KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/március
KRÓNIKA
• N. N.: Magyar filmhét Rómában és Triesztben

• Létay Vera: Mephisto ezredes Szabó István új filmjéről
• Zalán Vince: Hiteink lombtalanodása
• Lengyel László: Lezárult-e a per? A magyar nép nevében
• Lengyel László: Börtönbeszélgetések Háborús bűnösök – önmagukról
VIDEÓ
• Jancsó Gabriella: Gyártók, piacok, jogok Kitekintés a képmagnózás világára
• Koltai Ágnes: Képmagnózás – itthon Beszélgetés dr. Gombár Józseffel
• N. N.: A Mokép videókazetta-kínálata
• N. N.: A Pannónia Filmstúdió videó műterme
• N. N.: A televízió videókazetta-kínálata

• Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: A másik Amerika New York
• Koltai Ágnes: Kortársunk a háború Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tavaszi szimfónia
• Lajta Gábor: Erotikus képregény
• Schreiber László: Prognózis
• Bérczes László: Berthe
• Ardai Zoltán: Ha már egyszer megesett
• Magyar Judit: Gumi-Tarzan
• Kapecz Zsuzsa: Az önvédelem nagymestere
• Harmat György: Házibuli
• Gáti Péter: Megtorlás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Emlékezzünk játszva Szivárvány
• Breitner Miklós: Képhiba Gazdaság a tévében
• Koltai Tamás: Az eposz hitele Vaskor
• Szilágyi János: Péntek esti saláta Beszélgetés Balogh Náriával, a Televízió Ifjúsági Szerkesztőségének vezetőjével

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Szivárvány

Emlékezzünk játszva

Faragó Vilmos

 

Természetesen Békéscsabának szurkoltam. Földijeim ültek a Szivárvány című vetélkedőműsor versenyasztalánál, s ez magában is elég lett volna, de ráadásul Dávid-Góliát párharcba kényszerítette őket a sorsolás: Szegeddel vetélkedtek. Múlttalan, sovány kultúrájú mezőváros a sokszázéves egyetemi nagyvárossal. Az utóbbi győzött, vagyis a papírforma, de a várhatónál szorosabb lett az eredmény: szép volt, Békéscsaba!

Érdemes-e a szóra ez a vetélkedő? Olvasom a Forrás című folyóiratban Csengery Dénes hozzászólását egy eszmecseréhez. Tömören sötét látleletet ad a magyar vidék kulturális helyzetéről. Vízfejország vagyunk: „a magyar népesség hatvan-hetven százalékát internálták a huszadik századból”. Mit várhat ez a népesség a gőgös-közönyös vízfej-Budapesttől? „Televíziós vetélkedőműsorok bárgyú nagyképűségét? Legjobb esetben is a távoli rokon bágyatag részvétét?” Ezt kérdezi Csengey Dénes, és ha megfélemlítve bedőlnék annak az odamondogatós divatnak, amely az ő tollát is vezeti, pirulnom kéne első bekezdésem miatt. Hiszen amit szurkálásnak mondtam, az nem egyéb a távoli rokon bágyatag részvéténél, ráadásul egy bárgyún nagyképű vetélkedőműsor ürügyén. Csakhogy én nem dőlök be. Ezt a műsort többmillió ember látta, ennyi a tanúm arra, hogy amit láttunk, igenis szóra érdemes.

Van ennek formális oka is: a Szivárvány a téli idény legnagyobb televíziós vállalkozása volt. Negyven sorsfordító év fölidézésére késztet a történelmi naptár. A hazai tömegkommunikáció megcélzott alanyaiként fulladozunk az emlékezésekben, a televízió mentőövet dobott ezzel a műsorral: emlékezzünk játszva, könnyedén, fulladásveszély nélkül.

És van a formálison túlmenő oka: a figyelmes nézőnek tanulságokat kínált ez a műsor, tévészakmaiakat is, társadalmiakat is, érdemes regisztrálni őket.

