KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/március
KRÓNIKA
• N. N.: Magyar filmhét Rómában és Triesztben

• Létay Vera: Mephisto ezredes Szabó István új filmjéről
• Zalán Vince: Hiteink lombtalanodása
• Lengyel László: Lezárult-e a per? A magyar nép nevében
• Lengyel László: Börtönbeszélgetések Háborús bűnösök – önmagukról
VIDEÓ
• Jancsó Gabriella: Gyártók, piacok, jogok Kitekintés a képmagnózás világára
• Koltai Ágnes: Képmagnózás – itthon Beszélgetés dr. Gombár Józseffel
• N. N.: A Mokép videókazetta-kínálata
• N. N.: A Pannónia Filmstúdió videó műterme
• N. N.: A televízió videókazetta-kínálata

• Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: A másik Amerika New York
• Koltai Ágnes: Kortársunk a háború Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tavaszi szimfónia
• Lajta Gábor: Erotikus képregény
• Schreiber László: Prognózis
• Bérczes László: Berthe
• Ardai Zoltán: Ha már egyszer megesett
• Magyar Judit: Gumi-Tarzan
• Kapecz Zsuzsa: Az önvédelem nagymestere
• Harmat György: Házibuli
• Gáti Péter: Megtorlás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Emlékezzünk játszva Szivárvány
• Breitner Miklós: Képhiba Gazdaság a tévében
• Koltai Tamás: Az eposz hitele Vaskor
• Szilágyi János: Péntek esti saláta Beszélgetés Balogh Náriával, a Televízió Ifjúsági Szerkesztőségének vezetőjével

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A magyar nép nevében

Lezárult-e a per?

Lengyel László

 

Marosán György csapkodja az asztalt a kérdéssel: miért nem kérdez a magyar társadalom a háborús bűnösök pereiről és elítéltetéseiről? Miért nem foglalkozik évtizedeken keresztül velük a közvélemény?

Amikor megnézzük Róna Péter dokumentumfilmjét, némileg választ kapunk Marosán kérdésére. Talán azért nem érdeklődünk Szálasi, Endre, Baky és Bárdossy vagy Jány perei iránt, mert 1945–46-os pereiket újabb, másféle perek emléke fedte el, mert csak most kezdünk szembenézni, az elmúlt évtizedben, a magyar zsidók iszonyú sorsával, csak az imént tekintettük meg Sára Krónikáját stb. Vannak nagy, megtisztító erejű perek, amelyek egy egész nemzetben okoznak benső meghasonlást, akár így, akár úgy. De akárcsak az akkori dokumentumokból, a perekről készített filmdokumentumból is kiderül, hogy a magyar háborús főbfinösök perei nem voltak ilyenek. Nem okoztak katartikus élményt a magyar társadalomnak, a rövidéletű dühök, a hirtelenkedő elutasítások, a cirkuszi jelenetek foglalták el a józan megfontolás, az igényes elemzés, az évekre világító perbeszédek helyét. És ahogy a fővádlottak kicsúsztak a valódi értékelés alól, úgy maradt el a nemzet erkölcsi arculatának igazi elemzése is. A sebeket gyorsan, piszkos, éppentalált rongyokkal elkötöttük, de utánahagytuk és hagyjuk üszkösödni.

Valami ezügyben rosszul kezdődött már 1945 januárjában. A film bemutatja az első háborús bűnös pert és gyors kimenetelét. Munkaszolgálatosokat legyilkoló keretlegények kerülnek bíróság elé akkor, amikor még Buda a németeké, a jogszabályok nem ismerik a háborús bűnt, és a bíróságnak felhatalmazást egy nemzeti bizottság ad. Vas Zoltán azt követeli, hogy nyilvánosan lámpavasra akasszák fel az elítélteket. A bíró „finnyáskodik”, de Vas azon fenyegetésére, hogy akkor vadnyugati módon fogja őket felakasztatni – nyakukban kötéllel egy teherautó platójára állítva őket és kirántatva az autót –; belemegy. Az első „népítélet”: nyilvános akasztás az Oktogonon. A felakasztottakra rárohan a megvadult tömeg, hogy széttépje őket, és csak akkor oszlanak el, amikor Budáról lőni kezdik a teret a németek. Megtisztíthat-e ez sokszázezer magyarországi zsidó deportálásától, a felelősségtől, amely a társadalmat terhelte? Nem volt-e ez a könnyebb választás, amellyel a meglevő erkölcsi – és sokszor anyagi – felelősséget az ítélkezők eltolták maguktól, és népharagot gerjesztettek. Rosszul kezdődött, mert egy külső erő volt az, amely ítélkezett és lincselő tömeget használt fel ennek igazolására.

