Potréfilm dr. Béres Józsefről

Az utolsó szó jogán

N. N.

Részletek a Mafilm Objektív Stúdió 1976-1986-ban készült dokumentumfilmjéből. Rendező: Kósa Ferenc

DR. BÉRES JÓZSEF: Béres József kutató vagyok. Záhonyban, Kelet-Magyarországnak legészakibb csücskében születtem, tehát ebben a megyében. Itt nőttem fel, nem mentem el a megyéből sehova sem. Itt élnek barátaim, ismerőseim, itt élnek azok az emberek, akik munkámban hittek, akik segítették, támogatták ezt a, munkát. A kutatómunka nagyon nehéznek bizonyult. Nem lehet úgy dolgozni, hogy betartom az előírt munkaidőt. Eredmények és jelentősebb eredmények csak úgy születhetnek, hogyha szinte látástól vakulásig, a munkaidő teljes, és a munkaidőn túli idő kihasználásával dolgozik az ember. Én ezt tettem, mikor szabadságom, szabadidőm, vasárnapjaim, sokszor éjszakáim rovására is belemerültem ebbe a munkába. Az indított, hogy a megyének igen fontos a burgonyatermesztés. És az 1950-es évek közepén rendkívül keveset termett a burgonya, még az a burgonya is, amelyiket jó vetőgumóból vártak vagy kaptak. Feltételeztem, hogy a környezeti tényezőknek igen nagy szerepük van a burgonya leromlásában. Ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy kedvezőbb ökológiai környezetben egészségesebb volt a burgonya és lényegesen többet hozott, mint kedvezőtlenebb körülmények között. Mivel a tudományban eddig a burgonya leromlását úgynevezett „talajuntságnak” tulajdonították és bizonyos vírusok fellépésének, én erre a talajuntságra kerestem a megoldást vagy a választ: melyek azok a tényezők, amik konkrétan megfoghatók és kiküszöbölhetők a burgonya termesztésében? Az idők során úgy alakult a munkám, hogy bekapcsolódott a daganatkutatás is – természetesen ez nem munkaidő alatt, hanem munkaidőn kívül folyó feladatom vagy vállalkozásom volt. Ennek a munkának során én a mindennapi életből, a környezetből indultam ki. Ugyanis a statisztika átvizsgálása során azt találtam, hogy egyes helyeken nagyobb intenzitással jelentkezik a daganat, mint más helyen. Ha veszem például Kisvárdát, amelynek az egészségügyi történetét én kezdtem el megírni, akkor elmondhatom, hogy három olyan utcája van, ahonnan a daganatosok 80 százaléka kerül ki. Tehát a rákos daganatnak is van endemiás jellege, csak ez a mindennapi életben elmosódik, mivel a rákos daganat nem gyorsan, nem rövid idő alatt alakul ki, mint ahogy az endemiás golyvánál és annak következményes megbetegedéseinél észleljük, hanem lényegében hosszabb idő múlva, sokszor évek, évtizedek múlva jelentkezik. E munkáról hallottak rákkutató orvosok is. Felkerestek engem, és hát először mosoly tárgya volt, hogy ón házi egereken végeztem a kísérleteket. Azonban volt közöttük egy vezető, doktor Gerléi Ferenc Kossuth-díjas egyetemi tanár, kór-boncnok főorvos, aki azt mondta, hogy ő támogatja a munkámat, mivel látja, hogy ez az emberek köréből és nem a csillagokból indul ki, mert a probléma megoldását is itt kell megkeresni. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy különböző emberi rákos daganatszöveteket kaptam több éven keresztül, és ezeken a rákos szöveteken egyrészt ellenőriztem az eddigi biokémiai defektusok kialakulását, másrészt amikor a burgonyából már izolálni tudtam azt a levélsodródás vírust, amit eddig a tudományban nem tudtak megfogni, rádöbbentem, hogy ezek más természetű szervezetek, mint amiről eddig beszéltek. Ilyen más úton, más körülményeket vizsgálva jutottam el ahhoz, hogy ezekből a rákos szövetekből izolálni tudtam rákkeltő vírusokat is. Eddig mintegy négyféle vírust izoláltam, és a munka során kiderült, hogy a négyféle vírus közül egy az, amelyik a daganatoknak mintegy 90–95 százalékáért felelőssé tehető. Ha példaként elmondom azt, hogy a burgonyánál kapott eredmények – beteg talajon súlyos leromlás, levél-sodródásos tünet; a kevésbé beteg talajon nagy termés, egészségesebb növény –, akkor máris támpontot kaptunk arra, hogy az ökológiai tényezőknek, az ember környezetének is – így a növény környezetének is – szerepe van az egészséges vagy a beteg szervezet kialakításában. Hogy mégis konkrétabban és megnyugtatóbban meg tudjam fogni ezt a kérdést, azt tettem, hogy egy halomból összegyűjtöttem egy csomó burgonyát. A burgonyagumókat kettévágtam, hagytam elparázsodni a vágott felületeket, és az egyik felét általam kedvezőbb körülményűnek tartott talajba ültettem, a másik felét betegebb talajba. Meglepő volt az eredmény. A kedvezőtlen környezetből csupa vírusos töveket kaptam, míg a másik környezetből lényegesen kevesebb volt a vírusbetegek száma. Ha most megnézem az előbb említett három utcát, itt, Kisvárdán. Megvizsgáltam az utca környezetét, az ott élő emberek környezetét, és lényeges különbségeket találtam, amik között vannak, szerepelnek már olyanok, amelyeket a kevésbé modern tudomány művelői már előttem megállapítottak. Ilyen volt például az, hogyha a kálium túlsúlyra jut a talajban és az ivóvízben, ez rákos diszpozíciót jelent. Ezekben a környezetekben a káliumot túlsúlyban találtam, a mész és a magnézium mennyiségével szemben. Bizonyos arányokat állítottak fel, és ez az arány nálam is jelentkezett a kálium túlsúlyát illetően. De nemcsak ezt találtam meg.