A tévészakmai tanulságok a következők:

1., Újra és újra bebizonyosodik, hogy a televíziót erre találták ki: az élő adásra. A harmincas években, a kísérletek hírei idején még így is hívták nálunk: távolbalátó. És csak akkor felel meg ennek a névnek, akkor lát távolba, akkor kínálja a technika megszokhatatlan csodáját, ha élőben közvetít. Ez esetben három helyszínről közvetített, bravúros váltásokkal és montázs-párhuzamokkal, mindig azt láttuk, ami éppen legfontosabbként történt, apró drámák sokaságát láttuk: egy súgást, amely szájról szájra haladt a válaszolóig, egy semmiből előpenderülő „puskát”, egy ráncolódó homlokot, amely mögött ismeretterjesztő kisesszé formálódott éppen, egy pengevillanást két zsűritag között.

2., Újra bebizonyosodik az is, hogy e műsortípus varázsát a megtervezettség és a rögtönzés elegye adja. A káosz réme éppúgy kísért, mint a kimért unalomé; ha jól pereg a játék, a váratlan tényezők, a bakik, a lélekjelenlétet kívánó hibaigazítások adnak hozzá savat-borsot. Ha egy feladatra mozgósított város lakóiból többszáznyian tódulnak be a játékterembe; ha annyian sem jönnek össze, hogy sorsolni lehessen közöttük; ha az alkalmi játékos éneklésre kényszeríttetik, s repedtfazékhangon szólal meg; ha a Miskolcnak szánt kérdést Nyíregyháza kapja; ha a zsűritag motyogó reflexiójának se füle, se farka. De még a helyszínekre küldött televíziós házikisasszonyok ügyetlenségei is remek színezők: ezek a szövegbemondó csodababák a szemünk láttára tanulnak meg, mélyvízbe dobva, a felszínen maradni.

3., És újra bebizonyosodik, hogy nincs kellemesebb ismeretterjesztő közlésmód a vetélkedőnél. Nemcsak azért, mert ez tétre megy, mert az ismereteket versenyfeszültség csiholja elő, hanem azért is, mert az ismeretek befogadója korántsem passzív. Válogatott csapatok vizsgáznak ugyan, de vizsgázik a többmilliós nézősereg, az a bizonyos internált hatvan-hetven százalék, minden néző külön-külön: vajon fölismerem-e az elhangzott verset, a bemutatott filmrészletet, a papírkockák alól kibukkanó arcképet, vajon mit tudok én válaszolni a versenykérdésekre.

Ez pedig már átvezet a társadalmi tanulságokhoz. A következőkhöz:

1., Igaz, hogy van abban valami mulatságos, amikor a zsűritag atyaian megdicséri a játékost, milyen szép feleletet adott. Hiszen ki az ördög felelne szépen egy irodalmi kérdésre, ha nem az irodalom egyetemi-főiskolai tanára; ki a képzőművészetire, ha nem a muzeológus; ki a színházira, ha nem a dramaturg. Kollégák válaszoltak itt kollégáknak. És mégsem Steinmann, a grófnő társalgott a tanár úrral, noha az sem volna csekélység, ha tanulságként regisztrálnánk: mennyi kiváló Steinmann van ebben az országban. De egy-egy válaszban kollektív tudás szólalt meg: az irodalomtanáréban a tanítványaié is, a muzeológuséban a tárlatnézőké is, a dramaturgéban a színházlátogatóké is. Nincs kedvem kulturális állapotaink apológiájára, de arra igen, hogy a tények tiszteletére emlékeztessek a tömören sötét látleletekkel szemben: az internált hatvan-hetven százalékhoz tartozik az a gyulai öcsém is, aki délután Pestre autózik családostul egy színházi előadás kedvéért, s még aznap éjszaka visszarohan Gyulára; azok az újkígyósi rokonaim is, akik lepipálnak engem, gőgös pestit, a házikönyvtárukkal; és azok az ismeretlen útitársaim is, akik végigolvassák a hazai száz-kétszázkilométereket a vonaton. A Szivárvány játékos feleletei mögött egy illuzórikusan indított és felemásan folytatott, de tudomásul veendő kulturális forradalom teremtette kollektív műveltségfedezet húzódott, s ez akkor is így van, ha bárgyú nagyképűségű televíziós vetélkedőműsor dokumentálta volna netán.

