KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vigyázók

Csorba csészéink

Reményi József Tamás

Egy ötvenes évekbeli baráti társaságban váratlanul előkerül egy gazdátlan ávós igazolvány. Máris megakadhatunk a mesében: ha baráti a társaság, természetesen váratlan az eset; berzenkedhet a stílusérzék, micsoda tautologikus fogalmazás ez. Ám amikor a barátok között úrrá lesz a kölcsönös érzés, hogy bárkinek meglehet az oka a tisztességtelenségre, amikor tehát visszamenőleg feléled a gyanú s kezdődhet a bizonyítékok, magyarázatok fabrikálása – nos, akkor a stílusérzék igencsak elbizonytalanodhat. Váratlan ezen a tájon bármi is? Az ötvenes években? Meg a hatvanasokban, a kilencvenesekben...?

Sokat veszít a néző, ha Sára Sándor filmjének prológusában nem sikerül elolvasnia a kissé sután, egyetlen pillanatra elébe tartott igazolványon a fedőnevet: VIGYÁZÓ. E szó hiánya megfoszthat bennünket a filmcím groteszk többértelműségétől. A szereplők ugyanis valamennyien vigyázók, hisz az embertelen világban mindenki megalkuvásokra kényszerülhet; vigyázók, mert a gyanakvás légkörében mindenki elveszítheti mások bizalmát; és vigyázók a kifejezés eredeti, valláserkölcsi jelentése szerint: több-kevesebb árat fizetve mégis mindenki késztetést érez valamennyit megőrizni érintetlenségéből, autonómiájából. A film alapjául szolgáló Domahidy Miklós-regényben e szó-játék finom írói eszközökkel érvényesül. Ott a főszereplő, Éva, a társaság örökös háziasszonya „vigyázó gonddal öblíti” azt a csorba csészét, amelyikben, illendően, korábban sohasem kínálta a kávét másnak, csak saját magának, s amelyet, gyerekes elképzelése szerint, egyszer majd látványosan a lelepleződött besúgónak nyújthatna át. Éva az, aki a gyalázatos fedőnévvel s mindazzal szemben, ami környezetében végbemegy, megmarad vigyázónak – fedőnévtől fertőzetlenül.

Domahidy regényében a csorba csésze metaforája (nem véletlenül ez a mű címe) a történetet-történelmet minősítő, bölcs, rezignált válasszá teljesedik. A csészét ugyanis nincs kinek odaadni. Nem mintha bűnöst találni nem lehetne. Lehet, fölös számban is. S nem azért, mert magáé a történelemé volna a megfoghatatlan felelősség (Domahidy persze láttatja hőseinek riadt és hasztalan ágálását a kor testi-lelki terrorjával szemben). Hanem mert mindabból, amit átéltek-átéltünk, legfőképp az következik, hogy soha nincs vége, hogy együtt kell élni vele továbbra is. Jöhet bármilyen fordulat, „megoldás”, az iszonyatot és annak tudását nem vethetjük le. Az író tehát azt figyeli mindenekelőtt, amint figurái szabadulni igyekeznek a maguk csorba csészéjétől, s ettől észrevehetetlen fokozatokban pusztulni kezdenek a társaskapcsolatok normái, értékei.

Ez a lélekrajz jellemezte A lapítás iskoláját is, amelynek nyomán Sára a Könyörtelen időket forgatta, s ez az erénye annak a drámának (A halottak fütyülnek ránk), amelyből a rendező, tervei szerint, következő filmjét készíti. Mi ragadta meg Sárát Domahidy könyveiben? A kamaradráma, amelynek történelmi atmoszférája van. A mód, ahogyan a jelzett korok (világháború, ötvenes évek) egzisztenciálisan kiélezett helyzetébe állítva (e helyzetben csak tisztességtelen vagy önvesztő döntések hozhatók) egy-egy kisközösség belső mozgásait vizsgálni lehet. A díszletek jelzésszerűek. A Könyörtelen idők is, amelynek kulisszái pedig látványosabbak, azokban a jeleneteiben meggyőző, amelyekben e kulisszák egészen a háttérbe tűnnek vagy groteszk jelekként vannak csupán jelen. A Vigyázók, néhány korfestő gesztustól, információtöredéktől (és sajnos a bőrkabátosok rendeltetésszerű, sematikus szerepeltetésétől) eltekintve, nyugodtan hagyatkozik a kollektív tudásra, emlékezetre. (A tervezett harmadik darab még elvontabb, modellszerűbb irodalmi alapra épülhet.)

