KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Feltámad a mozizás?

A (film)birodalom visszavág

Almási Miklós

A kuncsaftok nem nézik a tévét? Most kell visszakúszni a filmszínház-hálózatba.

A startjel a Jurassic Park volt. (Bevétel október végéig: 600 millió dollár, 100 millió néző; abszolút rekord). A dinoszauruszokkal együtt feltámadtak a mozik: csak sejteni lehet, hogy ezt is megtervezték a filmmel együtt. Mert például Németországban és néhány európai nagyvárosban ezzel a filmmel nyíltak meg az új óriásmozik, és a nézők ölik egymást a jegyekért. Ezekben az új mozikban a néző digitális hangeffektusokat (40 hangszóró 800 wattal), óriási képméretet (22 m x 10 m-es vetítővászonról) kap, valamint kényelemmel és egyéb szórakozási lehetőséggel veszik körül, nem úgy, mint otthon, ahol a legfeljebb 60 cm-es dobozból – akármelyik csatornára kapcsol – mindig ugyanaz ömlik.

Horst W. Opaschowsky, német kultúra-szociológus már vagy öt évvel ezelőtt megjósolta, hogy az európai közönség előbb-utóbb telítődik a tévével, elege lesz az otthon-ülésből meg a videóból, és visszatér a filmszínházba. Mert mégiscsak más, ha nem hangyányi cowboyok száguldoznak lilliputi indiánok után, hanem a kétméteres cápa tízszeresen kinagyítva tátong rám, vagy ha a filmvászon apró részletein is el lehet révülni – olyanokon, amik a képernyőn nem is láthatók. Meg aztán a moziban sokan vagyunk, együtt vagyunk, örülünk, ha te is nevetsz, vagy éppen annak, hogy ott vagy, ha félni kell.

A kis katódcső-kép és az óriás-filmvászon közötti hatás különbségét már régen ismerik: Balázs Béla külön fejezetet szentel a premier plan varázsának, mikor egy fej, egy szempár tölti be a tizenötször nyolc méteres vásznat. Itt a néző maga válik törpévé, nemcsak szemét, agyát is betölti ez az emberi tekintet, ami így felnagyítva agresszíven szólít fel a történetben a másik ember tudatába való behatolásra, az intenzív részvételre. Nem is szólva a végtelen tájról, tengeri viharról vagy csatajelenetről, ahol a hatás egyik forrása éppen a nagyságrend, az eltörpülő néző és a természet (vagy a dolgok) megsemmisítő túlerejének kontrasztja.

A film és televízió kényszerű együttélése aztán arra kényszerítette a gyártókat, hogy valamennyire közelítsenek a „doboz” méreteihez, részint ugyanabból a produkcióból tévéfogyasztásra alkalmas változatot is gyártottak, részint magát a filmet tervezték a tévéméretre. A klasszikus alkotások természetesen élvezhetetlenek maradtak (a Ben Hur, vagy A Notre Dame-i toronyőr egykori sikerén a mai tévénéző csak mosolyog). Illetve a tévénéző nem is sejtheti, miből maradt ki, hacsak nem tudja összehasonlítani ugyanannak a filmnek a mozibeli és háztáji hatását.

Mondom, régóta tudjuk, hogy más a mozi, de eddig nem volt rá pénz, és a „filmszínházak” világszerte lerobbantak. Mert nem érte meg becsábítani a nézőt. A videó-, és tévéváltozat ugyanarról az áruról még két bőrt húzott le, s ez a hármas értékesítési stratégia eleddig emelte a bevételt: a haszon egy-egy harmada jött be a mozipénztárakból, a videóforgalmazásból és a televíziós jogokból. Ezért nem fájt a filmipar szíve a lepusztuló mozihálózat után. Arra azért maradt pénz, hogy az elitközönségnek bokormozikat, kényelmes suburb-fészkeket építsen, de abban már nem volt érdekelt, hogy sokan járjanak moziba: vegyék a kazettákat és nézzék a tévét – a hirdetők minden fajta nézőnél jobban tejelnek.

A helyzet akkor változott meg, amikor már a kazetták sem fogytak, és akkor vált drámaivá, amikor a hirdetők – saját, független felmérőkkel – bebizonyították, hogy a kuncsaftok nem nézik a tévét: lehet, hogy egész nap szól a készülék, de hogy csak olykor-olykor ül előtte valaki, az biztos. És az is „chanell surf”-özik, azaz végigzongorázza az összes létező csatornát, meg-megáll egy-egy nagyobb pofonnál, aztán hajt tovább. Hát erre nincs tovább számolatlan hirdetési pénz – mondták a nagy cégek reklámfőnökei.

