KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A gorilla délben fürdik

Lenin és a gyapjúzokni

Koltai Ágnes

Dušan Makavejev frivol históriájában egy szovjet tiszt ügyetlenkedik az újraegyesített Berlinben. A dicső hadsereg dicső katonája valahogy ottrekedt az egykori birodalmi fővárosban, és kínjában megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Gyerekes daccal int a Sorsnak: ha a Történelem nem vesz tudomást rólam, én sem törődöm vele, majd meglátjuk, kié az utolsó szó. Senkié. Egyszerűen elmennek egymás mellett.

Viktor Boriszovics, aki a kettéosztott város keleti felében őrizte (talpig kényelmetlen egyenruhában) a békét, nem akar nevetve búcsúzni a múlttól. Neki aztán mondhatja a filozófus, hogy az emberiség így válik meg múltjától. Őt, a derék katonát ugyanis kihagyták a Történelemből. A berlini falat is csak úgy lebontották, minden értesítés nélkül, az egysége is kivonult, a jóhiszemű „békekatona” pedig szédeleg a szabadságba belezuhanó városban. Miért kellene – akár sírva, akár nevetve – búcsút intenie legszebb éveinek? „Szeretem Berlint” – magyarázza megaláztatásai közepette; szerette a fél-Berlint, ahol egyszerre volt úr és idegen. De egész-Berlin túl tágas.

A gorilla délben fürdik ironikus-szelíd-szomorú játék, afféle történelmi burleszk. Svetozar Cvetkovič (Viktor Boriszovics szerepében) mint egy langaléta Buster Keaton, előképénél is gyomorbajosabb és mosolytalanabb, rezzenéstelen rezonőre „Berlin elestének”. Mindaz, ami vele és nélküle megesik, történelmi buffo, a História és a Filozófia kínvigyora, öngúnnyal felpörgetett komédiája.

Hinnénk, a rendező most ért fel az alkotói csúcsra, most, midőn kedvére tobzódhat a gúnykacajban, a szemtelen képzettársításokban és a megsemmisítő asszociációkban. Nem, Makavejev ezúttal visszafogott, mi több, újfajta érzékenységet is elárul. Természetesen nem fogadja el a szolgasorsot (hulltával hullani), de leáldozóban már nem rúg a néhai kényúrba. Makavejev, a gondolkodó és erkölcsös művész elkerüli a (szellemi) revans kissszerű csapdáját, ám mint az anyaggal, a képpel szívesen játszadozó alkotó kedvvel lubickol szokatlan, meghökkentő, bizarr tréfákban és morbid szituációkban. Hiába, nála a tekervényes képzettársítás és a megzabolázhatatlan asszociáció a képek kötőeleme.

Amit a Sweet Movie-ban vitt tökélyre, azt A gorillá..-ban sok kicsi poénért eladja. Igen, talán túl könnyen bújt bele a Sweet Movie levedlett ötletbőrébe, de kollázstechnikája finomodott. A gorilla... utalásrendszere áttekinthetőbb és szervesebb, s Makavejev ezúttal azt is láttatni engedi, hogy mi honol rendíthetetlen iróniája mélyén: érzelem. A tragédia érzékelésének képessége és igaz együttérzés a Sors nélkül maradottakkal. Legyen bármilyen gunyoros is, a Történelmet és hőseit sosem hagyja katarzis nélkül, árván.

Az új Európáról, az új történelmi pillanatról, Németország újraegyesüléséről két alapfilm készült, Godard-é (Németország, új nulla év) és Makavejevé (A gorilla délben fürdik). Nehéz elkerülni az összevetést. Egy részletező párhuzamos elemzés megannyi hasonlóságról és eltérésről szólna. A hangütéssel kezdődne, egyikőjük drámai (Godard), másikuk groteszk (Makavejev) stílusát említené, mint alapvető különbséget. Eltérő szemléletük ellenére e filmek ugyanannak a világnak a két oldalát mutatják be. Godard – végső soron – azt a hétköznapokig hatoló kérdést teszi fel, hogy mi történik az egyes emberrel, a személyiséggel, ha a Történelem, a Sors magára hagyja? Makavejev pedig fanyarul felveti, megérte-e, nem fizettünk-e túl nagy árat a Történelem formálásáért, a birodalmi ábrándokért? A válasz ott van, a filmbéli Berlinben, mely a nagy – keleti/ nyugati – fal leomlásával nem csupán régi nagyságát nyeri vissza. Berlin újra a németeké, Trabanttal, lakóteleppel, Lenin-szoborral, buzdító feliratokkal, lézengő szovjet katonával, lecsúszott egzisztenciákkal, vendégmunkásokkal és bizalmatlansággal együtt. Ez így egész. Csak így! A Trabant helyett idővel lehet elegánsabb autót venni; a Lenin-szobrot el lehet tüntetni (Makavejev fel is használja filmjében a monstrum szétfűrészelésének és elszállításának képeit), de mi történik a többivel? És itt mindkét mű megáll. Kényszerűen hallgatnak.