Sárát, amint Zsugán Istvánnak a Filmvilág 1988. februári számában elmondta, már a Tüske a köröm alatt előkészítése idején is a beszorított, kor-préselte sorsok benső folyamatai érdekelték: „a társadalmi szféra ebben a történetben inkább csak háttér, a középpontban a festő és a két nő magánéleti konfliktusa áll” – nyilatkozta, s önkritikusan hozzátette: „a két szféra ötvözése felemásan sikerült (...), megterheltük a filmet közéleti problémákkal”. A játékfilmhez hosszú évek múltán visszatért rendező ritka alkotói józansággal látta, hogy nem egyszerűen a formát, a megszólalás módját találja nehezen, hanem meg kell küzdenie azzal a kérdéssel is, hogy figurái miképpen részesei a kor valóságának, hogyan, milyen minőségükben, funkciójukban ábrázolhatóak? Dokumentumfilmjeiben gyakran megtörtént az a csoda, hogy a beszélő arcok mozaikjából kirajzolódott egyetlen arc, mely rávallott korára. De az a dramaturgia, amely mögött egy plebejus népi ideológia határozott szemlélete munkált, a játékfilmben csupa illusztrativitást, modorosságot hozott. A Tüske a köröm alatt Cserhalmi Györgye így a Feldobott kő Balázsovits Lajosának meghosszabbított életét élte – a meggyalázott hittől a csömörig jutva. A hatvanas évek politikai-ideológiai töltésű dialógusának, értelmiség és hatalom párviadalának anakronisztikus folytatásaként Sárát (s a forgatókönyvíró Csoóri Sándort) húsz év múltán a főhősnek ugyanaz a funkciója foglalkoztatta: „számon kérik tőled a történelmet, s igazuk van. Kérd számon a történelemtől az embert, s igazad lesz” (Feldobott kő). E paradoxonhoz Sára hű maradt. A heroikus, roncsaiban is nagy formátumú jellem és a kor közvetlen konfliktusaiban, a birkózás kitüntetett pillanataiban ábrázoltan azonban a tétel hitelét vesztette. A rendező kereste hát azt a közeget, amelyben az immorális kényszer és a tehetetlenség kisebb léptékű, közvetettebb hatásai vezetnek el ugyanahhoz a tragédiához. S vezetik a rendezőt, nézőt ugyanarra a konklúzióra. Ehhez jöttek kapóra Domahidy művei.

Domahidy drámaíró alkat, regényeinek többsége is dramatikusan épül, így a jelenetezést, a dialógusokat Sára szinte változatlanul emelhette át filmjébe. Szinte változatlanul – a naturális színház és színészi játék klasszikus hagyományai szerint. A rejtély – kié az igazolvány? – feszültségét csak a dialógusok érzelmi kitörései jelzik, más módon ezt a feszültséget a film nem tartja fönn. Nem fokozó hatásúak az álom, az emlékezés komótos stílusváltásai, és nem az a fölös mennyiségben gépiesen felhangzó zene, amely a legkézenfekvőbb módon kíséri a hangulat hullámzását. A Könyörtelen idők ötletes színészválasztásával szemben most a szereposztás is inkább a biztonságos rutiné. Hogyan lehetséges, hogy a következetes, kétségbevonhatatlanul erős alkotói törekvés egy korábbi pályaszakasz morális alaptételeinek újrafogalmazására ennyire külsőleges megoldásokat eredményez? Mintha másvalaki adta volna a megbízást a rendezőnek, aki aztán „teljesítette a feladatot”. A válasz éppen ez: Sára műfajválasztása és Sára rendezői alkata között nincs összhang.

A film hősnőjének a külvilág „alatti”, óvott idill bensőséges nyugalmától kell eljutnia a lélek teljes szétzúzódásáig. Éva ámulatára addig elképzelhetetlen dolgok derülnek ki: a férje hazug ügyeskedő, vágyaival mást ostromol; bátyja gyáva féreg, még az elhurcolt feleségéről érkező illegális híradást is képes olvasatlanul széttépni; vészhelyzetekben a legjobb barátokat csupán a maguk ügyének konspirációja foglalkoztatja; mindezek után Éva már egy új szerelem harmóniájára is képtelen, az utolsó jelenetben zokogó, összetört asszonytól búcsúzunk. E lélekrajzi ív azonban verbális információkból áll össze, türelmesen végigfényképezett beszédből, amelyhez képest minden más filmes aktus másodlagos, esetleges. Nem drámai jelentésű a gesztusok egész sora. A lányok például pulóvert próbálnak: a konfliktusok előli, mindennapi kis biztonság, menedék jelzése volna ez. De rendezőileg megoldatlan, érdektelen a cselekmény, semmi több: a lányok pulóvert próbálnak. Férj és feleség szeretkezik – két ember reménytelen kísérlete visszatérni a régi meghittségbe. A filmen azonban nem az aktus kötelességszerű, hanem annak fényképezése. Nem jutnak többre a metaforikus kísérletek sem. Az álom – már említett – sematikus montázsát megelőzik, ellenpontként, Éva szeretőjének fürdőkádban dédelgetett virágai. Sem a dédelgetést, sem a titkos remények szerény kertjét nem érzékeljük: látunk néhány cserepes növényt. Hiányzik tehát az az invenció, amely a tablószerű történetkezelésből kimozdíthatná a rendezőt.

A Vigyázók, az alkotói szándék szerint, érzékeltethetne valamit csalódásaink természetéből. Amely nem pusztán – rossz divatszóval – „kortipikus”. Úgy fest azonban, hogy született még egy film az ötvenes évekről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=638