KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Yilmaz Güney után

Török idők

Turcsányi Sándor

Áll az idő, mert a hagyomány, a szokások béklyóiból nem tudunk szabadulni. Élhetetlen, elviselhetetlen terhek, bele is lehet pusztulni, Berlintől Ankaráig.

Mióta? – kérdi egy földre szállt angyal, Columbo, a másikat. S az, arcán leírhatatlanul boldog mosollyal kezdi sorolni: másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok... IDŐ, TIME... óta.

Talán fölösleges is mondanom, e párbeszéd Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjében hangzik el. Mely film – kivált időben távolodva bemutatásától – egyre inkább alapművé, tájékozódási ponttá válik. Egy generáció, egy önmeghatározási szándék, jobb szó híján a posztmodern egyik kulcsává. Az utóbbi időkben ez a mozi, és persze Wim Wenders az, aki (ami) legközelebb merészkedett hozzá. Hozzá, a misztikus végességhez, végtelenséghez, az időhöz. E történet hatása alól nehéz szabadulni. Nehéz szabadulnia annak – sutára sikeredett későbbi vállalkozásai ellenére ezek között is Wenderst említhetnénk legelsőként –, akit hasonló gondok gyötörnek.

Mint Semir Aslanyüreket, a Vagon című török film alkotóját. Eleve furcsa próbálkozás, megfejtésre sarkalló rejtvény, hogy a rendező nevének hangzásán kívül vajon mitől török ez a darab. Elejétől végéig Moszkvában járunk, orosz színészek beszélnek oroszul, és a vége főcímben is deklaráltatik a Moszfilm valamilyen fokú közreműködése. Lehetne a film címe nyugodtan Moszkva fölött az ég is, még inkább Moszkva alatt vagy éppen benne, egy ócska, lebontásra ítélt házban. És mégis... tök török. Szereplői emberek, akik egészen biztos egykor angyalok voltak. Csak még angyali gyermekkorukban valami torz akarat a földre száműzte, lehajította őket. Le a Bolero, Ravel Bolerójának városába, ahol ugyan kétségtelenül szárnyalnak néha dallamok, de alattuk kérlelhetetlen monotóniával hallatszik a dobpergés, minek ütemén mindig csizmatalpak csattannak a kövön, a porban, szelídebb esetben csupán a Kreml előtti őrségváltás velejárójaként. Útravalóul vagy mellékbüntetésként megkapták vagy magukkal hozhatták az égi időszámítást és a szemlélődést, nem mint csodálatos képességet, hanem mint egyetlen lehetőséget. Moszkvában – és ezt a mai és tegnapelőtti rendszerváltozások igazolják legfényesebben – áll az idő. Az angyalokat (mondom, hogy törökök) kerék alá teszik, és átélhetik, át kell élniük azt a végtelen pillanatot, azt a lehetetlen ezredmásodpercet, amikor pontosan fölöttük van a kerék. Bár itt élnek a földön (tehát emberek), az ilyen szituációban nem viselkedhetnek másképp, mint valamikori önmaguk (az angyalok). Jók és tompák, tétova bámészkodók. Nem múlatják, hanem töltik idejüket. Nem is értik, hogy ha a helyszín megváltozott, ők miért nem. Egyikük, húszévi emigráció után hazatérő szökevény atomtudós – persze éppen úgy stalkeri figura, mint ahogy földi mása a Berlin Damieljének, szakasztott Bruno Ganz – beül egy utcai portrémázoló kempingszékébe, és mi tanúi leszünk egy, az ilyen helyeken megszokottnál sokkalta érzékenyebb, tehát szebb arckép elkészültének. A művész gyakorta fölpillant, merőn nézi modelljét, de csak az elkészült kép hosszas és elégedett tanulmányozásakor jön rá, testi-lelki jóbarátját rajzolta meg. A húsz esztendő nem érdekes, hiszen a szeretett arcokat felejti el leghamarabb, már másnapra, vagy nem is tudja, még előbb. Megváltozott a rendszer – ő visszatért, a másik főszereplőt kitoloncolják. Az országból? A városból? De innen elmenni, még a repülőtérről is sokkal nehezebb, tudjuk, lehetetlen, mint maradni. Marad is. Bolyong a tranzitban, szigorú vámvizsgálaton esik át, aztán újra az utcán találja magát. Nem is nagyon keresi a magyarázatot. Banalitásokat – ez a szülőföldem, miért hagynám el – mond az őt jószándékkal faggató kocsmatöltelékeknek. Nem pejoratív jelző, ebben a városban mindenki kocsmatöltelék. S ezek egyike, alighanem szintén angyal, olyan szerző-mozgó, elviszi őt lakni a lebontásra váró épületbe, hol már lakik egy író, ki maga sem tudja pontosan, hogy került oda. Veri a gépét. S mint a kísértetkastélyokban, egy távoli szobában állandóan Viszockij énekel. Ide költözik a hazatért atomtudós, gyilkos nukleáris fegyverek feltalálója. Stalkeri hármasuk a berlini égiek passzivitásával éli az életét az élő-halott város halott-élő házában. Sakkoznak, teáznak, szerelembe esnek, s nem mozdulva elhagyják régi övéiket. Az sem hoz változást, hogy – újabb rendszerváltás – zord szakik jelennek meg, nincs bontás, renoválás van, el kell tűnniük. Vagonba szállnak, mely a végtelenbe tartó síneken kizötyög a moziból, egészen biztosan soha véget nem érő útjára. Addig mennek, hol a sínek tényleg összeérnek.

