KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/március
KRÓNIKA
• N. N.: Magyar filmhét Rómában és Triesztben

• Létay Vera: Mephisto ezredes Szabó István új filmjéről
• Zalán Vince: Hiteink lombtalanodása
• Lengyel László: Lezárult-e a per? A magyar nép nevében
• Lengyel László: Börtönbeszélgetések Háborús bűnösök – önmagukról
VIDEÓ
• Jancsó Gabriella: Gyártók, piacok, jogok Kitekintés a képmagnózás világára
• Koltai Ágnes: Képmagnózás – itthon Beszélgetés dr. Gombár Józseffel
• N. N.: A Mokép videókazetta-kínálata
• N. N.: A Pannónia Filmstúdió videó műterme
• N. N.: A televízió videókazetta-kínálata

• Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: A másik Amerika New York
• Koltai Ágnes: Kortársunk a háború Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tavaszi szimfónia
• Lajta Gábor: Erotikus képregény
• Schreiber László: Prognózis
• Bérczes László: Berthe
• Ardai Zoltán: Ha már egyszer megesett
• Magyar Judit: Gumi-Tarzan
• Kapecz Zsuzsa: Az önvédelem nagymestere
• Harmat György: Házibuli
• Gáti Péter: Megtorlás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Emlékezzünk játszva Szivárvány
• Breitner Miklós: Képhiba Gazdaság a tévében
• Koltai Tamás: Az eposz hitele Vaskor
• Szilágyi János: Péntek esti saláta Beszélgetés Balogh Náriával, a Televízió Ifjúsági Szerkesztőségének vezetőjével

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

New York

A másik Amerika

Zilahi Judit

Tudósítónk beszámolója

 

A New York-i Filmfesztivál nem oszt díjakat, nincsen zsűri, verseny, és ritkák az ősbemutatók, hiszen a filmek nagy része Cannes-ból érkezik ide. Olyannyira, hogy az idén még egy amerikai és két kvázi-amerikai film, Jim Jarmusch Idegenebb az Édennélje, valamint Wim Wenders Paris, Texasa és Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikája is csak a Cannes-i bemutatkozás után jutott el New Yorkba.

Nemzetközi filmbörzeként tehát elenyésző jelentőségű ez a fesztivál, még ha a játszott filmek rendezőinek legalább kétharmada, s jónéhány színész, forgatókönyvíró és producer megjelenik is a délelőtti sajtóértekezleteken, s az esti nyilvános vetítés utáni közönségtalálkozókon. Annál nagyobb a súlya az amerikai kulturális életben, ahol a fesztivál fennállása óta az árral szemben úszik, évről évre bizonyítva, hogy a kis költségvetéssel dolgozó, „független” filmesek versenyre tudnak kelni a nagy stúdiókkal, hogy a mozikból száműzött dokumentumfilm is lelhet közönségre, hogy különleges effektusok helyett hétköznapi embereket is lehet középpontba állítani, s végül: hogy a Hollywood szellemi kosztján nevelkedett nézőt igenis rá lehet kapatni a világ más tájain termett filmek ízére, még ha azok gyakorta túl egzotikusnak vagy emészthetetlenül nehéznek tűnnek is.

Az amerikai filmtermés ez évben a szokásosnál is nagyobb figyelmet érdemel. A tematikai, műfaji, vérmérsékleti és amúgy igen tetemes színvonalbeli különbségek ellenére bizonyos értelemben hasonló kép bontakozott ki ezekből a művekből. Ronald Reagan mind nacionalistábbá váló Amerikájában, melynek egyik kedvenc jelszava az „America – Love It or Leave It” (Amerika – szeresd vagy távozz!), e filmek egybehangzó tanulsága az volt: „Amerika: ez van, jobb nincs.”