Megtaláltam például a jódhiányt. A jódhiány is probléma, anyagcserezavarhoz vezet. Ezenkívül ilyen helyen az ember környezetében bizonyos karcinogén vegyületeket tudtam az ivóvizekből kimutatni, sőt, mi több, ilyen vegyületeket a növényi vírusok a növényekben megtelepedve és felszaporodva is előállítanak, ezektől az ember sem mentes. Egyrészt a táplálékával bejut, másrészt az ivóvízzel bejut, harmadrészt ezek között vannak olyanok, amelyek gáz alakban is jelentkezhetnek, amiket az ember a levegővel bevehet és bizonyos problémákat okozhatnak. A szokás az, hogy kidolgoznak egy bizonyos vizsgálati módszert, és aztán ezt a módszert alkalmazzák évtizedeken, sokszor évszázadokon keresztül, hogy összehasonlíthassák az eredményeket. De ez a módszer nem alkalmas az új felvetésére, tehát új utakon, új eredményekhez való eljutáshoz. Ehhez új utakat kellett keresni. Szakítottam a hagyományos módszerrel, és ez a szakítás adott lehetőséget arra is, hogy az én szerény körülményeim között mégis eredményekhez juthassak... A kísérletek során kiderült, hogy jó úton járok, mert élő, kórt okozó tényezőket izoláltam – bár akkor még ezeket nem ismertem. Hogy ezeket látni is tudjam elektronmikroszkóp nélkül, külön nehéz feladatnak mutatkozott, de jó útnak látszott, mert elképzelésem szerint magából a tumorszimptómából indultam ki. Tehát abból, hogy az embernek az a bizonyos része megdagad. Nyilván hogy alakulhat ki egy daganat? Úgy, hogy vízben sokkal bővebb, gazdagabb lesz. Ha már vízben gazdagabb, bővebb, akkor tudjuk, hogy sok a hidrogénkötés, de azt is tudjuk, hogy az elektronmikroszkópos vizsgálathoz lényegesen magasabb hőfokra, mintegy 90 Celsius fokra kell hevíteni az anyagot, ennek következtében az eredeti struktúra tönkremegy, csak egy halmazt lát az, aki elektronmikroszkópon vizsgálja, és azt nem tudja hova tenni. A vizsgálatok során rengeteg munkám volt azzal, hogy fénymikroszkópban hogyan tudom láthatóvá tenni ezeket a kórokozókat olyan formában, hogy élő, valódi struktúrájukban lássam? Amikor megállapítottam, hogy a daganatoknak mintegy 90 százalékáért egyetlen vírus tehető felelőssé, megnyílt a lehetősége annak is, hogy hatékony gyógyszert tudjak előállítani. A gyógyszer olyan természetű, hogy nem lehet káros az emberre. Egyrészt azért nem, mert alapanyagai és segédanyagai a gyógyászatban már régen ismertek, másodsorban azért nem, mert én ennek mintegy század-, ezredrészét alkalmazom, de olyan kedvező biológiai arányban, és olyan kémiai kötésben, hogy a daganatsejtekbe is robbanásszerűen be tudjon jutni a hatóanyag, és ott kifejtheti hatását. Szinergetikus hatása van, és a szervezetnek az anyagcseréjét rendezi, felfokozza az immunrendszer aktivitását, és amellett, hogy közvetlenül is gátolja a vírusok fejlődését, illetve szaporodását, segíti kiüríteni azokat az ember szervezetéből. A gyógyszer alapanyagainak, a gyógyászati előírásokon kívül, részletesen tanulmányoztam kémiai, biokémiai tulajdonságait, jelentőségüket, és megállapítottam, hogy ezek nem toxikusak. De mivel nekem nem volt klinikám, nem állt rendelkezésemre olyan kórház, ahol ezt kipróbálhattam volna, és a családunkban már jelentkezett daganatos megbetegedés, saját magamon próbáltam ki úgy, hogy többször vettem be százszoros dózisát annak, mint amit a betegnek javasoltam. Nemhogy megbetegedtem volna, vagy valami kedvezőtlen mellékhatás jelentkezett volna nálam, hanem egyre inkább jobb volt a közérzetem, teherbírásom, hangulatom. Nyilvánvaló tehát az, hogy az anyagcserére ez a gyógyszer kedvezően hat. A gyógyszer érdekessége az, hogy a tudományban eddig több mint 200 000 vegyületet próbáltak ki, eredménytelenül. Viszont az én gyógyszerem a vegyületeknek egy szűkebb csoportját képezi, és nem sok remény van arra, hogy ezen a szűk vegyületcsoporton bővíteni lehessen, esetleg tovább lehet keresni az útját, lehetőségét annak, hogy a gyógyszer kötése, alkalmazásmódja milyen változásokkal jár, mert vannak olyan betegek, akik esetleg szájon át nem tudják bevenni a gyógyszert, végbélkúp alakjában kell alkalmazni, esetleg szóba jöhet majd később, hogy injekció alakjában is alkalmazni lehet olyan esetekben, amikor gyógyszer más formában a daganatos szövetbe nem juttatható el. Ez a munka azonban engem egy őrlőmalomba juttatott. Ez az őrlőmalom egyrészt azért volt kellemetlen, mert mint utólag kiderült, nekem nem lehet gyógyszert adnom, a gyógyszer adására nekem nincs jogosítványom. Az őrlőmalom másik része az volt, hogy híre ment ennek a munkának a családomban, barátaim körében meggyógyult betegekről, akikről mindenki tudta, hogy menthetetlenek voltak korábban, és a haláltól való félelem hozzám irányította az emberek tömegét. Előfordult például olyan eset, hogy egy két és fél éves leukémiás kisgyerekkel állított be az egyik asszony, hogy adjak gyógyszert, mert hallotta, hogy