Láttuk még

Tito és én

Koltai Ágnes

A gyerekek mindig figyelnek minket. Nemcsak a neorealizmusban és Vittorio De Sicánál; nemcsak François Truffaut-nál a Négyszáz csapásban; nemcsak Wojciech Marczewskinél a Hideglelésben; nemcsak Gárdos Péternél a Szamárköhögésben. Árgus szemekkel vizslatnak Goran Markovićnál is. 1954-ben, Belgrádban, egy szűkös lakásban miről álmodik egy tízéves fiú? Titóról és egy kislányról.

Láttunk már ilyet: egy koraérett gyerek átlát a felnőttek kisszerűségén, hazugságain, megalkuvásain. Úgy kommentálja a velük töltött időt és eseményeket, ahogy fásult idegenvezető beszél holt kövekről. Hűvösen és méltóságteljes távolságtartással. Csak egy valaki nem fér bele a szülők-tanárok-undokrokonok rezervátumába: Tito marsall. Őt a szemtelenke fiú apja helyett is imádja. Mert akit a Teremtő néki atyjaként kijelölt, az oly esendő, oly szegény és oly ügyefogyott, hogy csak lesajnálni lehet.

Goran Marković 1992-ben forgatta múltfaggató filmjét. Ironizáló története akkor került a mozikba, amikor a szabadcsapatok már diadalittasan öldökölték egymást. Az az ország melynek félmúltjáról szól a film, megszűnt, s a mosoly is lehervadt azoknak az embereknek az ajkáról, akik utólag szívesen nevetnének a marsall-kultuszon. A történet amúgy sem fergeteges, félúton elfogyott a rendező ötlete, s főhőséből, a dundi pionírból próbál megélni, no meg az elmúlt tíz év legtehetségesebb színészéből, Predrag Manojlovićból. A Csak egyszer szeretünktől A papa szolgálati útra mentig ő játszott minden fontos exjugoszláv filmben.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=641

Cikk értékelése:

szavazat: 1632 átlag: 5.44