KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hófehér

Hejhó?

Szemadám György

 

A Pannónia Filmstúdió legújabb, egészestés rajzfilmje, a Hófehér, melyet Nepp József írt, tervezett és rendezett, első látásra meghökkentett, s most töredelmesen be kell vallanom, hogy nem is értem! Nem értem sem az alkotói szándékot, sem azt, hogy egyáltalán mi ez a film. Ha igaz az, amiről Füst Milán ír a nevetségesség „művészetellenes princípiuma” kapcsán, hogy a nevetséges nem indulatainkat, szívünket, naivitásunkat szólítja meg, hanem elsősorban értelmünket – a nevetséges: az „értelem ingere” –, akkor még jobban eltanácstalanodom. Nem értem, hogy Nepp József filmje mire akarja értelmemet „ingerelni”, mire szólítja fel.

Elindul ugyanis egy történet, mely az első percekben mesemotívumok kedves paródiájának tűnik. Ez aztán átvált horrorba, melyen fokozatosan eluralkodnak a szürrealisztikusan torz motívumok, s amelyben egyre nagyobb szerepet kapnak a viszolyogtatóan ízléstelen, mondjuk ki: gusztustalan effektusok. A komikum legfőbb forrása, hogy a film minden szereplője (különböző mértékben ugyan, de kivétel nélkül) ütődött, a címszereplő maga pedig egy imbecillis, hormonzavaros Maugli, egy albínó Női Gólem. Végül jónéhány szellemes és kevésbé szellemes csavarás után a történet véget ér.

Talán valamilyen emberi modell torz tükre lenne a film?

Esetleg Walt Disney Hófehérkéjének szarkasztikus parafrázisa?

Vagy csak rekeszizmainkat megcélzó, röhögtető karikatúra-sorozat?

Őszintén szólva én az utóbbira tippelek. Csakhogy ehhez meg túlbonyolított és túlságosan hosszú is a film. A vicc, a bohóctréfa műfajához ugyanis hozzátartozik a rövidség. A rajzolt vicc – a karikatúra – is csak első látásra „ül”, s amikor már másfél órája nézem ugyanazt a rajzi poént (gülü szemet, szájba lógó orrot stb.), ez bizony egyre unalmasabb. Minél groteszkebb egy figura, minél inkább külsejére van írva mindaz, amit tudni kell róla, annál inkább elveszíti azt a lehetőséget, hogy – művészi értelemben – életre kelhessen, személyisége legyen.

Jó példa erre a király – Oroszlánszagú Leó – alakja, amely ama állatorvosi tankönyvek beteg lovához hasonlóan, minden torzulatot magán visel. Első látásra is hülye, szenilis és gonosz. Remegő kaktusz-feje, óriási szakadozott fülei, dülledt szemei, szájba lógó, bibircsókos orra és bukszaszájában két-három foga van. Ráadásul fehér (leghorn-) tyúkokkal tart fenn perverz kapcsolatot, és cserepes virágokat eszik.

A szintén Nepptől származó Megalkuvó macskák című film figuráinak remek rajzi megoldására és mozgatására gondolva, érthetetlen, hogy a Hófehérben mennyi bizonytalanság van ilyen téren is. A címszereplő arcának karaktere szemből csupán ívelt vonalakból álló pufók butaság, míg profilból egy női pankrátor visszataszítóan durva vonásait viseli. Arra sem sikerült rájönnöm, hogy a törpék figurái miért többé-kevésbé pontos másai a többi „felnőtt” szereplőnek. Vajon van ennek valami dramaturgiai funkciója?

Az egész film legfőbb problémájának a taszító torzságot tartom. Mintha Nepp a morbid Öt perc gyilkosság című filmjének felfogását akarta volna továbbfokozni, s a gusztustalanul torz megoldások felé csúszott volna (el). Ezek pedig már nem nevettetnek, hanem taszítanak. Mint például a csecsemő-Hófehér iszonyú lárvája és kölyökkorának állatmozgásai.