a leukémia ellen is kitűnően hat. Én megtagadtam a gyógyszer adását, nem akartam börtönbe kerülni. Az asszony zokogva távozott el, és a kapunál a kínoktól összeesett. Odamentem, felhoztam, és azt mondtam, elhatároztam, hogy gyógyszert adok ennek a gyereknek akkor is, ha börtönbe jutok. Hiszen mi a fontosabb; hol, mit kell nekem lényegében betartani? Ez a munka nem a törvények igazolására született, hanem a betegek megmentésére, a baj gyógyítására, megelőzésére irányult. Én nem tehettem arról, hogy nem voltak meg azok a lehetőségek, és ehhez nem kaptam meg a megfelelő segítséget, hogy a szokásos, a törvényekben előírt módon ezt bizonyíthassam. És ha erre az asszonyra gondolok, és elolvashatja bárki a leveleit, olyan boldog örömmel írja, hogy a gyereke meggyógyult: különböző klinikákon, mindenütt egészséges vérképről tanúskodnak, a gyermek jól érzi magát, azóta fejlődik jól, mióta ezt a gyógyszert szedi. Tehát nyilvánvaló, hogy a gyógyszer nem toxikus. És ez, mint mondtam, ha hazánkban legfőbb érték az ember, akkor nem a fiókom aljában elrejtve kellene tartanom, hanem minél hamarabb közkinccsé tenni. De a törvény, törvény. Vannak akadályok és vannak szemléletek, amik ezt akadályozzák. Ügy gondolom, ha annak a vezető embernek a családjában, akinek a pecsétet és az aláírást adnia kellene, hogy már holnap kezdjék el gyártani ezt a gyógyszert, ilyen tragédia jelentkezne, nyilván nem sokat gondolkozna azon, hogy olyan gyógyszert, amelyiknek a gyógyhatásához nem férhet kétség, sokkal gyorsabban gyártsák, mint ahogy ez jelenleg megy. Természetesen lehet azt is érteni, voltak a gyógyszergyártások területén különféle problémák, ott van például a Contergan-ügy. De én mégsem hasonlítom össze ezt azzal, mert a Contergan-ügyben egy ismeretlen, addig ismeretlen anyagot alkalmaztak. Én tudom, hogy olyan anyagot alkalmazok az embernél, ami a daganatossá váló szervezetben minimumba kerül, tehát pótolom azt, amire az élő szervezetnek szüksége van. És én ezt felelősségem tudatában mondom, nem flegmán, hiszen emberek életével nem lehet játszani. És ha ezt mások is megértenék, úgy vélem, az eddigi sok pozitív eredmény alapján, rendkívül sok, ma már rendkívül sok orvos, kórház véleménye alapján, a gyógyszer gyártását azonnal el lehetne kezdeni. Nem tudom, mire várnak még vele?

DR. DÉVÉNYI ZOLTÁN (Nyíregyháza): Az 1970-es évek elején találkoztam először Béres doktorral. A munkahelyemen keresett föl, és arra kért meg, hogy amennyiben daganatos betegek vizsgálati anyagával találkozom, illetőleg azokhoz hozzájutok, juttassak el abból a részére, mert ő az emberi daganatok problematikájával is foglalkozik. Én meglehetősen aggályoskodó voltam abban az időben, mert világos – főleg a szakemberek előtt –, hogy ez a téma milyen óriási jelentőségű, és szerte a világon több ezer tudós, mikrobiológus, kórboncnok foglalkozik ezzel a kérdéssel, és bizony ma is még tulajdonképpen, még az alapproblémáknak a tisztázása sincs egyértelműen befejezve. És én azt hiszem, hogy nem árulok el semmi különösebbet, és nem mondok vele semmi újat, amikor azt mondom, hogy bizony a jövőnek az útja nem az, amit a daganatok gyógyításában ina csinálunk, tehát semmiféleképpen sem a műtéti megoldás, nem a sugárkezelés; és én azt hiszem, hogy nem a jövő útja a daganatoknak az úgynevezett citosztatikus kezelése sem, aminek magyarra fordítva az az értelme, hogy olyan gyógyszereket adunk a betegeknek, amelyikkel a daganatoknak, illetőleg a daganatos sejteknek az oszlását igyekszünk meggátolni, illetőleg lecsökkenteni. Azonban ezeknek a gyógyszereknek két rendkívül súlyos tulajdonsága, illetőleg következménye van. Általában az egyik az, hogy ezek a gyógyszerek az úgynevezett differenciálatlan, éretlen sejtekre hatnak, amelyekből a daganatok is felépülnek. Namármost, a kérdés megértéséhez tudni kell azt is, hogy az emberi testben a daganatok valóban éretlen sejtekből állnak, de van az emberi testben olyan éretlen sejtpopuláció is, ami az életünkhöz nélkülözhetetlen. Ilyenek például a csontvelőnek a sejtjei. Namármost, ezek a gyógyszerek nem tudnak differenciálni, nem tudnak különbséget tenni, tehát egyformán hatnak a daganat-szövetre és károsítják azt, és egyformán hatnak az emberi ép csontvelőre is. Ennek azután az a következménye, hogy a daganatos beteg kapja ezt az úgynevezett citosztatikus, tehát a daganat szaporodását, daganatsejtek szaporodását meggátló gyógyszert, de ugyanakkor a gyógyszer megtámadja a csontvelőt, és előbb-utóbb, elsősorban a fehérvérsejtszám csökkenése jelzi ezt az állapotot, egy úgynevezett toxikus, mérgezéses állapot alakul ki, amikor a gyógyszer adását be kell szüntetni: bizonyos más beavatkozással megint helyre kell állítani a csontvelőnek az egyensúlyát, és utána lehet csak újból ezeket a gyógyszereket adni. Számomra ebben a kérdésben, kérdéskomplexumban