A dokumentumfilm részletesen taglalja, hogy milyen nehéz lehetett nemzetközi jogi tapasztalatok nélkül kialakítani a háborús bűnökről szóló törvényi rendelkezéseket, és minuciózusan igyekszik bizonyítani, hogy a főbűnösök felelősségrevonása jogszerű volt. Az előbbiekből következően látható, hogy ilyen bizonygatásra szükség is van. Soha még nemzet nem vonta felelősségre vezetőit háborús bűnökért, méghozzá saját és nem nemzetközi bíróság előtt; a nürnbergi perre is később került sor. Kétségtelen, hogy Szálasi és társai felelősségrevonására minden törvényes alap rendelkezésre állt a Nemzetgyűlés által hozott törvény szerint. A gondot ma már nem is annyira ez jelenti, hanem a következők: 1. mi történt azokkal, akiket nem vontak perbe, akiket törvényesen nem ítéltek el, ugyanakkor a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) járt el ellenük (például Bethlen István sorsa, melyről a História legutóbbi számában olvashattunk); 2. hogyan tekintsünk azokra a magyar bíróság általi jogerős ítéletekre, amelyek meghozatala után az elítéltet más országnak kiadták, ahol ugyanezekért a bűnökért súlyosabb ítéleteket szabtak ki (például Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök, akit jogerős ítélet után kiadtak és Jugoszláviában halálra ítéltek); 3. végül, hogyan kell minősítenünk azt a gyakorlatot, amelyik nem kérte Horthy Miklós kormányzó kiadatását, miközben rendszerének sokkal kevésbé jelentős és felelős alakjait nemcsak kikérte, de el is ítélte. A film nem szól az első két problémáról. Szól ellenben Horthyról, és újszerűsége, hogy a nyilvánosság elé tárja: a magyar kormány kérhette volna kiadatását, valószínűleg ki is adhatták volna, de tisztázatlan volt, hogy pozitívan reagál-e elítélésére a magyar közvélemény; illetve Sztálin is azt tanácsolta, hogy a nagyhatalmak közti kapcsolatok élezésének elkerülése érdekében ne kérjék ki.

Máig is tisztázatlan kérdésünk: elfogadta volna-e akkor a magyar közvélemény a negyedszázadig uralkodó Horthy Miklós háborús bűnössé minősítését. Illyés akkori naplójában a következőket írja: „Horthy felelőssége. A susztertől nem várom, hogv hős legyen, nem ez a szerződése a társadalommal. De aki huszonöt évig felveszi, hogy trombitáljanak a kocsija előtt, s megérkezésekor az emberek felállva a Himnuszt énekeljék? Aki negyedszázadig arra szedi az előleget, hogy az adott pillanatban történelmileg fog viselkedni, hősként, egy nemzetszemélyként? Nem kívánom, hogy áldozza fel magát, de… De amikor a nemzet (és főleg ők) a susztertől is elvárja, hogy hős legyen! Zsindely válasza erre: Horthytól mindent meg lehet tagadni, csak azt nem, hogy nem volt bátor. Olyan természetesen volt az, hogy eszébe se jutott, hogy bizonyítékot adjon bátorságból és önfeláldozásból.

Vagyis ezért nem adott példát sem. Vagyis jó, ha legfőbb polcra is közönséges idegzetű ember áll. Az tudta volna a tennivalóit.”