A programot – valamiféle kancsal szimmetriával – a Sam Shepardot vezető színészként felvonultató Vidék nyitotta, s a Sam Shepard forgatókönyvéből készült Paris, Texas zárta. Kőből van az, aki nem. érez együtt a csődbejutott iowai farmercsaláddal, melynek talpa alól a bank az adósságok fejében el akarja árverezni a földet. Az együttérzés azonban édeskevés, amikor Richard Pearce rendezése és William Wittliff forgatókönyve adós marad szinte minden mással, ami egy filmet izgalmassá tesz. A történet játszódhatna akár az 1929–33-as gazdasági válság idején, a politikai háttér annyira elnagyolt. A fordulatok előre kiszámíthatóak, a jellemfestés olyan nagyléptékű, hogy a kicsiny, esetleges részletek kidolgozására nincs hely és mód. Jessica Lange, A postás kétszer csenget szőke szirénje itt háromgyerekes anyát játszik, meggyőzően és erőteljesen. A baj inkább az, hogy túl erőteljesen: a mitikus földanyai attitűdök annyira lefoglalják, hogy sosem ismerjük meg férje vagy a saját gyerekei iránt táplált érzelmeit, leszámítva azt, hogy a legkisebbet, mint afféle kelléket, gyakran hóna alá kapja, miközben másik kezével hússzeleteket forgat a forró olajban.

Míg a Vidék a szájbarágás vétkében marasztalható el, Victor Nunez filmje, a Zöld villanás egy kicsit ködösebb is a kelleténél. Valahol a filmben, nem is bevezetőként és nem is csattanóként elhangzik a cím magyarázata: Florida nyugati partján felhőtlen alkonyokon a nap néha egy töredékmásodpercig tartó, de annál vakítóbb zöldje lángolással bukik bele a Mexikói-öbölbe. Az, hogy mindezt a vásznon sosem látjuk, s hogy a jelentősebb események is mintegy a háttérben bontakoznak ki, miközben a szereplők a maguk apró, találó vonásokkal megelevenített hétköznapi életüket élik, jelzi, hogy Nunez tud valamit, amit csak igazi művészek tudnak: önmérséklettel hallgatni. S ennek jutalmaként a floridai környezetvédők, s az ő édeni nyugalmukat fenyegető ingatlankufárok közötti harcról szóló film száraz politikai traktátum helyett borongós, tán túlzottan is lassú tempójú, de atmoszferikus erejével magávalragadó mű lett. A főhős, Jimmy Wing, a helyi lap riportere (az üstökösként felívelő pályájú Ed Harris játssza), minden jel szerint gerinces, tisztességes ember, kit a barátság, s az önmagába fojtott szerelem szálai egyaránt a festői Füves-öböl védelmezőihez fűznek. És mégis: az ingatlanfelvásárlók élére álló megyei tisztviselőtől elfogadott vesztegetési pénzért cserébe értékes adatokat szolgáltat az ellentábornak a hozzá közelállók terveiről, miközben továbbra is osztogatja velük a „Mentsük meg az öblöt!” röplapokat. De ha Jimmynek a jó ügytől való elbitangolása érthetetlen is, megtérését Nunez ismét hitelt érdemlő komplexitással, illúziótlan, keserű realizmussal ábrázolja.

Az elsőfilmes Joel Coen Véresen egyszerű című fekete komédiája verbális és vizuális ötleteinek bizarr eredetiségével kért helyet magának a fesztiválon. Ahogyan Coen faarccal változtatja tévedések vígjátékává a férj–feleség–szerető, valamint a magándetektív ezerszer látott kergetőzéseit, az fölényes és szellemes paródiája a műfajnak éppenúgy, mint annak a társadalom zömét kitevő közönségrétegnek, melynek a krimi és a melodráma, avagy a kettőnek különböző arányú elegyítése a kedvenc lelki tápláléka. Az amerikai hétköznapok életét és kultúráját át- meg átható erőszak felett egy filmrendező adott esetben moralizálhat, vagy beállhat a sorba és próbálhat túltenni pályatársain az erőszak szégyenletes apoteózisában. Az, hogy a fiatal Coen egyiket sem cselekedte, hanem fonákjára fordította témáját, a legszerényebben forgalmazva is komoly ígéret.

A bemutatott három dokumentumfilm közül az egyik jobbára kötelező főhajtás a társadalmi igényesség oltára előtt, a második az alkotó őszinte együttérzése ellenére megmarad a „hogy mik vannak?” szintjén, a harmadik azonban, szinte a műfaj határait kitágítva az egész fesztivál legizgalmasabb és legemocionálisabb élménye.