Szerintem e pillanat előtt öt perccel találta ki Hollywood – ugyanaz, amelyik a mozileépítést elindította –, hogy most kell visszakúszni a filmszínház-hálózatba. De nem a régi lepusztultba, hanem egy hipermodern kép- és hangszuggesztióval ellátott szuper-fogyasztói centrumba. (Szaknyelven: multiplexbe, amibe például egyedül Németországban 180 millió dollárt fektettek). Igen valószínű, hogy már a Jurassic Park tervezési fázisában elhatározták, hogy e film bemutatóit együtt kell tartani az új mozitípus megnyitásával: ez legyen a Big Bang. (A kölni moziépítésben a Warner Brothers negyven százalékkal vett részt. E Cinedom nagyterme 3200 személyes, üvegliftekkel, éttermekkel és irodalmi szalonnal (!); ezt a műintézményt az esseni Cinemax 5200 fős nézőtérrel akarja túlszárnyalni: hihetetlen számok.)

Csak mellesleg: e fordulat, mint üzleti trükk, nem ismeretlen. Modellje a Nagy Karóra Csere Akció volt. Emlékeznek rá? Előbb kiment a divatból a hagyományos analóg óra, tönkre is ment néhány svájci óragyár, mert jöttek a japán, digitális – mindent tudó – ketyerék. Aztán, mikor már mindenki felszerelkezett az újjal, két dolog derült ki. Egyrészt a digitális óra félrevezet; azt mutatja: 1:25, az ember azt hiszi, hogy még csak egy óra, ráérünk – és máris elkésett. Másrészt mire mindenki karján ez fityegett, váltott a divat-design, és a hirdetések a hagyományos órák előkelőségét énekelték: ilyen mindenttudó ketyerét csak a prolik hordanak, aki ad magára, még másodperc-mutatót se igényel – van ideje, nem kell kicsinyesen számolgatnia.

Ez volt a modell, ezt a trükköt játszotta meg Hollywood is: előbb el a moziból a videóba, aztán, mikor már mindenki videózik, kideríteni, hogy a trend, a sikk vagy akármi már rég nem az otthoni (barlanglakó) életmód, hanem a strabanc-vásárlás-mozi-vacsora fiatalos new wave-kultúrája.

Persze mint látható, a mozi új vonzerejének nem tartalmi-művészeti okai voltak: finnyás elitkultúrával a fejünkben arról álmodoztunk, hogy egyszer majd megint divatba jön Godard, Attenborough vagy Jarmusch. Nem ez történt: a pszicho-trükk, az effekt-mester, a technikai perfekció győzött, (a Dolby SR és a THX mellé becsatolták a DTS-t, a digitális hangvezérlést), s legfeljebb reménykedni lehet abban, hogy ha egyszer már visszaszokott a közönség a moziba, majd megnézik a jó filmeket is. Csak ki ne derüljön, hogy a művészek – belefáradva a sziszifuszi küzdelembe – inkább látványtervezőként dolgoznak, és nemigen akarnak már igazi cinemét csinálni.

Az új jelszó tehát a „pszicho-fizikai szórakoztatás” – a néző lelke már kevés, a teste is vegyen részt az élvezetben: rezonáljon a megabasszusokkal, a hatás hatoljon zsigereiig, ha nem artisztikusan (mint a művészfilmekben), akkor legalább technikai effektek segítségével. És ez a mostani trend még csak a kezdet, a ketyerék – laboratóriumi szinten – már készen állnak a következő hullámra. 1989-ben a MIT által működtetett bostoni természettudományi múzeumban épült az első ilyen kísérleti „gömbmozi”. A meredeken emelkedő nézőtéren – hogy az előtted ülő ne zavarja bizsergető tériszonyod – legfeljebb harmincan fértek el, beülsz egy repülőülésbe (be is szíjaznak), a vászon gömbablakban vesz körül, a kalandot végig szubjektív kamera veszi, aminek következtében valóban úgy érzed, hogy ott vagy, hogy „részt veszel” az utazásban: tényleg úgy érzed, hogy nekirepülsz a toronynak, hogy együtt zuhansz a hegymászóval, vagy benne kuporogsz a száguldó és felboruló kocsiban. A kép nem mutatvány – te látsz így: ezért fog el tériszony, klausztrofóbia, vagy rettegés az őrült sebességtől. Ha feletted repül valami, még a fejed is behúzod vagy le akarsz bújni a szék alá, mint valamikor a mozitörténet kezdetén az első nézők, mikor a filmvásznon a gyorsvonat robogott velük szembe. Szóval itt ki lehetett próbálni majdnem az összes pszicho-fizikai szorongást.