a döntő fordulatot jelentette az intézet egyik dolgozójának, a Matécsánénak az esete. Igen súlyos, daganatos betegség tünetei jelentkeztek, amit a sebészek radikális úton oldottak meg. Én a műtét után néhány perccel beszéltem az operáló orvossal, és azt mondta, hogy: öregem, ez abszolút reménytelen dolog, a kilátások rendkívül rosszak, semmi jót nem tudok mondani. Ez az asszony kétgyermekes családanya. Délután meglátogattam, amikor a műtét utáni narkózisból pszichésen föltisztult. A következő nap úgyszintén. Érdekes módon – bár az orvosok természetesen nem tájékoztatták arról, hogy miről is volt nála szó – ő sejtette, hogy milyen betegsége van. És ő ezt nekem el is mondta, már ott, akkor, a műtét második napján. Én magam is láttam körülbelül két héttel a műtét után, hogy az operált oldalon a vállízületének a mozgása rendkívül korlátozott. Felemelni nem tudta a vállát, előre-hátra mozgatni is csak rendkívül kis mértékben. Rendkívül rosszul nézett ki, sápadt volt, a daganatos betegeknek az a jellegzetes, nem a vérszegény sápadtaknak a színe, amit én nem is tudnék így, szavakban leírni. És azután sokáig nem láttam. Egyszer megjelent az osztályunkon nálunk a kezelőben, mosolygós arccal. És a következő mozdulatokkal, ezt csinálta, azt csinálta, ezt csinálta... Jókedvű volt. Kérdeztem: étvágya milyen Î Nagyszerű. Nem tudtam egyszerűen ezt a kérdést, hogy hova tegyem? Hogy itt mi történt tulajdonképpen î Én általában az intézeti dolgozókkal – mivel alapító tagja vagyok a mi intézetünknek – jó viszonyban vagyok, kölcsönösen szeretjük egymást, legalább is azt hiszem. Elmondta nekem, hogy ő Kisvárdán járt. Kisvárdán! Rögtön eszembe jutott! Mint a villám csapott az agyamba! Béres doktornál? Béres doktornál.

DR. DOHANICS SÁNDOR: Doktor Dohanics Sándor vagyok, a Megyei Tüdőkórház sebész főorvosa. Matécsánét valóban én operáltam. Közel két esztendeje volt a műtét. A betegségére vonatkozóan, a betegségével kapcsolatos orvosi leletekre vonatkozóan nem mondhatok többet, és nem mondhatok mást, mint amennyit ő saját magáról már elmondott – ez tudott, köztudott, ő ismeri, és mint hallottam, hát erről ő nyilatkozott is. Ebben a betegségben, tehát a daganatos megbetegedésekben eléggé nehéz lemérni az egyes gyógyító eljárások és gyógyító módszerek eredményességét. Gyógyító eljárásoknak, gyógyszereknek, különböző beavatkozásoknak a hatásosságát, a jogosságát, az eredményességét nem öt, nem tíz, nem tizenöt eset alapján mérjük le, és nem ilyen számok alapján mérünk és merhetünk véleményt mondani egyfajta kezelésről. Ma már, különösen a gyógyszeres kezelésnél, amely gyógyszeres kezelésnek a következményei, ha csak nem valami katasztrofálisan negatív következményről van szó, rendszerint lassan, később mutatkoznak meg, mint például egy műtéti beavatkozásé: a gyógyszeres kezeléseknél ma alapvető igény egy nagyon gondos kémiai, egy nagyon gondos biológiai vizsgálat, kivizsgálás, ellenőrzés, több fokozatban, akár éveken keresztül. Állatkísérletek, amely állatkísérletek azt hivatottak eldönteni, hogy ez a gyógyszer valóban azt a hatást fejti-e ki, amit várunk tőle, és eközben nincsenek-e olyan mellékhatásai, amik bajt jelenthetnek, és amiket mi nem akarunk. És hogyha ezek az állatkísérletek megfelelően áttéve az emberi gyógyítás körülményeire, nagyon biztatóak, nagyon megfelelőek, akkor kiemelt munkacsoport különös gondossággal vezeti be az ilyenfajta új gyógyszert a kezelésbe. Egy betegségcsoportban, egy betegközösségben nagyon gondos és szigorú ellenőrzés mellett. Ezeket a gyógyszereket, ezeket az eredményeket, úgynevezett kettős vakpróba útján szokták a lehetőségig legmesszebbmenőkig pontossá tenni. A beteg nem tud arról, hogy milyen gyógyszert kap, arról sem tud egyáltalán, hogy gyógyszert kap adott esetben, miközben esetleg úgy tudja, hogy gyógyszert kap, és nem kap gyógyszert. És az így szétdarabolt csoportok között, amit csak a kezelést végző hét csoportegyüttes tud, lehet azután kititrálni, hogy tulajdonképpen végül is hatásos gyógyszerről van-e szó, vagy nem hatásos? És ez a hatásosság milyen mértékű? Ezek nélkül a vizsgálatok nélkül ma már gyógyszerről, gyógyszer eredményességéről szólni, beszélni semmi körülmények között nem lehet. Különösképpen nem lehet olyan betegségben, amelyik a közhangulat és a közvélemény előterében van. Egy olyan betegségben, amelyik köztudottan súlyos, amelyiktől mindenki fél, amely betegségben bármit is mondani, jót vagy rosszat, roppant nagy felelősség. Mert ha nagy felelősség és nagy meggondolatlanság valakit oktalanul megijeszteni, akkor éppen olyan nagy felelőtlenség és meggondolatlanság valakit oktalanul olyan bizalomban és hitben ringatni, aminek semmiféle tárgyi alapja nincs. Illetőleg méginkább úgy, hogy tulajdonképpen nem tudom, hogy milyen tárgyi alapja van? Hogy van-e egyáltalán tárgyi alapja?