Nem hinném, hogy tévedek, amikor arra gondolok, hogy az akkori közvélemény főként az elhibázott kiugrási kísérletért ítélte el Horthyt és a háborús bűnöket elsősorban a Horthy utáni Szálasi-érára tolta. Orgoványra és Siófokra emlékeztetni egy kissé olyan, mint Ferenc Józsefet az első világháború közepén Világosra és Aradra. Feledékenyek vagyunk. És nehezen hisszük, hogy lehetett volna bírót találni, aki képes a nemzetítéletre, aki olyan „nemzetszemély”, amilyet a kor elvár.

Mert bizony nagyon nehéz a dolga a bíróságnak. Könnyű Péter Gábornak sorra kipipálni a hazaérkezett volt vezetőket a repülőtéren, és elhelyezni az Andrássy úti egykori nyilasház pincéjében. De valódi próbát jelent a Zeneakadémia dobogóján szembeszállni ezekkel az emberekkel.

Bárdossy László. Disztingvált és finom magyar úr, fölényes államhivatalnok. Nem szorítható sarokba sem Teleki Pál, sem Bajcsy leveleivel. Benne megmutatkoznak a hierarchizált magyar társadalom sajátos vonásai. Hallani véljük Bárdossy belső monológját: mit jöttök nekem Telekivel, hiszen nem tudtok róla semmit, de mi egy körbe tartozunk, és legyintek, ha magánokokból öngyilkos lett. És mit akartok Bandival, akit soha nem lehetett komolyan venni, egyszerűen nem volt igazgatási tényező: ne velem levelezgessen, hanem szólaljon fel az országgyűlésen, ha valami nem tetszik. Bárdossy pontosan érzékelteti, hogy neki egy más léptékű térképe van, amelyre a bíróság fel sem kerülhet, mert az csak söpredék, tömegemberekből álló, bosszúra éhes banda. És ha a bíró az asztalt csapkodja, akkor csak őt igazolja. „Zilahy nagy embergyűrű közepén Illés Bélával. Félrehívom. Bárdossy a barátja volt. Mit gondol most róla?

– Semmit! Őrült!

Aztán majdnem mentegetőzve.

– Mennyit vitáztam vele. Éjszakákon át! Kimutatott a ház előtt álló fára. Látod? Erre fogják felakasztani. Tudom.

– Felakasztják? Most?

– Neki volna jobb, ha minél előbb.” – vezeti naplójába Illyés 1945. november elején. És Bárdossy az utolsó szó jogán két órán belüli kivégzést kér. Nem lehetett megtörni, és mindannyiunkban felmerül, megtörhető volt-e egyáltalán. Mit kellett volna látnia? Filmet a gázba menő zsidókról, tömegsírokat, vagy az elfagyott katonákat a Don-kanyarból? Mi ébresztette volna rá felelősségére, hogy ne vesztesnek, hanem bűnösnek érezze magát? Magyar úr, aki visszaszerzi országának az elvesztett országrészeket, aki a könnyező és ölelkező magyarokra emlékszik Kassán és Kolozsváron, akinek ezért megéri a háború.

Független magyar bíróság. Major Ákos bíró elbeszéli a filmben, hogy magához hívatta Rákosi és kioktatta: magának itt nem vitatkoznia kell Bárdossyval, mert abban veszít, hanem ítélkezni! A népbírák a különböző pártok képviselőiből kerültek ki. A bírók naponta hivatalosak voltak a pártok vezetőihez, vagy a nagyhatalmak nagykövetségeire. Valahol itt kezdődnek Rákosi álmatlan éjszakái, amelyek azután el is fedik a háborús bűnösök képét.

Szálasi Ferenc. Végigviszik a rommá vált városon. Nincs rá semmilyen hatással. A népügyész az arcába vágja, hogy Szálasi emberei irtották ki a Liszt Ferenc téren az egész családját. Szálasi naplójában értetlenség: hogy tűrheti a bíró az ügyész személyes érzelmeinek megnyilvánulását a tárgyalóteremben. A film legmegrendítőbb jelenete számomra Szálasi a cellában. A cella kisablakán nézünk be és magunk előtt látunk egy rezzenéstelen szemű, fájdalmas és megrendítő arcot. Nem evilági, őrült. Félelmetesebb, mint a nyíltszíni kivégzések.