2., De ez a vetélkedőműsor nemcsak a kulturáltságunk állapotát dokumentálta, hanem a kultúra önteremtő energiáit is. Magát a kultúrát. Az derült ki, noha csak ízelítőkből, hogy amit negyven év alatt dicsértünk és szidtunk, élveztünk és untunk, az immár művelődéstörténet, nem is csekély kultúrateremtői hozadékkal. Az derült ki, hogy a magyar filmgyártás ez időben érett filmművészetté. Hogy két nagy színháztörténeti szakasz is felragyog a közelmúlt káoszából, s az egyik szakasz épp „a legsötétebb ötvenes évekre” esik. Hogy a szocreált a képzőművészet szenvedte meg legjobban, mégis lett modern magyar festészet-szobrászat. Hogy a zenei feladatokban válogató szerkesztők a gazdagság zavarával küszködtek. Hogy az irodalom nagy állócsillagai mellé új üstökösök futottak fel az égre. Nagyobbak-állandóbbak és kisebbek-ellobbanóbbak persze. Ez utóbbi alig dokumentálódott. Az egyik zsűritag elszólásából kiderült: a vetélkedő nem akar minősíteni. Rendező–rendező, zenész–zenész, festő–festő, író–író – érték–érték. Lehet, hogy ez a baj. A játék ismereteket memorizált, s nem adott értékorientációt. De a gőgös Pest mai szellemi közegéhez, az értékzavarodottság, az atomizáltság, az intrikák, a sértések és sértettségek rossz légköréhez mérve szinte üdítően hatott ez is: végre egy fórum, amelyen elfogulatlan ártatlansággal említődik minden érték. Ha nagy, ha kicsi, akkor is. Illyés egy kabarétréfa közelében. Kondor Béla egy agitatív plakát mellett. Művészfilm egy sematikus bugyutaság társaságában. Lehet, hogy sok nézőt nem is a versenyizgalom szögezett a foteljába, nem a játék dokumentációja. Egy esős filmkópia, egy öreg művész fiatalon, egy régi plakát, egy legendás színházi előadás részlete. Az a négy évtized, amelyet átélt, s amely kultúratörténetként dokumentálódott – holott politikatörténet is volt, a javából.

3., Erről még elszólás sem árulkodott, de hamar kiderült: a vetélkedő nemcsak minősíteni, politizálni sem akart. A zsűrinek nem volt se történész-tagja, se belpolitikus-tagja, s a külpolitikus Pálfy József zsűrielnöknek sem igen jutott feladat. A kép felemásra sikeredett így, okát nem nehéz kideríteni: a műsorszerkesztés félt a kockázattól. Meg lehet érteni: az elmúlt, negyven év telistele van allergikus gócokkal. Amilyen egyetértés volt abban, hogy mi a kulturális érték, olyan különbözésre számíthattak volna abban, hogy mi a politikai érték. Igaz, hogy az ízlések is különbözők, de a pofonok még különbözőbbek. Közmegegyezésre talán az alaptényekben sem lehet számítani, az egyéb tények megítélését pedig végképp az érdekek és a személyes sorsok motiválják. Szívesen eljátszik az ember a gondolattal: nem kellett volna-e mégis nekivágni. Hátha felnőttebbek vagyunk már, mint hisszük. Eső után köpönyeg: talán majd az ötvenes évfordulón.

Természetesen akkor is Békéscsabának fogok szurkolni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6180