Nem igaz, hogy gyógyíthatunk úgy, hogy én most találok valamiféle szert, és kipróbálom, hátha jó lesz? Bajt biztosan nem csinál – hátha jó lesz? A gyógyítás nem ebből áll, a gyógyítás egyáltalán nem ennyiből áll. A gyógyítás egy nagyon bonyolult beavatkozás egy másik ember sorsába, életébe. Rendkívül sok felelősséggel, nagyon nagy erkölcsi tehertétellel. És ezt akkor, hogyha nincs mögötte – a jó szándék kevés –, nincs mögötte nagyon sok ismeret, a nagyon gondos felkészülés, a nagyon alapos ellenőrzés, a nagyon gondos odafigyelés, akkor veszélyeztetem vele a beteget, akkor olyat teszek, amihez senkinek nincs joga, semmilyen módon. Más ember életébe beavatkozni, betegségébe, bajába tevőlegesen beavatkozni úgy, hogy majd elválik, hogy mit tettünk? Ezt semmi módon, sem orvosilag, sem erkölcsileg nem lehet védeni, nem lehet tartani. Én magam több ízben voltam abban a helyzetben, hogy általunk operált betegnek rosszindulatú daganat miatt operált betegnek hozzátartozója keresett meg bennünket, személy szerint engem is, hogy zárójelentést, kórházi igazolást, szövettani leletet adjunk azért, hogy el tudjanak menni Kisvárdára a Béres doktorhoz. Nem adtunk ki ilyen zárójelentést, nem adtunk ki ilyen szövettani leletet egyetlen alkalommal sem, mert egyrészt ezt nem tehetjük orvosi meggondolásokból. A beteg betegsége nem tartozik másra, csak azokra, akik gyógyítják, akik gyógyítani akarják. Mi tudjuk, hogy mik azok a módok, ahogy egy rosszindulatú daganatos megbetegedést gyógyítani lehet. Ezek között vannak egyszerűbb és vannak nagyon bonyolult gyógyítási módok, kezelési módok. És megteszünk mindent annak érdekében, hogyha a betegnek erre szüksége van, eljusson oda. Mi magunk intézzük, hogy jusson el oda. A beteg nem hivatott arra, hogy eldöntse, hogy melyik kezelési mód felel meg neki a legjobban. Ehhez nagyon sok mindent kell ám megtanulni, nem ok nélkül kell nagyon sok esztendőt eltölteni az egyetem padjai között azért, hogy valaki orvos legyen.

DR. VÁGÓ MIHÁLY: 1965-ben, amikor átvettem ennek a kisvárdai osztálynak a vezetését, az igazgató elvtárstól azt az intelmet vagy figyelmeztetést kaptam, hogy Béres kolléga más irányban is tevékenykedik, tehát nem szigorúan vett intézeti tudományos tevékenységgel is foglalkozik, sőt előszeretettel azzal jobban és intenzívebben foglalkozik. Én ezt az intelmet egy az egyben közöltem Béres kollégával és reméltem, hogy ezt meg is fogadja. Sajnos, ez a későbbiekben nem így történt, mert akarva-akaratlan, itt-ott belebotlottam olyan munkásságába, olyan tevékenységébe, ami arra utalt, egyáltalán eltért az intézeti tudományos tevékenységtől, és a rákkutatás területére tért át, és ezt folytatja munkaidőben, az intézet műszereivel, anyagaival és munkaidőn kívül is. Miután ez tudomásomra jutott, illetve láttam, újra szóltam Béres kollégának, hogy ezt a munkát nem végezheti itt, végezze otthon vagy bárhol, de itt semmi körülmények között, mert hiszen ez megállapodás volt közöttünk. Béres kolléga arra hivatkozott ekkor, hogy a megyei tanács támogatását és a megyei tanács engedélyét is élvezi ehhez a munkához. Én ezt az igazgató elvtársnak nyomban jelentettem, hogy így áll a helyzet annak ellenére, hogy az intelmet, mondjuk az irányvonalat megszabta a Béres munkásságánál. Ennek ellenére Béres kolléga mégis más irányban tevékenykedik. Az igazgató elvtárs érintkezésbe lépett a megyei tanáccsal, miután elmondtam neki, hogy Béres kolléga a megyei tanácsra hivatkozással folytatja ezt a munkáját, érintkezésbe lépett a megyei tanáccsal, és valóban, a megyei tanács kérte az igazgató elvtársat, hogy adjon időt, adjon haladékot Béres kollégának ennek a másirányú tevékenységének a kibontakozásához. A Kelet-Magyarországnak ez évi karácsonyi számában jelent meg Béres sztori néven egy cikk, amiben tulajdonképpen az újságíró kifejezésre juttatja, hogy itt olyan nagy horderejű tudományos kérdésről van szó, amiről tulajdonképpen nem hivatott dönteni, hogy igaz vagy nem igaz Î De leírja mégis, és úgy írja le, ahogy azt a Béres kolléga elmondja, illetőleg elmondta. Hát nevezetesen, leírja azokat a nehézségeket, amikkel a kutatás során szembe találta magát Béres elvtárs: tehát az egyszerű felszereltség. Sőt, leírta a meg nem értést, tehát, hogy nem értik meg, irigykednek, gátolják a munkáját. Itt elsősorban nyilván énrólam van szó, és ezt magamra is értem változatlanul, természetesen. De sajnálatos módon még azt is leírta, hogy ő