KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Szelíd animáció

Hupikék falanszter

Lőrincz Éva

A törpikék életében nincs dráma, csak üzemzavar. A békésen kalapálgató, fúró-faragó törpék látványa szocialista-realista műremekek emlékét idézi: a gyerek csak egyet tehet, megáll a növésben.

Ahogy a népmesék hátterét az ősi mitológia adja, úgy jelennek meg a modern „mítoszok” az esti mesékben. Egy-egy közösség világképe fejeződik ki mindkét esetben, de amíg a hagyományos mítoszban és mesében az értelmezésének tág teret nyitó szerkesztéssel találkozunk, addig a mai mesék zöme előre gyártott kliséket kínál nézőinek.

 

 

A törpék is kicsiben kezdték

 

Az első, ami a Hupikék törpikékben gyereknek, felnőttnek egyaránt feltűnik, hogy a mese állandó szereplőinek nincs igazi nevük, csak funkciójuk van. Helyesebben: a név maga a szerep. A szereplők funkciójukat teljes mértékben betöltik, és az teljes mértékben magába foglalja őket. A szabványtörpikéken mint valami ruha, úgy függ az őket meghatározó funkció. Szó szerint is így van: a képernyőn rohangáló törpöket csak öltözékük kisebb-nagyobb eltérése különbözteti meg egymástól.

Nézzük például Törpillát: hosszú szőke haj, fehér ruha, és fehér topánkák. Ő az egyetlen nőnemű törpike, nem egyszerűen egy nő, hanem „a nő” a társadalomban. Ilyenformán egy elég is belőle. Ez a típus nem idegen a más populáris műfajoktól sem. Törpilla kísértetiesen emlékezteti a becsületes tévénéző állampolgárt a Dallas egyik szereplőjére: Pamelára.

Okoskának szintén sajátos szerepe van. Ő itt az „értelmiségi”. Ebben a gyakorlatias társadalomban egy teoretikus törpe nehezen találja a helyét, mégha minden lényeges eseménynél jelen van, és vezető szerepet játszik is. Sajátos ellenképe a falánk Haminak, aki ugyan sehol nincs jelen, mégis megbecsülik, mivel ő főz az egész társaságra. Okoskának semmi haszna, ellenben mindent meg akar magyarázni. Ennek aztán meg is lesznek a következményei: visszatérő eposzi fordulata a történetnek, hogy Okoska „repül” – kedves és szeretetre méltó törpike testvérkéi sűrűn hozzásegítik –, majd földet ér, és komikusan félrecsúszott szemüvege láttán (immár akár negyvenedszer is) Olümposzi kacajra fakadhatnak a tévénézők.

Bár az epizódok cselekménye rendszerint azzal kezdődik, hogy valaki vagy valami megzavarja a törpikék boldog hétköznapjait, azért a rendező jóvoltából az expozícióban néhány másodpercig láthatjuk, hogyan fest az idilli állapot. Figyelmesen szemügyre véve felderenghet bennünk a gyanú: ha nem volna a derék Hókuszpók, az örök bajkeverő, szegény törpikék élete dögunalomba fúlna. Mindenki fúr-farag, Hami főz, Törpilla virágot szed, Törpzenész fújja a trombitáját. És ez mindennap így megyen. Íme, egy gördülékeny társadalom, ahol nincsenek problémák, nincsenek feszültségek. Ha egyszer huszonöt percen keresztül véletlenül nem történne semmi, és módunk lenne hosszasan szemlélni a „törphétköznapokat”, bizony nem kerülhetnénk ki a kérdést: honnan ez a hervadhatatlan mosoly a törpikék arcán? Vajon boldog lehet-e az, akit egy életre bezártak a „szabómester”, a „szakács”, a „sértődékeny” vagy a „szép-de-buta” – kategóriájába? Michelangelo és a széklábak.