Az első, Nina Rosenblum munkája az Amerika és Lewis Hine címet viseli, s a századunk első felében élt jeles fotográfusnak állít emléket. Hine elkötelezett művész volt, 15 ezer felvételének zömét a nagy bevándorlási hullám nyomorultjainak első, átmeneti szállását adó Ellis-szigetről, a gyapotföldeken, bányákban és gyárakban foglalkoztatott gyermekekről, majd az Empire State Buildinget építő munkásemberekről készítette. A képek még ma is megrázóak, ám egy idő után a szinte dicshimnuszként hangzó narráció sekélyesíti az élményt, s a kitűnő reprózás, a minden lehetőséget kiaknázó kameramunka sem tudja feledtetni az egész film alapvetően statikus jellegét.

A chilei származású Diego Echevaria, aki egyébként tizenhét éve él az Egyesült Államokban, Brooklynnak egyik legszegényebb, főként Puerto Rico-iak lakta területéről készített filmet. A spanyol cím, Los Sures „déliek”-et jelent, s a filmalkotó mély rokonszenvvel ábrázolja benne a maga tágabb értelemben vett hispán családjának öt különböző tagját.

Az autótolvaj, a segédmunkás, a spiritiszta szeánszokra járó öregasszony, a segélyen élő ötgyerekes anya s a szociális gondozónő portréja színes és lebilincselő: drámai erejüket azonban főként a háttér adja, a zsúfolt bérkaszárnyák festői csúfsága, a tántorgó kábítószeresek, belőtt kirakatüvegek, az utcai harcok halottainak emléket állító járdarajzok. Ezek láttán hihető az alanyok szavaiból áradó kitörnivágyás, ennél többet a dokumentarista azonban nem kérdez tőlük. Nem tudható, hogy az öt sors hogyan illeszkedik bele a dolgok magasabb rendjébe.

A Harvey Milk kora, Robert Epstein rendezése viszont joggal viseli e történelmi esszé elé kívánkozó címet. A két helyi politikus gyilkosságba torkolló párharca az amerikai társadalom egyik alapkonfliktusát sűríti magába… Harvey Milk, a San Francisco-i városi tanács felvigyázója Amerika történetének első bevallottan homoszexuális közhivatalnoka volt, ki e csoportnak, mint addig elnyomott kisebbségnek érdekeit képviselte. A szintén felvigyázói posztot betöltő Dan White pedig, vonzó külsejével és hagyományos erkölcsi értékrendjével – egy későbbi tanú szerint –, az „a fiú volt, akit minden amerikai anya megálmodott magának”. Egészen addig, amíg Kalifornia állam törvényhozása elvetett egy, a homoszexuálisokat sújtó javaslatot, s ezen felháborodva Dan White kartávolságról lelőtte San Francisco polgármesterét, valamint Harvey Milket.

Az Epstein-film a két ellenlábast régi tévé-híradók képeinek kronologikus összevágásával mutatja be, s néha megszólaltat egy-egy embert, akik ismerték Milket és White-ot. S az így elősorjázó tények és tanúvallomások annyira sokatmondóak, hogy nincs is szükség összegezésre. Kiderül, hogy White bírósági tárgyalásán a zsűriből eleve kizárták nemcsak a homoszexuálisokat, de minden kisebbség képviselőjét, s a tizenhét fehér esküdt előre megfontolt szándék nélkül elkövetett gyilkosságban marasztalta el White-ot, ki azóta már ki is szabadult. Az egyik tanú azon mereng el, hogy ha csakis a heteroszexuális, középosztálybeli polgármestert öli meg White, biztosan életfogytiglant kap. Egy néger szemlélő pedig a kérdést megfordítva így vall: ha én vagyok White helyében, holtomig raboskodhatom a San Quentin börtönben.

Nem volna teljes a „másik Amerikáról” szóló fesztiválbeszámoló Jim Jarmusch Cannes-t megjárt Idegenebb az Édennél című filmjének New York-i felhangjai nélkül. Ez a film százezer dolláros költséggel készült itt, ahol már nem készül játékfilm ötmillió alatt. Nincsenek benne trükkhatások, és nincsenek benne csillámporos életek, csak egyszerűen poros életek vannak. Jim Jarmusch világa annyira más, mint amit jómagam az utóbbi években láttam, hogy ha siker lesz, ez fordulatot jelenthet. New Yorkban kirobbanó siker volt, de mint mondják, New York még nem Amerika, a kamaszhumorba és csillagháborúba fulladt amerikai filmgyártás sorsa talán a közeljövőben megváltozik, ha az Idegenebb az Édennél átkel, és hódít a Hudson folyótól Nyugatra is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6169