tulajdonképpen gyógyít. Igaz, hogy orvosi felügyelet mellett, de gyógyít. Mindenki azt várta tulajdonképpen ez után a cikk után, hogy tulajdonképpen valami bomba fog robbanni, vagy robbant, ami tulajdonképpen ezt a lehetetlen helyzetet vagy erre, vagy arra tereli, és megoldja. De csodálatos módon nem történt semmi. Az orvos-közvélemény szinte tudomásul vette – ha olvasta egyáltalán –, hogy ez van, és elfogadta – ha elolvasta – anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. A mi intézetünkben általában tiltakozás volt, és szemrehányással illették Béres elvtársat, de megint csak komolyabb, hivatalos számonkérés nélkül. Tulajdonképpen ez okozta azt, hogy a pacientúrája méginkább fellendült. Ettől az időtől kezdve ugyanis egyre többen és többen keresték fel. Hát hogy kik személy szerint, úgy nem tudnám elmondani, de nagyon sokan. Részben telefonon, részben személyesen. Nagyon-nagyon sokan keresték – nyilván gyógyítási ügyben. Tehát tulajdonképpen a gyógyítás változatlanul folyt. Lényegesen megváltozott a helyzet 75 október eleje körül – egy körülbelüli időpontot mondok csak, abszolút pontosan nem tudom –, amikor is nagy meglepetésemre jugoszláv autók tömege jött, és szinte jugoszláv inváziónak lehetett nevezni vagy vélni azt, ami történik a későbbiekben. És miután több esetben hozzám is fordultak és keresték Béres elvtársat, én hát többek között megkérdeztem, hogy miért keresik? Kíváncsi voltam már tulajdonképpen, hogy mi történik itt, ezen az osztályon belül? Ekkor mutattak újságcikket, a Politika Express nevű jugoszláv hetilapban vagy napilapban megjelent újságcikket, sőt, hivatkoztak arra, hogy sorozat jelent meg. A sorozat ismerteti Béres kollégának a rákkutatás területén végzett munkáját, eredményeit, sőt, a gyógyítást is, sőt a gyógyult személyek fényképét is – ezt magam is láttam. Az illető mondta is a magyar nevét, hogy kit gyógyított meg itt, Magyarországon, és hogy tulajdonképpen ezért keresik. Mikor erről tudomást szereztem, újra gyorsan érintkezésbe léptem az igazgatómmal, és jeleztem részére, hogy véleményem szerint ugyanabban a helyiségben, ahol a nagy mintaanyag kiforgatása, fölfedése történt, ugyanabban a szobában lenni kell továbbra is ugyanilyen vizsgálati mintáknak, ami további bizonyítékul szolgál arra, hogy nem hivatalos, tehát nem intézeti tudományos tevékenységet folytat. Megkaptam az engedélyt, nem az igazgatótól, hanem az igazgatóhelyettestől, és egy bizottsággal behatoltunk abba helyiségbe, ahol ezeket a mintákat sejtettük – Béres kolléga nélkül, jelenléte nélkül, mert ez este volt. És kérem szépen, ott egy jegyzőkönyvbe rögzítettük a minták egy részét. Csak nagyon kis hányadát rögzítettük. Találtunk ilyen dobozokat, amikbe vizelet volt, föltüntetve a név, hogy kié az a vizeletminta, a postabélyegzőről le tudtuk olvasni, honnan küldték, sőt több esetben föladó is írva volt. Azonkívül találtunk ilyen vérvizsgálatot, helyesebben ilyen tárgylemezre kent vérmintát, amit mikroszkópi vizsgálatra szánt, nyilván vérkép-meghatározásra vagy egyéb célra, meg egyéb ilyen vizsgálati anyagot, pontosabban nem emlékszem. Tehát ezeket találtuk, és ezeket írásban rögzítettük. És azt az utasítást kaptam akkor, hogy az egész épületet zárjam be, azt az egy helyiséget, nevezetesen az úgynevezett műszerszobát pecsételjük le, és oda senki be nem léphet.

És eközben történt az, hogy mikor Béres kolléga visszatért, minősíthetetlen szavakat használt velem szemben, és ettől kezdve mindenféle, hogy úgy mondjam, diplomáciai kapcsolat is megszakadt közöttünk. Tulajdonképpen ettől kezdődőleg számítódik az az áldatlan helyzet, ami a vezetés között fejlődött ki vagy alakult ki. Nevezetesen itt arról van szó, hogy Béres kolléga mint szb-titkár, ezenkívül mint pártbizottsági, a helyi pártszervezetnek vezetőségi tagja, valamint megyei tanácstag, és én mint osztályvezető, akik kettőnk között tulajdonképpen tökéletes együttműködés kell, hogy zavartalanul menjen a munka. Ez tulajdonképpen ettől az időtől kezdődőleg teljesen megszakadt. Én ismétlőleg kértem és hívtam az igazgatómat, hogy indítson fegyelmit Béres kolléga ellen, és rendezze le egyértelműleg és véglegesen ezt a kérdést. Azonban ez a fegyelmi eljárás késett, olyannyira, hogy három hét múlva sem történt meg a fegyelmi eljárás megindítása, és közben a rendőrség avatkozott bele oly módon, hogy kuruzslás bűntettének alapos gyanúja miatt vizsgálatot indított Béres kollégával szemben.

