KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Örökség

Egyenlő szárú háromszög

Jovánovics Miklós

 

Régi híradók vetítésével kezdődik az új magyar játékfilm, majd a történet folyamán amatőr felvételek bejátszásával érzékeltetik a történés idejét. Magában a játékfilmben az első képsorok 1936-ot idézik, az utolsók 1944-et. Jóllehet az indítás és a vég rendkívül politikus, a néző tulajdonképpen a magánélet szférájából lát egy metszetet, mégpedig igen sajátosat. A történelem maga nincs jelen a filmben, csak beleszól a szereplők életébe. Kívülről és kérdezetlenül.

A történet igazán nem szokványos, nem illik rá a nálunk ismert szüzsé-kaptafákra. Talán inkább azt mondhatnánk, hogy ez a történet meglehetősen különös, nem kis mértékben extrém. Még tovább is mehetnénk a különösség fokozatainak lépcsőjén: felfele egészen a tipikusig vagy lefele a kimódoltságig. Egyelőre azonban hagyjuk függőben a minősítést, célszerűbbnek látszik a film elemzésével mindkét irányba vizsgálódni.

Adva van egy háromszög. Csúcsai: Sylvia, Ákos és Irén. Az első kettő házastárs és gazdag, az utóbbi mindkettőjük kedvence és szegény. A szociális helyzettől eltekintve ez egy egyenlőszárú háromszög, melynek minden befogója egyszersmind átfogó is.

Adva van egy asszonyi óhaj. Sylvia gyereket szeretne. A másik óhaj: mivel ő meddő, a gyereket Irén közreműködésével várja férjétől.

Adva van egy rejtély. Sylvia jól tudja, hogy nem lehet gyermeke, mégis elfogadja az érte rajongó dúsgazdag édesapa örökösödési feltételét, mely szerint az unoka megszületésekor száll át a vagyon a lányára. Sylvia a szerető édesapa elől eltitkolja terméketlenségét, ami lehet erkölcsi hiba vagy ügyetlenség, de kétségtelenül gyümölcsöző a film szempontjából, mert erre alapul az egész konfliktussorozat. Ha Sylvia nem a furfangosan kimódolt édes titkot súgja meg atyuskájának 1938-ban, hanem mindjárt a történet elején, 1936-ban, keserű titkát súgja meg – akkor... Nos, akkor is van örökség, de nincs róla film 1980-ban.

A fölösleges csalás ugyanis módot ad a különös és fölösleges történet finom kidolgozására. Amit a szerzők (Kóródy Ildikó és Mészáros Márta), valamint a rendező (Mészáros Márta) el is végez Ragályi Elemér ez alkalommal is finom, stílusos és szép képei segítségével.

Adva van tehát egy film, amelyben egy hibás dramaturgiai ötletből kiindulva a kimódolt történet igazán megkapóan és hangulatában következetesen pereg le. Egészen impozáns légvár.

Most tekintsünk el attól, hogy a három főszereplőn kívül csupa olyan figura tűnik fel a filmben, aki azért van, hogy a társadalmi közeget sematikusan képviselje. Lásd örökhagyó apa, antiszemita katonatiszt, vidéki orvos, nyilas pártszolgálatosok... De ha eltekintünk is a mellékszereplők mellékességétől, még mindig marad egy fontos kérdés: vajon jól ismerjük-e azokat, akiknek legintimebb élete is kitárulkozik előttünk? Sylviának „titokzatos”, „furcsa hangulatai” vannak, amint az kimondatik a filmben. De semmi több. Ákos még ennyi sem. Nem tudni, honnan és hogyan került Sylvia mellé, nem tudni, miért lesz eszköze az excentrikus feleség szeszélyének. Irén szép és különös kalandokba csábítható varrónő. Ennyi. Neki nincs előélete, nincsenek indítékai. Mindhárman a teljes motiválatlanság sötétjéből lépnek a filmvászonra, nem hajlandók vallani a múltjukról, aminek pedig következménye a jelenük. A sejtelmesség az egyetlen stílusmotívum, amiben következetes a film, cselekményben és szövegben egyaránt. A tettek rugói nem láthatók – sejtelem. A párbeszédek helyenként olyan pongyolák, hogy ismét csak sejteni lehet a grammatikai és stilisztikai indítékokat.

Vegyünk egy jellegzetes példát. A furcsa fogantatás részleteinek tervezése közben Sylvia így biztatja férjét az édes megpróbáltatásra: „A szerelem az élet, és az élet az harc.” Amire a jó fülű Ákos rögtön rávágja: „Ezek olyan közhelyek.” Hát igen, ezek a dialógusok többnyire közhelyek egy rendkívül kacifántosnak szánt lélektani drámában, ahol a lélek is csak közhely-szerűségében van jelen. A kulcsszerepet játszó Monori Lili egy alkalommal, alighanem hisztériás rohamában (bár nem hisztériás) meztelenül lefekszik a parkettára és ezt kérdezi: „Mi vagyok én?” Ezen a ponton a nézőben visszhangot ver a nagy kérdés: valóban, ki vagy te, mi vagy te? Szeretnénk megtudni, ha már ilyen sok furcsaság letéteményeseként filmszereplő lettél, vajon mit jelképez furcsa sorsod? Monori Lili azonban nem árulhatja el, hogy „mi ő”. Azt sem árulhatja el, hogy az előkelőséget, valamint a kifinomult és dekadens érzelmeket miért kellett olyan tenyeres-talpasan játszania, hogy ahhoz viszonyítva az átszellemült Isabelle Huppert varrólánya különösen légiesnek és arisztokratikusnak tűnik. Nem csoda, ha a katonatiszt férjet alakító Jan Nowicki átpártol a vaskos nejtől annak légies dublőréhez.

Ha netán iróniába csúszna e bírálat, a szerző akarata ellenére történik, az elemzés logikájából következik. De semmiképpen sem illik az 1944-es zárójelenetekhez, amelyben a zsidó származású Irént egykori barátnője és kihasználója az áldozatok sorába löki, s vele együtt az új kötődést vállaló férjét is pusztulásra ítéli. „Most meg tudnám ölni” – mondja neki indulatosan Ákos. Sylvia látszólag indulattalan, de ő valóban öl.

Innen nézve némileg érthető, hogy a cannes-i fesztiválon bemutatott Örökség sajtóvisszhangja igazán jó volt. Mintha egy igazán jó film lenne ez a magyar–francia koprodukció. Idehaza azonban úgy örüljünk a kinti sikernek, hogy a tanulság egyértelmű legyen. Nevezetesen: a magyar filmgyártás potenciális erejét az is bizonyítja, hogy dramaturgiai szarvashibával, félig jellemzett szereplőkkel és nyelvi közhelyekkel is tetszetős filmet tud csinálni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7649