmel a spanyol polgárháborúért mozgósít.

A következő évben politikai kabarét rendez.

1938. február 1-én Francis Edward Faragoh háromfelvonásosa – Napkeltétől napnyugtáig – a Hudson Színházban. (Érdekessége, hogy Stanley szerepét egy fiatal színész játssza: Sidney Lumet).

1940–43: Hadisegély műsorokat állít színpadra.

1945-ben ő rendezi a Roosevelt emlékműsort.

1946: keretműsor a hollywoodi Kínai Moziban.

1947. március 30-án a New York-i Princess Színházban – a Kísérleti Színház negyedik programjaként – Arnold Sundgaard A nagy hadjárat című kétfelvonásosát viszi színpadra az ohiói farmerek életéről. Ez év július 30-án Los Angelesben, a Beverly Hills-i Coronet Theaterben – az 1943-as zürichi után – Brecht segítségével a Galilei életét mutatja be Hanns Eisler zenéjével, címszerepben régi barátjával: Charles Laughtonnal. 1947. december 7-én a produkció New Yorkban is bemutatkozik a Maxine Elliot’s Theaterben.

Még kétszer rendez színházban. Mindkétszer: Londonban. Edmund Morris: Fatál (1954). Michael Burn: A bál éjszakája (1955).

Emigrálván az Egyesült Államokból emigrált a színháztól? Emigrált, de hűtlenné nem lett. Filmjei többnyire színdarab-adaptációk. Sőt: a Don Juan esetében leszögezi: „Rolf Liebermann-nal... vállalkozásunk fő célja elérhetővé tenni ezt a zenét a legszélesebb tömegek számára, azoknak, akik szeretik az operát, de ritkán engedhetik meg maguknak, hogy élőben láthassák-hallhassák.” Már korábban is közös vállalkozásba fogott a világirodalom nagy színházi műveit filmre rögzíteni, valami félutat találni az eleven színház, a film és a TV között. Ibsenje is ennek keretében készült el, a legjellemzőbb azonban Galileója volt e tekintetben. (Maga a Galilei-story is kész regény: Orson Wellesnek kellett volna megvalósítania 1945-ben. Mike Todd megvette a kézirat jogát, de nem lett belőle film. A Los Angeles-i és New York-i színházi bemutató mérsékelt sikere után egy hónappal Losey George Táborival átdolgozza. A megfilmesítés – részint az FBI jóvoltából – késik. Anthony Quinn egyszer szerzett rá egymilliót, de Brecht özvegye vétót emelt Berlinből. (Losey 38 éves a Galilei élete színházi premierje idején, és 65, amikor Londonban végre nekifoghat megfilmesítéséhez a főszerepben az angol Hegedűs a háztetőn Topoljával.)

Már külszíni hűsége Brechthez is gyanakvóvá kellene hogy tegyen bennünket Losey változásainak megítélésében. A brechti hűség azonban mélyebben fekvő, semmint csak baráti tisztelgés.

Egy olyan erőteljesen politikus lény, mint Losey, soha többé nem politizál direkten munkáival. Mintha nyomtalanul tűnt volna el filmes életművéből az agitprop-színház, a zeitstückök, az Élő Újságok kísérleti évada: filmjei a legkülönfélébb emberi viszonylatrendszereket tanulmányozzák teljes intenzitással. Mintha azt mondaná el: az emberi kapcsolatok alapos elemzése eléggé lázítóan hat a társadalom berendezése ellen. Nem politizál többé plakátszerű művészettel. Azt is elég fölháborítónak tartja, ha megmutatja: milyen nyomorúságosan ragadnak bele az emberek életük kapcsolataiba.

A királyért és a hazáért (1964) J. L. Hodson elbeszélésén alapszik, illetve azon a drámán, amit ebből az elbeszélésből Evan Jones írt, s amit 1964-ben mutattak be az edinburgh-i fesztiválon Hamp címmel. Színhely: Flandria. Idő: 1917. Egy tébolyában megszökött közkatona áll a haditörvényszék előtt. Agyon fogják lőni. A tárgyalás csupán formaság. Hargreaves kapitány, a szabályzatokhoz makacsul ragaszkodó, hidegen fegyelmezett tiszt hivatalból védi Pete Hamp közlegényt. Bántják a hazugságok és minden ilyen eljárás kötelező hazugságsorozata, ezért mind több hévvel védelmezi – talán nem is a kivégzendő közlegényt, de – saját becsületét. „Minden igazságtalanság veszélybe hoz valamennyiünket!” – mondja.

Hampot természetesen kivégzik. A kegyelemlövést maga a kapitány adja le az öntudatlan fiatalember szájába dugva revolverét. Ezzel ér véget az egyáltalán nem épületes és nagyon is kellemetlen film. Nemcsak hatásos elemei brutálisak, hanem a jellemek részvét nélküli kemény bemutatása és az a vigasz nélküli őszinteség, amivel Losey egyetlen könnyező pillanat nélkül végigvezet minket ezen a zárt és formájában klasszikus tragédián.

