Láttuk mégLutraArdai Zoltán
Mintha Homoki-Nagy István eddig ismeretlen, negyedszázada dobozban felejtett filmjét látnánk: az epikus szerkezet, a patinás, kellemetessé érett provinciális modor kísértetiesen emlékeztet a magyar természetfilmezés egyik legfőbb mesterének 1960 körül készült műveire. Hárs Mihály Lutrája, hasonlóan nagy műgonddal is készült; ha hajlandók vagyunk a természeti szépségeket bizonyos regényesség-hatással azonosítani, méltán mondhatjuk: gyönyörűek Borbély János folyóparti flóra-képei. A nehezen filmezhető, víz alatti és erdei állatszereplők nagyjelenetei is vitathatatlan rendezői szakértelmet árulnak el. Fájdalom, éppen Lutra, a remetevidra alakja marad a kelleténél ködösebb. Hárs vidrája csak ”egy vidra” sehogysem lényegül Lutrává, Fekete István filmbeli hősének megfelelőjévé. Már-csak azért sem, mert sohasem látjuk igazán jól. Látunk persze olykor a vízben siklani vagy a szárazra kúszni valamit, ami... – bár azt el kell ismernünk, hogy nem csupán egy zsinegen húzogatott bundadarab vagy beáztatott szőrcsomó, arra azonban hiába várunk, hogy megtudjuk, milyen a vidra-pofa, a vidra-nézés és így tovább. Szó annál több esik Lutráról („...tél közeledtével gyakran kizökken megszokott életritmusából. No de menjünk, fiúk!”).
A regény cselekményéhez való rendezői hűség szerencsétlen következménye, hogy a filmben a Fekete István-i teremtés legkevésbé remek vonásai dominálnak, s ezek is rontott formában. A nemzeti-biedermeier színezetű „ifjúsági” emberábrázolás úgy szorítja itt háttérbe az állatsorsokat, mintha bárki képes lenne komoly érdeklődéssel figyelni arra, vajon Lutra „nagy” ellenfele, Miklós, a tenyérbemászóan semmitmondó vadászlegény megtartja-e állását, megházasodik-e stb. A film sugallatai így kissé összekuszálódnak. Lutra itt főként a hűlt helyén heverő, tréningszerűen kivégzett halak véres tetemeiből ismerszik meg, amelyeket a partjáró halász és a vadász szemszögéből látunk – így ugyanolyan nehéz átadnunk magunkat a vidra-szabadság tiszteletének, mint mondjuk a görényszeretetnek.
A Lutra legsikerültebb képsorain nem vidrák, hanem rókák szerepelnek (valamint egy zsákmányra-csapó, majd a zsákmány fölött hullámzó-bámuldozó bagoly); a rókákról olyan sokat tudunk meg a filmből, hogy már vérengzéseikben is méltányoljuk őket. Amikor egy tyúk rókalyukbeli széttépetését szemléljük, ősösztönös élvezetünkhöz erkölcsi támaszték is kínálkozik: a róka intelligens és szabad állat, a tyúk viszont nemcsak ostoba, de háziállat is, olyan kóclények szolgálatában, mint Miklós, a vadász és ismerősei.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1864 átlag: 5.26 |
 |
|