A mozdulatlanságnak ugyanez a felmagasztalása hatja át a cselekményt is. A népmesék előrehaladó szerkezetétől eltérően itt szó sincs semmiféle fejlődésről. A népmesék hősei „szerencsét próbálnak”, kilépnek normális közegükből, majd az események során valami lényegesen megváltozik életükben: a jó elnyeri jutalmát, a rossz méltó büntetését, a legkisebb fiú feleségül veheti a királylányt. A Hupikék törpikék cselekményében nincs dráma, csak üzemzavar, a társadalom gondtalan életében beállott hiba elhárítása, az eredeti harmónia visszaállítása az egyetlen feladat. Ebben a tunya társadalomban az önfenntartáson kívül egyáltalán nincsenek célok. Nincsenek sorsok, nincs fejlődés, nincs hanyatlás, és mindezért nincs személyiség sem. (Bizonyos epizódokban ugyan érződik a kitörés igénye – Okoska vezető szerepre pályázik, Törp-pojác a fehér egyensapka helyett sárgát akar hordani – a feszültség feloldása azonban nem a vágyaknak a teljesítésével, hanem elfojtásával történik: megérkezik Törp-papa, és visszavezeti a nyájba a tévelygőket, Törp-pojác belátja hogy mégis csak jobb egyformának lenni.) A törpék az egyenlőség ősi illúziójának élnek, a biztonság ára, mint mindig, itt is a szabadság elvesztése.

A falansztert idézi a törpgyerekek helyzete is. Dacolva minden természeti szükségszerűséggel, ők nem Törpilla gyerekei. Az anyaság úgy látszik, itt nem tartozik bele a nő-szerepbe. A kistörpék származását örök homály fedi. Együtt laknak, mint egy intézetben, a család fogalma ismeretlen számukra. Persze mindenki egyformán szereti őket, és ettől ők láthatóan éppoly vidámak, mint ennek az álomvilágnak a többi lakója.

Valóban az álomvilág látszik a helyes kifejezésnek ebben a pozitív utópiák minden jegyével ellátott társadalomban: általános létbiztonság, egyenlőség (=egyformaság), áttekinthetően sematikus társadalmi struktúra, Campanella Napállama és Fourier falansztere hupikékben. Nem véletlen, hogy a kelet-európai nézőben a békésen kalapálgató, fúró-faragó törpikék látványa szocialista-realista műremekek emlékét idézi.

Úgy tűnik, hogy a falanszter iránti vágyat sem a történelmi „gyakorlat”, sem a nagy negatív utópiák nem tudták lerombolni. Még a kritikus néző is boldog megelégedettséggel tudja szemlélni a törpikék kellemesen semmitmondó életét. Minden mama magából kikelve tiltakozna, ha valaki emlékeztetné arra, hogy a lágerek világa is épp ilyen gördülékenyen berendezett volt, hogy ott is hasonló módon érvényesült az egyenlőség és egyformaság elve a szabadság teljes hiányában, hogy ott sem néven nevezték az embereket, hanem egyszerűen számmal jelölték...

 

 

Törp-papa, az állambácsi

 

Térjünk most rá a legfontosabb figurára, akinek személyében – Freud kifejezésével élve – „a legnagyobb illúzió” jelenik meg. Törp-papa egy személyben testesíti meg a törpike-társadalom összes intézményét: törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás, oktatás, papság, közigazgatás. Mintha maga a „gyámkodó állam” öltene itt testet. Ez az állammodell épp olyan mélyen gyökerezik az „örök emberiben”, mint a falanszter. Sőt, a kettő szorosan összefügg: a minél szélesebb körben érvényesülő egyenlőség szükségszerűen követeli meg egy minél szűkebb vezetőréteg, vagy egy teljhatalmú vezető létét. Mindkét szemlélet alapja – Frommot idézve – a „menekülés a szabadságtól”. A menekülés egyik iránya a kollektivizmus és uniformizmus általi biztonság – ez a falanszter, a másik az örök infantilizmus, a „majd-eldöntik-helyettem” állapota.

Egy mesefilmben természetesen mindez a jó atya (=a jó állam) pozitív szemléletében jelentkezik. Visszatérő eposzi helyzet:

A boldog kopácsolás egyszerre csak abbamarad, jelezvén, hogy valami történt. Majd a törpikék fejvesztve rohannak Törp-papához.

– Törp-papa, Törp-papa!

– Mi baj, törpikéim? – megnyugtató, bársonyos hang.

– Ezmegez!... – kiáltozzák a törpék.

– Semmi baj, törpikéim! – csillapítja őket Törp-papa, majd felüti a megfelelő oldalon a megfelelő könyvet, és megadja a választ. Ekkor a törpikék, kiokosítván, mit kell csinálniuk, boldogan hazatérnek.

Mi lenne, ha Törp-papa meghalna, vagy örökre elutazna valahova nagyon messzire? Mi lenne ezzel a szépen berendezett világgal? Megszűnne minden intézmény, és kitörne az anarchia.

