KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A különc

Gróf – polgártárs

Berkes Erzsébet

Emlékezetes színházi estet köszönhetünk a televíziónak. A Harminc év magyar drámái sorozatban sugárzott Illyés-mű, A különc olyan fölfogásban és kivitelezésben került képernyőre, amilyet mindig is vártunk, ámde ritkán kaptunk a tévétől. Vámos László rendezése a jó ízlés és tudatosság iskolapéldája. S egyben minta arra is, hogy a végiggondolt gondolat nem föltétlenül igényli a különféle technikai, szerkezeti, grammatikai bravúrokat. Egyszerű, közvetlen, lineáris előadásban is megáll, mert elég erős hozzá.

Vámos László biztonságát éppen az igazolja, hogy megbízott a dráma eszméjében, s a legkézenfekvőbb megoldásokkal juttatta kifejezésre: a színészek jellemeket ábrázolnak, a díszlet korhű, a színek visszafogottak, a dikció tiszta, a jelenéseket rögzítő kamera nem akar meghökkenteni követhetetlen látószögeivel. Azt közvetíti, amit ígért: drámát egy reformkori férfiúról, aki véget vetett életének, mikor belátta, hogy nem élhet eszméi szerint.

Mindez így, leltárszerűen fölsorolva olyannak tetszik, mintha egy akadémikust azért dicsérnénk, mert tudja az egyszeregyet. Bizonyára mások is vannak, akik éppen úgy ismerik a mesterséget, mint Vámos. Csakhogy – ki tudja, miért? – szégyenlik bevallani. Ezért formát bontanak ott is, ahol a forma megmaradhatna; százfelé asszociáltatnak, jóllehet elegendő volna egyetlen állítás; jellem – vagy uram bocsá: típus – helyett stilizált-allegorikus személyt mintáztatnak a színésszel, s a sokat markolás mohó tenyeréből kifolyik mindaz a mondandó, ami szerényebb, az erőkkel arányos törekvés esetén a néző számára befogadható lenne.

Ez a rendezés hitt a dráma szerzőjének: „Teleki előre repült a maga idejéből”. Forradalmár volt – forradalmi helyzet nélkül. Demokrata – az elnyomatásban felnőtt, a nemzetért felelősséget nem tanult pályatársak között. Citoyen – jóllehet az országot még úgy kormányozzák, mintha nomádkodó nagycsaládok birkáit terelnék az összeszokott atyafiak.

A korát megelőző ember drámájára mindig fogékony az utókor: saját magát látja igazolódni. Az előre futó hős nyilván a néző koráig szaladt előre. A különc nem hízeleg ilyesmivel nekünk, Teleki László olyan demokrata, aki a tizenkilencedik század minden pátoszos-romantikus jellemvonása ellenére előrébb szállt, mint ahol századunk tart. Demokrata akart lenni a szerelemben, a politikában, a barátságban – oly teljesen, ahogy máig sem lehetséges. Nem azért bukott meg, mert fantaszta volt, nem azért vallott kudarcot, mert következetlen volt, nem bizonyosodott be nézeteiről, hogy illúziók, hanem társairól vagy leendő társairól – rólunk derül ki: a polgár magatartása csak a szó burzsoát jelölő értelmében ismeretes előttünk. A közösség érdekeinek fölemlegetése ma is az a nyűhetetlen bombaszt, aminek védelme alatt ki-ki a saját érdekei szerint cselekszik.

Ebben a fölfogásban a demokrata drámája A különc, s így többről szól, mint Teleki László tragédiájáról.

A rendezés úgy engedte érvényesülni az árnyalatgazdag tragédiát, hogy minden szereplőnek meghagyta öntörvényű jellemét, mozgási szabadságát. Valóban senki nem gyilkosa Telekinek. A császár éppen úgy jóakarója, ahogy a szász rendőrspicli vagy a szerelmes Orczyné. A lelkes unokaöcs semmivel sem akar többet profitálni Teleki szeplőtelen hírnevéből, mint a nemzet özvegye, Batthyányné vagy a liberális eszmékkel kacérkodó burgbeli szárnysegéd. Mindenki jó ember – de más koordináták szerint. Teleki így, ebben az általános gondoskodásban válik valóban tragikus alakká – különccé, jóllehet csak különb.

A rendezés alapeszméjéhez híven egyetlen olyan vonása sem keletkezett a Sinkovits Imre játszotta Teleki-figurának, amely a különcség hagyományos értelmére utalna. Teleki sem viselkedésben, sem viseletben nem üt el környezetétől. Sinkovits jól ismert orgánuma, jól ismert gesztusai nem kapnak teret, viszont teljessé válik a Teleki-jellem: halk, póztalan, bensőséges az alakítása. A rendőrspiclit, Teleki démonát Szilágyi Tibor ugyanilyen „eszköztelen eszközökkel” formálja meg, de különös többletet tud adni azáltal, hogy réveteg-tűnődő modorban fejtegeti nézeteit. Mintha ez a belbiztonsági cseléd maga is undorodna foglalkozásától, s a kötelező penzumot a választékos modorral akarná önmaga előtt is elfogadtatni. Mintha örök nosztalgiában élne: igazából filozófus, csak a balvégzet parancsolta efféle szolgálatra. Mintha... és sorolhatnánk a Szilágyi Tibor leleménye folytán bennünk föltámadó hasonlatokat, amelyek mind arra utalnak, hogy ezt a kényes-háládatlan szerepet kitűnően, szélesebb összefüggéseket is megsejtetve játszotta el. A kegyosztó ifjú császárt Huszti Péter alakította. Ő éppen a pózok bonyolult halmozása révén tudott kritikai rajzot – de nem karikatúrát! – adni Ferenc Józsefről. Ahogy saját császári portréja alá penderedik a fogoly Teleki elképesztésére, ahogy ültében is „lenéz” az előtte állóra, ahogy nem érti, hogy a másik élete árán is szembeszegül vele – az a pöffeszkedő ostobaság valóságos példatára. Törpét ilyen magasan ritkán láthatunk – színpadon. Ahogy a „kisember” nagyságát is ritkán sikerül olyan árnyalatgazdag alakításban látni, mint Benedek Miklóstól a szárnysegédet vagy a nagyasszonyi tartás mögül kicsillanó pénzéhes, öregedő nő gonoszkodását Lukács Margit kiválóan megformált Batthyánynéjában. De ugyanígy kitűnő volt Pécsi Ildikó Orczynénak, Tisza Kálmánként Trokán Péter, a rajongó kis plébános alakjában Farádi István. A villanásnyi arcok is sorsokat asszociáltak, mert a színész tisztában volt azzal, hogy kit játszik, szerepének mi az értelme.

S a rossz krimikre, bárgyú látványosságokra kapatott tévénéző, úgy látszik, mégsem züllött odáig, hogy ezt az értelmet föl ne fogná s máskor is ne igényelné.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7671