Ha a Vagon a kerék alatt töltött időről szól, Basaran filmje, a Ne lőjetek a papírsárkányra! (Ucurtmayi Vurmasinlar) a sóskútban málló, azaz megintcsak az álló, ácsorgó időről beszél. Basaran egyenesebben, sokkal elkeseredettebben ront neki az időnek. Jó mély sóskút – női börtön – valahol Törökországban. Hol örök hétköznapban él együtt egy rakás elítélt vagy csak becsukott asszony, ma született (tanúk lehetünk), karonülő és éppen nyiladozó értelmű kisgyerek. Élik a sok napokat, ahogy lehet: sehogy, jobbára veszekedések között. Már a címből is sejthető, a rendező erősen líraira hangolta darabját. Egyszer egy napon, persze mindegy, melyiken, a legnagyobb kisfiú, olyan négyévesforma, különös alkotmányt pillant meg a börtönudvar feletti ég keskeny sávján. Fut, szalad, keresi a sok között a legempatikusabb pótanyukát, mondaná meg, mi az ott a felhők magasában. Nagyfarkú papírsárkány, mint egy angyal. És innentől megtelik tartalommal a nemélet. A meddő várakozás, Godot-ra, csodára, látogatóra, levélre, hirtelen átlelkesül, testet ölt: rombusz alakúra, kétdimenziósra, mint a moziban. Ha a papírsárkány visszatér, valaki kiszabadul, akkor majd eljön látogatóba az apád is, megérkezik a régen várt levél. Látszólag úgy folyik minden, mint eddig, veszekszenek, énekelnek, árulkodnak, az idő mit se mozdult, de álltában megérinthetővé vált. A filmidő végének elközeledtével úgy látszik, mintha mégis volna remény. Az empatikus pótanya kiszabadul. Újabb gyötrelmes, ám immár céltudatos várakozás kezdődik. Ami a börtönben ezer év, az a kiszabadultnak épp csak arra elég, hogy az ezzel járó ügyes-bajos dolgokat elintézze. És máris siet sárkányt eregetni. A könnyen azonosítható repülő tárgyat kitörő üdvrivalgás és az inkább komikus, szánalmas őrök gépfegyver sortüze fogadja. A sárkány diadalmasan uralja az eget, azt hazudva, hogy van remény. Tán megjönnek a levelek is, az apák is. Már éppen elsírnánk vagy elröhögnénk magunkat, mikor meglátjuk a kiszabadult nő arcát, s abból tudjuk, kint se jobb, a bentiek örökre ott maradnak, és a sárkány sem tér többet vissza. Ez épp arra elég, hogy a Ne lőjetek a papírsárkányra! megmaradjon a jó ízlés és arányérzék határain belül, s legyen még egy szép török film az álló időről.