Mint egy antik tragédia kórusa, úgy kíséri Hamp sorsának utolsó felvonásában a cselekményt katonabarátainak, ezeknek a félig játékos kisfiúknak félig kiégett és érzéketlen szoldateszkáknak évődései: ahogyan egy döglött lótetemből ebédező patkányokat zargatnak ki, s egyikükkel játékosan elismételik a haditörvényszék formaságait; ahogyan egy pöcegödröt mernek ki, s kanalaikban a bélsárral, tompán álmodoznak az otthonról, a békéről; ahogyan Hamp utolsó éjszakáján beszöknek társukhoz a börtönbe, leitatják és szembekötősdit játszanak a halálraítélttel. Ezeknek a kedves és jókedvű fiúknak vidám érzéketlensége és rezignált részvétlensége fokozza azt a tárgyilagos iszonyatot, ami végigsugárzik a filmen, és ami arra mutat: Losey többről beszél, nem csak az első világháborúról.

Az Egy romantikus angol nő a Bovaryné olyan újramesélése, ami már keresztülment Marlitt vagy Courts-Mahler kezén. Alantas műfajú ponyvaelemekként dolgozza föl a történetet, hogy a közhelyelemek mögött új tartalmakat fedezhessen föl. A háromszög-mese lassan utánaenged a firtató vizsgálatnak. Nem az unatkozó középkorú asszony és a gigoló szenvedélyének rajzát kapjuk, hanem egy társadalom gunyoros ábrázolását. Losey mintha vázlatos formában mindig ugyanazt a gondolatot rendezné újra, mintha minden filmjének ugyanaz volna az alapsémája. Ha egyetlen mondatra akarnók redukálni filmjeinek meséjét, arról szól mindenik, hogy az establishmenthez tartozók kitörni vágynak fullasztó helyzetükből (Babaház, A közvetítő, Baleset), miközben a margón élők szeretnének bekerülni a polgári kényelem megvetett keretei közé. A kitörni és betörni vágyók gazdag és változatos képcsarnokát hozta létre Joseph Losey, a szélhámosoknak, alásüllyedteknek, kalandoroknak, alávetetteknek konkrét változatait (A királyért és a hazáért, Modesty Blaise vagy a Pinter-egyfelvonásosból készített Az inas).

Hiányzik belőle minden romantikus vonás. Nem magasztosítja föl a társadalmonkívüliséget valamely betyáros regényességgel, de semmi sem áll távolabb tőle, mint a polgári egyensúly helyreállásának megdicsőítése. Filmjei azt példázzák, hogy a társadalmat fenntartó rétegek kitörési kísérlete, magánbéke-kísérlete ugyanolyan reménytelen vállalkozás, mint a margón csavargók változtatási rohama. Ha pedig egyformán rossz lenni a tojáson kívül is, benne is: akkor a szerkezetben van valami hibás, embernek lakhatatlan, nyomasztó.

Klein úr (1977) története – bár őseit XIV. Lajosig visszavezetni tudó elzászi francia, zsidóként bevagonírozzák – ugyancsak józanul ironikus példázat. (Mint ahogy ironikus mindaz a történet, amelyik a dialektikát nem hanyagolja el, és nem hajlandó hősét csakis egyetlen szemszögből szemlélni.) Klein úr önelvesztéséből cseppet sem hiányzik a tragikum. De a komikum sem. Ez brechti történet, ha hajlandók vagyunk végre elfogadni, hogy Brecht nem fölszabdalt epikus történetkezelést és logikai szárazságot kínált nekünk, hanem körmönfont körültekintést. Losey történetein fölszínes pillantásra nem látszik meg rögtön a brechti iskolázottság és a politikai dráma burjánzó évtizedének színházi és agitációs gyakorlata. Mégis, a Klein úr egybevethető azokkal a brechti drámapéldázatokkal, amikben egy küzdésképtelen megalkuvót „átszerelnek” társadalmilag másvalakivé.

Losey valamennyi filmje tartózkodik tanulságok levonásától. A következtetéseket rábízza nézőire. Ez ugyancsak a politikai munkában eltöltött évek eredménye: az embereket rávezetni kell az igazságra, nem pedig közölni velük az igazságot. Kevés művészt ismerek, akit erőteljesebben érdekelne műveinek társadalmi utóhatása, mint Loseyt. (Olyant persze sokat ismerek, aki nyilatkozza, hogy csakis ez érdekli – de ez nem több bohémkacérságnál.)

Losey megrendítően józanul elmesél egy történetet, és ránk bízza a többit. Mintha mindegyik filmje azt sugallná: rosszul éltek? képtelenek vagytok megváltoztatni helyzeteteket? változtassátok hát meg a világot!

Joseph Losey dramaturgiájára talán fényt vet Losey gondolkodása. Mielőtt azonban szavait idézném, vissza kell kanyarodni oda, amikor az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt denunciáns tanúk között megjelent a Filmszínészek Szövetségének akkori elnöke, Ronald Reagan, hogy befeketítse kollégáit; Losey nem volt a vádlottak között, üldöztetését és emigrációját tisztességes tanúvallomásának köszönhette. Amikor azután 1967-ben a Baleset premierje alkalmából New Yorkban sajtófogadást tartott, Losey így emlékezett vissza: „Először is azt szeretném mondani, hogy a legegyszerűbb azt állítani, hogy csak McCarthy volt. Nem McCarthyról van szó, mindenkiről. Mindazokról, akik nem szólaltak meg. Tegnap egy rádióadáson voltam, ahol egy név nélküli valaki azt mondta: »Nem csodás, hogy ma már beszélhetünk róla?« Ami engem illet, szerintem egyáltalán nem csodás. Nem hiszem, hogy ez valami nagy szabadság volna. Megvolt ugyanez a szabadság akkor is, csak éppen akkor senki sem szólalt meg. Pusztán remélni merem, hogy az új nemzedék valamivel jobb...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7657