KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bye, bye Brasil

Isten hozott, Brazília!

Dés Mihály

 

Úgy kezdődik, mint egy Fellini-film: elképesztő figurákkal teli, elképesztő kisvárosi főtérre bedöcög egy csiricsáré teherautó, mely egy háromtagú csodacirkuszt, a Rolidei Karavánt szállítja. Vezetőjük, a Cigánylord hatalmas csinnadrattával bekonferálja a még soha nem látott attrakciókat, melyeket éppen egy évvel azelőtt láttak utoljára az Isten háta mögötti kisváros, Piranhas lakói. De mit számít egy év, amikor a porond olyan válogatott arisztokratáiról van szó, mint Andorinha, az Izomkirály, Salomé, a Rumbakirálynő és a Cigánylord, a mágusok és látnokok császára. És nem is lehet csalatkozni a műsorban. A Cigánylord például havat varázsol a „hüledező” piranhasiak feje fölé, és miközben hull rájuk a nagy pelyhes fehérség, őlordsága bejelenti, hogy ezzel Brazília is eljutott a fejlődés ama hóborította csúcsára, melyen Svájc, az Egyesült Államok, na meg a többi civilizált ország is fehérlik. A csodás természeti tüneményt megbabonázva nézi Ciço, az egyik helybéli fiatalember. Aureliano Buendía ezredes bámulhatott így a Száz év magányban, amikor az apja elvitte jégnézőbe. De Ciçót nemcsak a hó babonázza meg, hanem Salomé is, a Rumbakirálynő. Hirtelen szűknek érzi Piranhast, bekönyörgi magát a társulatba, és viselős feleségével egyetemben járni kezdi velük Sertãot, az ország észak-keleti részét. És mikor eljut velük néhány olyan helyre, melyhez képest az imént elképesztőnek nevezett Piranhas egy rendezett külsejű és egyenletesen fejlődő magyar járási székhelynek látszik, akkor válik világossá számunkra, hogy nem a Bye, bye Brasil olyan, mint egy Fellini-film, hanem maga Brazília.

A film rendezőjét, az 1940-es születésű Carlos Dieguest, egyébként se nagyon lehetne Fellini-epigonsággal vádolni. Cinema novósként kezdte a pályáját: a brazil filmforradalom egyik vezető alakja volt. A magyar néző eddig csak egy filmjét láthatta, az 1976-ban készült A királyi biztos szeretőjét, ezt a kellemes, brazilosan frivol történelmi filmet, melyből azonban nem derül ki, hogy Diegues valamikor elszánt filmújító volt. És bár a Bye, bye Brasil alapján se könnyű azonosítani a cinema novo hajdani nagy ászát, azért ebbe a filmbe szerencsésen mentett át néhányat egykori újhullámos erényeiből. Megmaradt például a valóság árnyékosabb oldala iránti kíváncsisága, a dokumentarista nyomozókedve. Elmaradt ellenben a leleplező szándék és a politikai vágyképeket követő erőszakolt dramaturgia. Így történhetett meg, hogy ebből a mai brazil pikareszk-történetből (merthogy arról van szó) többet és hihetőbbet tudunk meg Brazíliáról, mint megannyi leleplező filmalkotásból. Formailag – udvariasan szólva – lehiggadt Diegues. De ez nem feltétlen válik a film kárára. Élvezetes filmet csinált; olyat, amilyet mindenki unatkozás nélkül nézhet végig. És ez nem is kevés, ha meggondoljuk, hogy egy Brazíliáról szóló film esetében a lelke mélyén mindenki a Riói kalandot szeretné viszontlátni.

Bye, Bye, Brasil. Adieu, riói kaland. Isten veled, újhullám. Az ironikusan búcsúzkodó cím többféleképpen is értelmezhető. Az a Brazília, amit a Rolidei Karaván vándorlása során megismerünk, kevésbé romantikus és kevésbé festői, mint amilyet kalandos filmek vagy akár a Jorge Amado regényének alapján elképzelhetünk, de egyben kevésbé is harcos vagy tragikus. Harsány színek helyett sok színárnyalatot látunk. Nagy tragédiák helyett sima kis bukásokat. Reménytelenség vagy világmegváltás helyett kiábrándító sikereket... A kitörni vágyó, Salomé iránti szerelmében elvakult, mindenre képes Ciço végül megválik a Rolidei Karavántól és egyszerű (ámde tisztességes) bárzenész lesz a főváros egyik másodosztályú szórakozóhelyén. Függetlenül attól, hogy a rendezőnek szándékában állt-e emléket állítani a saját pályájának, posztújhullámos lehiggadásának, ezt a jelentést is beleérezhetjük a filmbe. Sajnos, nem mindig vagyunk ennyire magunkra hagyatva az érzéseinkkel.

Piranhasban áll egy emlékmű, melyre a következő mondat van írva: „A huszadik századnak – a tizenkilencedik századi piranhasiaktól.” Ez a felirat megihlette a rendezőt, és ő pedig a XXI. századi braziloknak ajánlja a filmjét. Nem tudom, hogy a XXI. században kíváncsi lesz-e valaki majd a filmre, mint ahogy azt se tudom, hogy lesz-e egyáltalán film a XXI. században, illetve, hogy lesz-e egyáltalában XXI. század, egyelőre azonban XX. századi brazilok (meg magyarok és egyebek) nézik meg, ha megnézik ezt a filmet, és ők feltehetőleg nem tudnak olyan atyás meghatódottsággal tekinteni a rendező (most) patetikusnak ható ajánlására, mint a XIX. századi piranhasiak (most) kedvesen naivnak ható dedikációjára.

Ebben az ajánlásban rejlik a film gyengéje. A kimondósságban. A patetikusságban. A nagy latin-amerikai betegségben: az önirónia hiányában (melyet az sem ment, hogy a film tele van jóízű, humoros jelenettel). Abban, hogy a XXI. századnak ajánlja. Mintha a legközelebbi mozi nézője nem volna jó – egy ajánlásra. Egyáltalán: miért kell ajánlani? Biztos vagyok benne, ha nem volna ez a fennkölt dedikáció, akkor olyan mondatok sem hangoznának el a filmben, mint az a Guantanamera szövegéhez méltó mondat egy tökéletesen prózai jelenetben, hogy „A tengert akarom látni, a folyó már kevés nekem.”. És akkor olyan jelenetek sem volnának a filmben, mint az, amikor egy kamionsofőr arról beszélget, cinikus hangon, hogy az Amazonas-vidéken hogyan géppuskázták repülőről az indiánokat. Nem mintha nem lett volna indiánirtás Brazíliában. De aki ezt a filmet megnézi, az már úgyis tudja ezt. Mert ha egyszer nem tartozik a történethez és képpel se tudja megmutatni, csak didaktikus nyűg az ilyen betét. Annál is inkább, mert amúgy igen hiteles, emlékezetes képeket láthatunk a filmben az indiánokról is, az Amazonas-vidékről is, sőt, még a hírhedt transzamazonasi autópálya-építkezésről is. Rejtély, hogy miért nem bízik eléggé Diegues a képeiben, a történetében, a csodálatos színészeiben. Vagy ha úgy tetszik: miért nem bízik eléggé Brazíliában. Persze nem abban, aminek most búcsút mondott, hanem abban a másikban, amelyiket ebben a végül is szép filmjében elhozott hozzánk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6373