DR. BÉRES JÓZSEF: Ennem panaszként mondom, de lehetetlenek azok a körülmények, amelyekben dolgozom. Házkutatást tartottak. Nagyon őszintén mondom, azok a rendőrök nagyon tisztességesek voltak, rendesen viselkedtek – talán tisztességesebb emberek voltak, mint a feljelentőim. Találtak egy gyűrűt a családban és 3200 forintot. Meggyőződtek róla, hogy a gépkocsimat nyertem, a házam egy kis szerény lakás – ettől hasonló beosztásban élő emberek sokkal különbben laknak. De lehetetlen ilyen körülmények között dolgozni. Lepecsételték az ajtómat, ledrótozták a kilincsemet, hogy be se mehessek dolgozni. Hát nekem ilyen hadakozásokat kell szinte tíz év óta végeznem ahelyett, hogy az energiámat hasznosabb dolgokra fordíthatnám? Itt van a burgonyaprobléma is. Nagyon sokat tudnék benne segíteni, de ez a segítség nem kell! Az a fontos, hogy hadakoznom kell, hogy eltereljék a figyelmemet a munkáról. Hogyan tudok bemenni újra dolgozni? Hát ez lehetetlen dolog, lejáratni az embert, holott az a társadalom, akiért dolgoztam, akiért az éjszakáimat feláldoztam, az tudja, hogy számára dolgozom. Milyen erők játszanak itt szerepet, hogy ebbe belekontárkodnak, beleszólnak, hát nem rablógyilkos vagyok ón! Az is baj ebben az országban, ha valaki dolgozik?

DR. ASZITY MIRJANA, (Nyíregyháza, Sóstói úti kórház): Mielőtt tulajdonképpen arról beszélnénk, hogy Béres József terápiás és diagnosztikus munkájának milyen vetülete van a mi munkánkban, és ez a megyében milyen nehézségeket okoz, vagy legalábbis számunkra mit jelent ez, talán arról beszélnék, hogy a pulmológiai szakhálózat milyen erőfeszítéseket tett a tüdőrákos betegek felkutatásában, diagnosztikájában, kezelésében. 1968 óta a mi feladatunk tulajdonképpen a tüdőrákos betegekkel való foglalkozás. És igen szép eredményeket értünk el ahhoz képest, ami korábban volt. Az intézetünk, mint úgynevezett bázisintézet, kiemelkedő szerepet tölt be ilyen szempontból a megyében, és az Országos Onkológiai Intézettel közösen működve, illetve a Korányi Tüdőgyógyintézettel közösen a tüdőrákos betegeknek a citosztatikus kezelésével foglalkozunk. Számtalan gyógyszer van például – most a citosztatikum estében mondom –, amit például a Szovjetunióból kapunk kipróbálásra, akkor az Országos Onkológiai Intézetre gondolok itt elsősorban. Ezek a gyógyszerek bizonyos mértékig kísérleti fázisban vannak, hiszen még nincs nevük sem, csak kémiai nevükön futnak sok esetben. Itt tulajdonképpen nagy anyagon, úgynevezett kontrollcsoportos vizsgálatban szeretnénk fölmérni azt, hogy milyenek a terápiás eredmények a citosztatikus kezelésben, illetve azokban az esetekben, amikor citosztatikumot nem alkalmazunk. Nagyon nehéz itt az eredményeknek az objektív lemérése – ez egy bizonyos mértékig csúszós terület. Nagyon sokan szkeptikusak ezzel kapcsolatban. Azonban itt megint arról van szó, hogy itt ebben nem hinni kell, hanem tényekre és tapasztalatokra kell támaszkodni. És hát bizonyos ilyenfokú tényeink és tapasztalataink nekünk is vannak, amit a tudományos publikációinkban, számos külföldi és hazai kongresszuson való előadásunkban is publikáltunk. És azt mondhatjuk, hogy a mi anyagunkon úgy látjuk, hogy az erőfeszítések nem vesztek kárba, ennek van értelme. Mit csinál egy orvos, hogyha tulajdonképpen tisztázza azt a betegénél, hogy rákos? Hát elsősorban, amint mondottam, a tudomány mai állása szerint tehát a legalapvetőbb az a dolog, hogy műtétre küldi, amennyiben erre mód és lehetőség van. Na most a másik, hogyha a műtétre nem alkalmas a beteg, akkor pedig a citosztatikus kezelés következik, mert a mi véleményünk az, hogy a citosztatikus kezelés eredményes „lehet bizonyos esetekben. Na most itt a nehézséget tulajdonképpen az adja, és most ebben a helyzetben a mi megyénkre jellemző, éppen a Béres működése következtében most az adódott, hogy a beteg egy harmadik alternatívát is felvet, mégpedig azt, hogy ő tulajdonképpen nem fogad el semmit se, mert hiszen megvan a lehetősége, hogy Béres doktortól cseppet kap, tehát nem választja azt a lehetőséget, ami a számára a legjobb. Hiszen a beteg azzal nincs tisztában, nem is tudhatja egy laikus ember azt, hogy tulajdonképpen mi a számára a legjobb. Természetes is, hogyha felvetik történetesen nekem azt az alternatívát, hogy most műtét vagy pedig van egy gyógyszer, amivel meg tudnak gyógyítani, és az biztosan hatásos, hát nyilvánvalóan hogy a gyógyszert fogom választani és nem a műtétet, aminek bizonyos rizikója van, és még ma is, bár hát legfeljebb egy-tíz százalék