Vas Zoltán Péter Gábor kíséretében felkereste magánzárkájában Szálasit. „Megjelenésében jó alakú, középtermetű katonatiszt. Beszélgettünk. Legalábbis számomra zavaros gondolkodásúnak tűnt. Szemének vizenyős tekintete is erre mutatott. Mintha más nyelven beszélt volna magyarul, mint én.

Megérdemelten volt legyőzött. Halálos ítélet várt rá. Mégis úgy éreztem, nem kellett volna bemennem hozzá. Én is, Horthy rögtönítélő bíróságának halálos ítéletével számolva, hogy gyűlöltem, amikor magánzárkámban kíváncsiskodó előkelőségeknek mutogattak.” Közbevetőleg: egy fordított látogatás esetén, vajon Szálasi értette volna Vas Zoltán nyelvét, azt a másik magyart? De Vas látogatása még nem ért véget: „Szálasitól távozóban nem gondoltam arra, hogy más zárkába bemenjek. Máris nyitották a közvetlenül szomszédos zárka ajtaját. Túlzsúfolt helyiségben legalább tíz letartóztatott felsorakozott. Péter Gábor diadalmasan mutatott az egyik letartóztatottra:

– Demény Pál… – mondotta.

Meglepődtem váratlan találkozásunkon. Nem láttam őt azóta, hogy egyformán fiatal korunkban, 1919 után együtt harcoltunk illegalitásban a Horthy-ellenforradalom ellen.

– Szervusz! Hogy vagy? – köszöntöttem a legnagyobb zavaromban.” Szálasi Ferenc zárkája mellett már ott ült – Péter diadalmára – az első koncepciós per vádlottja, Demény, a frakciós kommunista (akit 1957-ben rehabilitáltak).

Lehet, hogy azért nem kérdez rá senki Marosán Györgytől a háborús főbűnösök perére, mert még nem tisztázta magát a nemzet, amikor már újabb bűnök készültek?

„Szálasi belép. »Disznó! Akasztófára való! Gazember!« Nyugodtnak játszott, emelt fő. Homloka magas, fénylő, arca a megszállottaké. Nem mond semmi »rögvalóságot« s »talajgyökeret«. Mondatai pontosak, jól hangsúlyozottak, nyugodtak. De eszelős.

– Foglalkozása?

– Nemzetvezető.

Erre nagy felzúdulás. Az elnök rendreutasítja.

– S azelőtt?

– Rendfokozat nélküli honvéd.

– S azelőtt?

– Vezérkari őrnagy.

– De lefokozták.

– Igen, lefokoztak.” – Így Illyés naplója. Ismét a hierarchizált társadalom, a zsákutcás magyar fejlődés. Egy eszme megszállottjával szembeszegezni, hogy társadalmilag senki. Hogy még a Horthy-rendszerben is lefokozták. Ahogy a kihallgatáson örménynek akarták állítani, és elvenni a nevét. Ez az ember azzal a rögeszmével megy az akasztófára, hogy hisz abban, eszméi győzni fognak, ő pedig mártíromságot vállal.

Róna Péter filmje hiányt pótol, arra ösztökél, hogy újragondoljuk a nemzeti megtébolyodások lehetőségét, egy lassú, láthatatlan elemekből épülő erkölcsi torzulás társadalmi felelősségét. Kétségtelen, hogy inkább vezet minket majd saját képi fantáziánk, mint a filmé, inkább magunk vágjuk össze 1944 és 1945 képeit, mint emlékezünk egy-egy filmben megjelenő megoldásra. Bokor Péter és Sára Sándor elkényeztettek filmjeik karakterisztikus jellegével. Ha ez hiányzik is a háborús főbűnösökről szóló filmből, mindenképpen csak dicsérhető az a búvárkodó szenvedély, amellyel a szerzők a filmarchívumokban eljártak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6161