Ám ennél kirívóbb ízléstelenségek is vannak a filmben. Ezek közül még az egyik legenyhébb „geg” az, amikor az alvó Arrogancia királynővel ecetet itatnak, aki nagy böffenéssel tér vissza az életbe. Rajzfilmen az ilyen szintű megoldások öncélú ízléstelenségről árulkodnak (lásd még az előző királynő fülpiszkálását stb.), a tyúkbélből készített tortával halálra zabáltatott király szétdurranásának emlékétől pedig még most is felfordul a gyomrom.

Mindehhez érthetetlenül szép, lírai érzékenységgel megfestett hátterek szolgálnak – alátétként. (Magyarkuti Béla munkája.) Erdőrészletek hajnali megvilágításban, rusztikus kövekből épült középkori várbelsők, régi könyvektől zsúfolt polcok stb. Ez – gondolhatnánk – jó ellenpont lehet a drasztikus történéshez, ám sajnos „nem jön össze”, mert az érzékeny hátterek és a hozzájuk képest sivár karikatúrafigurák, azaz a mozdulatlan és a mozgó elemek kiáltó ellentéte sohasem képes elhitetni, hogy egyazon látványhoz tartoznak. Mintha csak két egészen különböző fénykép exponálódott volna össze – véletlenül.

A gegek jó részével is bajom van, mert túl ismerősek. Oroszlánszagú Leó névválasztását – Oroszlánszagú Richárd formájában – még gyerekkoromból ismerem egy (talán éppen Dargay Attila által rajzolt), Lágyszívű Lancelot című képregényből. A pukkadásig-etetés kísértetiesen emlékeztet a Csúfak és gonoszak című olasz filmben látott spagetti-zabáltatáshoz, azzal a különbséggel, hogy a spagettit itt csirkebelek helyettesítik. A tyúkjaival foglalkozó uralkodó ötlete mintha Dürrenmattól jött volna, s a Tell Vilmos-effektus – amikor a vadász képtelen másra lőni számszeríjával, mint a fejre tett almára – szintén jól ismert poén.

De, hogy azért igazságosak legyünk – a filmből nem hiányzik néhány, a Gusztáv-filmek nagy gegmenjére valló „aranyérmes” geg sem. Ilyen az emberek közeledtére kertitörpévé váló törpék ötlete és az a remek verbális poén, amikor a bányából jövő törpék legkisebbje éppen rágyújtana a Walt Disney Hófehérke filmjéből ismert „Hejhó...” kezdetű dalra, de tapasztaltabb társa befogja a száját (egy harapófogóval!) mondván: „Megőrültél! Ez jogdíjas!!!”

A film indítása, az ujjukat megszúró, gyermekváró királynék körképe is tetszett, csakúgy, mint a részeg törpék jelenete.

Néha csaknem önálló életet képes élni a rajzfilm legélettelibb figurája, Első, azaz Egetverő Arrogancia, ami azért nem csoda, mert Béres Ilona nőiesen (gonoszsággal) telt hangja élteti. És itt feltétlenül szót kell ejteni a többi remek szinkron-hangról is: Körmendi János – a Professzor hangja – jobban él a filmben, mint maga a karikatúra-figura. Ezt mintha Nepp maga is számításba vette volna, hiszen a figuraterv készítésének élő modellje szemlátomást a hangot szinkronizáló színész volt. Körmendi János alakítása – amikor a munkáról tart előadást Hófehérnek – óriási. Szinte sajnálja az ember, hogy nem a színész arcát látja.

Kállai Ferenc Oroszlánszagú Leónak és Sztankay István a bájgúnár vadász szerepének kölcsönözte a hangját, ami szintén remek perceket eredményezett. Ám a többi figurát maga az Úr Hangja sem tudta volna életre kelteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6371


előző 1 következőúj komment

orbus#1 dátum: 2018-02-25 20:27Válasz
A filmről vajmi kevés érdemi dolgot tudott mondani Szemadám úr, de a saját humortalanságáról annál többet.