 

 

Kutyák, macskák, deviánsok

 

Törp-papa jellem. Ebben a törpe világban az egyedüli. Miért is akarna nagy lenni bárki, ha minden gondjában maga fölött tudhat egy csalhatatlan védelmezőt, aki bármi bajból kimentheti. A gyerek, ha komolyan veszi a hupikék törpikéket, tiszta szívvel leginkább csak egyet tehet: megáll a növésben. Nem lehet elég korán elkezdeni.

Még szerencse, hogy az esti mesékben nemcsak törpök zsinatolnak. Előadódnak ott olykor peches kutyák, lusta macskák, mindenféle deviánsok. Esetleg vízilószerű értelmes lények, miként a Múminok. Ez a rajzfilmsorozat is egy közösség, egy család életéről szól, itt is van papa, de van mama is, vannak gyerekek – még egy örökbefogadott kislány is megjelenik. Hanem a Hupikék falanszter krónikájától eltérően itt a meséhez mindig hozzátartoznak a bonyodalmak. A fiatal múminok érdeklődők, folyton kalandoznak, a rejtélyek megfejtése, megoldása, melyekkel egy-egy felfedező útjukon találkoznak, mindig szellemi és erkölcsi gyarapodással jár. Minden múmin személyiség, noha egy-egy tulajdonság még itt is eluralkodik a jellemekben: Múmin papa erős, nyugodt, kiegyensúlyozott; Múmin mama melegszívű és gondoskodó; Múmin fiú érdeklődő... Mindez azonban nem határozza meg véglegesen helyzetüket és szerepüket a történetben; változhatnak, fejlődhetnek. A megoldás sohasem valamelyik szereplő mindentudásából fakad, mindannyiuknak meg kell dolgoznia érte.

Férfinak, nőnek lenni, ez sem olyan egyszerű ügy, mint a Hupikék törpikékben. Igaz, sémák működnek itt is – a papa maga a férfias erő, a mama az anyás gondoskodás, a fiát örök kíváncsiság hajtja, a kislány csupa kedvesség. Ezek a nemi szerepek azonban nem kellékek, hanem a szereplők életének természetes velejárói. Nem is beszélve arról, hogy az örökbe fogadott kislány egy egészen más nőmodellt, a vándor, a rendőr és a tudós egészen más férfimodelleket testesítenek meg. Akik ebben a múmim-világban élnek és cselekednek, önálló és szabad lények. Miként az állatmesék hősei.

Az ókorban, középkorban még igencsak elnagyolt, példázatos történetek, típusként általánosított jellemek La Fontaine-nél a gondosan kimunkált helyzet és lélekrajz révén lettek valóságossá, a mai rajzfilmes fabulák állathőseinek a sorozat-jelleg kölcsönöz hús-vér személyiséget. Pluto kutya vagy Garfield macska jelleme az epizódról epizódra változó konfliktushelyzetek mozaikjából épül fel. Persze ez a jellem, rendíthetetlen... Pluto örök vesztes, Garfield lustaságában javíthatatlan. Ezek a szereplők nem mesehősök, hanem karikatúrák.

Pluto, a hosszúfülű kutya a hétköznapiságból kimászni nem tudó, szürke hivatalnok típusa. A történetek a prózaiság, a középszerűség reménytelenségét illusztrálják. Átélhetjük Plutóval az első napot, melyen megpróbál a dohányzásról leszokni, de este nem bírja tovább, végül a füsttől fokozatosan elsötétedő képernyőről már csak elgyötört két szeme néz csüggedten. Ugyanígy végigkísérhetjük küzdelmét az influenza ellen, kudarcba fulladó fogyókúráját, és más, hétköznapjait megkeserítő és fenekestől felforgató bajait.

Garfield az elkényelmesedett ingyenélés megtestesítője. Egyetlen vágya a kényelem, melyet a gazdi mellett maradéktalanul meg is talál. Maguk a történetek ürességéről és egocentrizmusáról szólnak. Garfield egy alkalommal például elvetődik egy külvárosi telepre, ahol a sok mocskos kóbormacska között találkozik anyjával. Érzelmes jelenetek következnek, majd mikor anyuci és barátai megvédték üldözőitől, minden lelkiismeret-furdalás nélkül otthagyja őket tovább fázni és éhezni, kajánul vigyorogva nyugszik meg végül a gazdi kocsijában.

Garfield persze elrettentő példa. A Hupikék törpikék a pozitív minta. De azért csak óvakodjunk a törpétől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 47-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=637