Ott és akkor ez csak múzeumi látványosság volt (de már akkor sorba kellett állni egy jó kis hányingerért); mára néhány elemét már megvették, hadrendbe állították, de egy sor lehetőség még várakozik. Feltehető, hogy a VR (a virtual reality) nevű őrület mozi-lefordításán is dolgozik már valaki: a VR-t még csak egy-egy néző élvezheti, tömeghatásról még nem lehet szó, pedig talán az lenne az igazi.

Bár az is lehet, hogy már ezekből az akkor kihagyott modulokból is épülnek már mozik, és majd egy következő szuperprodukció bemutatóján fogunk rajtuk ámuldozni (vagy rohanni a toilettbe, a rosszulléttől).

Az új mozi-kultúrát két életformaelem segíti kibontakozni. Az egyik egy régi – mondhatnám atavisztikus – hiányérzet kielégítése: a tévé és videó alkalmatlan egy-egy filmben való elmélyülésre, klasszikus esztétikai fogalommal élve, az elidőzésre. A hirdetések tízpercenként megszakítják a történetet, amivel a lassan épülő hatásnak vége is van; ha meg videón nézed, akkor viszont nagy a kísértés, hogy a FFW-dal előrerohanj, vagy össze-vissza kószálj a történetben. Egyszóval nem lehet nyugalmad végignézni a Nagy Történetet. Az új mozi most ezt kínálja: nyugton ülsz és hagyod, hogy a sztori vagy a vizuális élmény másfél órára zavartalanul magával ragadjon, mint valamikor apáid idejében.

A másik tényező a klip-szerű kép- és hangváltás, amely viszont természetesen épül be a walkman- és MTV-kultúrába. Ez a generáció már ebben nőtt fel, a mindennapos agymosás és magányos hangorgia bűvöletében, most ezt kapja meg többszörös hangerővel, rafináltabb vizuális és térélménnyel. Mert a walkman – életforma is: magasabb adrenalinszint, gyorsabb életritmus. Életforma, melynek mozgatója már nem is annyira a tárgyak után sóvárgás, hanem az újabb és újabb érzések-élmények iránti éhség. Gondoljunk a Jurassic Park kezdő képsorára, mikor valami ősállatfáiét akarnak egy hightech ketrecbe bevarázsolni – fogalmunk sincs, miről van szó, a képsorok klip-szerűen vágva, másodperc tört részei alatt követik egymást, még kitalálni sincs időnk, mit látunk, csak a hangorgia súg valami interpretáció-félét. De a magyarázat nem is hiányzik: ez a sebesen pörgő kaleidoszkóp Az Élmény. Ugyanez, más dimenzióban a The Cliffhanger szikla-kalandja: a sztori itt is sovány, mert nem az a lényeg (mégcsak nem is Stallone muszklijai), hanem az, hogy egy-egy fordulat után ne kapj levegőt, és olyan vágás-tempóra kattogjon a szíved, ahogy azt a klip-élvezetnél megszoktad. Azzal a különbséggel, hogy itt a nagy képfelületet kihasználva radikálisan felfokozzák a klip-effekteket – például „altatnak”, és csak aztán jön a „lórúgás”. (Vagy ahogy a másik sikerfilmben, a The Fugitive-ben, Harrison Forddal). Szóval: itt minden szinten más minőséget kapsz.

Hogy aztán miképp lehet innen visszatérni az emberi történetekhez – a művész-filmekhez (ha még van/lesz ilyen) –, az fogas kérdés. Bár a filmtörténelem során mindig az történt, hogy a technikailag új narratív lehetőségeket egyszercsak valaki komolyan vette és beépítette művészi univerzumába. Most legfeljebb az új életforma rabjai állnak ellen, akik ragaszkodnak napi adrenalin-szükségletükhöz. Ám ha ezt megkapják, talán bemerészkednek a kisebb művészmozikba is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=633