Az űr, a semmivé válás Godard és Makavejev szorongató élménye, de míg a Németország, új nulla év az embertől egyre távolodva a filozófiára mutat, addig A gorilla délben fürdik az eszméktől halad az emberig. Makavejev szüntelenül rámutat hősére, az örökké éhes, fagyoskodó katonára: itt van, vele mi lesz? Nem tudta igazolni magát joviális német kollégájának, meg kellett hát belülről ismerkednie az újraegyesült fogdákkal. S még csak nem is ez a legrosszabb. Kint, a szabad világban, ahol szabadon kószálhat és éhen halhat, ahol senki sem kíváncsi rá, ott... Ott vegetálhat, árulhatja az egyenruháját, lophat, csak nem reménykedhet. Mert Berlin elesett, és a győzelmi indulót nem neki fújják. Nem száll alá a fellegekből a gép, ajtaján nem lép ki fehér egyenruhában a Generalisszimusz, s a Reichstagot bátran ostromló katona, Aljosa nyakába sem omlik a vitéz katonalány. Ez a költői befejezés csak egyszer volt. Mihail Csiaureli 1949-es Berlin eleste című, kétrészes eposzából vétettek e képek. Másfajta (film)meséken felnőtt ifjú nézők, akik Makavejev kollázsában találkoznak először ezzel a művel, meghökkenhetnek: ugyan mi ez a furcsa kövület? Hősi eposz, a szocialista-realista mozi iskolapéldája, a második világháború Csiaureli-körképe, legenda egy véres és mocskos harcról, amit egyetlen hevület fűt: elhitetni a megmutathatatlant, azt, hogy Berlin bevételéig egyenes és mindvégig dicsőséges út vezetett. Makavejev egy interjúban operának minősítette a Berlin elestét. Miért bíbelődik akkor vele, miért szemezget kedvére belőle?

Viktor Boriszovics elárvulásának legkomiszabb pillanataiban tűnnek fel a Berlin elestének részletei. A dicsőség és a zuhanás párhuzamos montázsai ritmikusan ismétlődnek, hogy aztán egyetlen tragikomikus poénban egyesüljenek: Makavejev figurája Csiaureli hőseinek, Aljosának és a nyakába omló katonanőnek a fia. Viktor Boriszovics a legenda teremtménye, s mint ilyen, bizonyos mértékig igazolja, megerősíti a Berlin elestét. Ha hivatkozni lehet rá, akár egy tréfa kedvéért is, akkor létezik, nem csupán mint kordokumentum, tárgy, vagy kihűlt nyersanyag. Élő organizmus. Makavejev szerint egyetlen üzenete van: a rafinált hamisság. És erre a valótlanságra épült a Történelem, a mi históriánk, múltunk és jövőnk.

A legendából fogant főhőslegendákkal perel. Hol drága jó szüleivel, hol a Történelem megálmodójával, Vlagyimir Iljiccsel. Ha Lenin megtanult volna gyapjúzoknit kötni, a Történelem másképp alakult volna – sóhajt fel a helyét nem lelő katona.

A legenda cserbenhagyta Makavejev teremtményét, aki, midőn szembesülnie kell a valóságnak nevezett létharccal, zavarba jön. Együgyű jóhiszeműséggel tekint a világra, egy gyermek naiv bizalmával fordul mindenki felé, és ha éppen nem korog a gyomra vagy nem fagyott le a lába, azon morfondírozik, hogyan születhetett egy szibériai tigris Stuttgartban.

Viktor Boriszovics ártatlan tudatlanságát megirigyelve kérdezhetjük, mi köze van a gorillának Berlin elestéhez, a szibériai tigrisnek a világ végeztéig épült Fal leomlásához vagy a festékkel összekent Lenin-szobornak a berlini hajléktalanokhoz? Semmi. Magától értetődő kapcsolat nincs köztük. A szimbólumok egy része és az asszociációk rejtett logikája Makavejev korábbi filmjeiből, a Sweet Movie-ból és a Montenegróból ered. Az irrealitás, a vágyálmok, a képzelet és az ördögi humor bizarr tusakodása korai keletű, és mindig dráma húzódik a mélyén. Akárcsak most, A gorillá...-ban. Mert a képzelet képzelet szülte hőse, a legenda megduplázása, a kötögető Lenin a keserű humor gyümölcse. Ha Viktor Boriszovics nem létezik is (akinek fikció az anyja és az apja, az nem lehet élő alak!), az irrealitás azért alakot ölt. A Történelem megmozdul, kiszalad az egyik ember alól, és meglódítja a másikat, s ennek a pillanatnak még az irreális figurái is valódiak. Amikor Dušan Makavejev végigzavarja főhősét az újraegyesített Berlinen, s nem talál számára talpalatnyi oltalmat, néma fanyalgóból kötözködő moralista lesz. Ez nem a Sweet Movie akaratos keserűségének másodünnepe. Makavejev szelíd makacssággal mondja: gyapjúzoknit eddig sem adtak, ám ha eztán sem fognak...

A szabadság útjai szövevényesek, zoknit szerezni, netán megtanulni kötni – ez már egy másik história. Talán a miénk, talán az utánunk jövőké.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=639