El lehet menni egészen messzise, távoli tájakig, az angyalok városáig, Moszkváig, vagy lehet mesterséges, laboratóriumi körülményeket teremteni, országon-, hazán-, földönkívüli helyszínt, ez akkor is annyira személyes (bocsánat, annyira török), hogy megszólal, megszólít. Mégis, azok vannak a legnehezebb helyzetben, akik szó szerint, szóról szóra akarják mindezt elmesélni. Épp ebben fárad a török filmkészítők legnépesebb csapata. A nyugati exportra termelők. E szándék és módszer nekünk is ismerős lehet, itthon is találkozhatni, ha csekélyebb számban is, a nemzetközi fesztiválok második díjait célbavevőkkel. A törökök esetében szerencsésnek mondható, hogy az önfeltárás és -megmutatás tárgya gyakorta egybeesik. A hagyományokról, szigorúbban szólva az ember fölé növő szokásokról van szó.

Yilmaz Güney kétségtelenül kiváló és felette sikeres filmjei, Az út és A nyáj óta szokás a szokásokról mozit csinálni. A Güney-filmek utáni idő halvány utánzatok tömegét termelte, a filmfesztiválok mellett az európai (s benne a magyar is) tévéadók csütörtök esti „Más vidékek más filmjei” című rovatába szánva. Hosszú a sora az álló idő örök mítoszát aprópénzre, csalfa sikerre váltani igyekvő opuszoknak. Áll az idő, mert a hagyomány, a szokások béklyóiból nem bírunk szabadulni – mondták, mintha ez tényleg ilyen egyszerű lenne. Végy egy jobb sorsra érdemes fiatalt (esetleg párt) vagy egy szerencsétlen sorsú asszonyt, zúdítsd rá a pepszi-érzést, ereszd rá a kígyót egy kívánatos Alma-szappannal, és bilincseld a legmélységesebb iszlám (vagy más) fundamentum betonjába. Élhetetlen, elviselhetetlen, bele lehet és bele is kell halni. Nagy, súlyos féligazságokhoz jutottunk el ezen a módon. Pedig ezekből a sánta igazságokból könnyen lehetne teljes igazság, nem kell hozzá más, mint tisztességesen végiggondolt mű, elvégzett munka. Ahogy Yilmaz Güney csinálta annak idején, újabban pedig Atif Yilmaz, Berdel című filmjében. Pontosan feltett kérdéseire becsületesen megfelelő, kiválóan szerkesztett munka. A rég leállt időről szóló régi történetek egyikét meséli újra. Mert nem szül neki fiúutódot, lányt viszont istenverésének vagy féltucatot, Omar lecseréli szeretett feleségét, Haimont, pontosabban második asszonyt hoz a házhoz. Lévén szegényember, ez csak úgy lehetséges, hogy eladósorban lévő, és másnak már igencsak elkötelezett lányát, Beyazt, adja érte cserébe. Ennek a bevett, tiszta üzletnek a neve – Berdel – lett a filmcíme. Balesetek, bűnök áradata következik belőle – törvényszerűen. Yilmaz olyan arányérzékkel és visszafogottan adagolja a szörnyűségeket és az ilyenkor elkerülhetetlen folklórt, hogy műve kimagaslik a térdig érő filmfolyamból.

Güney munkássága után először szembesülhetünk újra a filmcsináló embernek e tájon, és épp a helyzetéből adódó dilemmájával. Álló és telő idő örök, és e pillanatban megoldhatatlannak látszó problémájával. És ez nemcsak a törökök baja, hanem Wendersé meg a többié is. A film, a haladás szimbóluma, a felfedezés, a találmány mennyire képes választ adni a világ maradni látszó bajaira. Mit tud kezdeni a fény a sötétséggel? Belevillan csupán, vagy még azt sem, vagy eloszlat belőle valamennyit. Mozijukat elnézve a török filmeseknek – már a legjobbaknak – sem lehet túl sok illúziójuk.

Itten vagyunk, az álló időben, melyről oly szépen beszélnek a most megidézettek, beülünk egy sötét moziba, és várjuk a fényt. Néha jön.

 

A MŰVELŐDÉSI ÉS KÖZOKTATÁSI MINISZTÉRIUM TÖRÖK FILMHETET RENDEZETT. A PROGRAMBA AZ ELMÚLT ÖT ÉV TERMÉSÉBŐL VÁLOGATTAK.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=629