között mozog a beteg korától függően tulajdonképpen a műtéti halálozás, de még így is előfordul, hogy bizonyos esetekben meghalhat a beteg. Na most ez óriási terhet jelent a mi számunkra. Mi pontosan tudjuk, hogy mi a teendőnk, hogy mit kell választanunk, hogy mire kell a beteget rábeszélni. Tulajdonképpen a beteg húzza a rövidebbet ebben a csatában. Mert hiszen a betegnek az az elképzelése – ami Szabolcsban talán még fokozottabban érvényesül –, hogy ezzel a csodaszerrel, mert hiszen ezt csodaszernek tartják, meggyógyul, és minden elintéződik. Hát ugyanígy volt ez annak idején: azt hiszem, a kegyhelyekre így jártak, a különböző búcsúkba még ma is járnak. Én nem tudom, hogy hány búcsúhely van az országban? Nem hiszem, hogy a Máriapócsi búcsúnál nagyobb búcsú volna valahol is, mint ami itt van Szabolcsban. Tehát még mindig megvannak itt a gyökerek és a régi hagyományok, és az emberekben még benne él ez a sötétség, ez a misztikum, a hihetetlen, a mágikus, a varázslatos dolgokban való hit és ragaszkodás, aminek múltbeli gyökerei is vannak. És miután még nem elég világosak a fejek, ma is vannak ilyenek. Még talán hadd mondjam el, van nekem is egy tapasztalatom, amikor idekerültem kezdő orvosként, 62-ben, akkor én még láttam a kocsordi Tüdőgyógyintézetben olyan beteget, akit Fehérgyarmaton „valaki” megköpülyözött. Ugye? Vagy pedig arról is hallottam a betegektől, hogy hozzátartozójának éjfélkor kutyát fogtak, kutya vérében fürdették és a többi... És akkor gyógyult meg az ízületi panasza, addig az orvosok bármit hiába tettek, nem volt eredménye, és csak egyedül ez. Hát tulajdonképpen ebben a Szabolcsban működik most ismét ez a „csodacsepp”, illetve használják a betegek ezt a gyógyírt. És ezzel tulajdonképpen maguknak ártanak. Ez egy borzalmas dolog az orvos számára, amikor pontosan tisztában van vele, hogy mi az, ami a beteg javát szolgálja – most nem is annyira inoperábilis esetekről beszélek, de azokban az esetekben is azt kell mondanom. Hanem arról, akinek valóban segítséget tudunk adni, biztosan meg tudjuk gyógyítani egyértelműen, és a beteg visszautasítja. Sok esetben ez burkoltan jelentkezik, csak sejtjük, hogy miért tiltakozik a beteg. Még talán azt is elmondom, mielőtt még nem voltak ezek a Béres-cseppek, nem volt ez ilyen kiterjedt dolog, évekkel ezelőtt, tulajdonképpen a szabolcsi statisztikai adatokban a műtétbe bele nem egyezőknek a száma mindig tetemes számot jelentett az országos átlaghoz viszonyítva. És sok esetben firtatták is, hogy hát miért nem megy bele a beteg? Miért? Kicsit olyan fatalisták voltak a betegek sok esetben, mert tulajdonképpen mi sohasem mondjuk meg a betegnek azt, hogy tüdőrákja van, ez a Magyarországon kialakult orvosi viselkedés vagy etika, vagy minek nevezzem? Tulajdonképpen ebben állapodtunk meg, hogy mi nem mondjuk meg, hiszen senkinek sem kell tulajdonképpen nagy vagyonról gondoskodni, vagy azt elrendezni, mint ahogy ez Nyugaton van. Hiszen Nyugaton, ismert, kerek perec megmondják a betegnek, hogy kérem, rákja van, körülbelül ennyi lehet hátra, rendezze az anyagi dolgait. Magyarországon erre semmi szükség nincsen, és tulajdonképpen mi teljesen etikátlannak tartjuk azt, hogy a beteget felvilágosítsuk arról, hogy rákja van. Na most, ezeknél a betegeknél óriási veszélyt jelent ez a bizonyos csepp. Mert ezek a betegek ahelyett, hogy számukra valóban az életüket meghosszabbító gyógyszereket szednék, ezeket a citosztatikumokat, ehelyett viszont szedik a cseppet, aminek az ég egy világon semmi haszna nincsen. Mert hiszen erre már volt példa az intézetünkben. Fiatal lány, leukémiás, meghalt azért, mert az édesanyja úgy vélte... hogy Pesten kezelték egyébként a kislányt korábban citosztatikummal, azzal jó állapotban volt, és azután a Béres-cseppeket adta a gyermeknek és azután leromlott, rossz állapotba került már be hozzánk, tulajdonképpen már segíteni nem lehetett rajta, és itt is halt meg. Mert hiszen egy bizonyos fázisban már citosztatikum sem adható. Tehát mikor a beteg annyira leromlik és olyan állapotba kerül, vagy a betegség olyan fázisba, akkor már a citosztatikum sem jelenthet segítséget. Tehát az sem adható minden esetben. Tehát ott is egy válogatott anyagon adhatjuk, vagy válogatott anyagnak és válogatott betegnek. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy aki reménytelen, hogy műteni nem lehet, az egyértelműen csak citosztatikum. Tehát ez sem igaz, mert ilyen esetben még rosszabbat tehetünk. És meg kell mondanom, hogy én soha nem találkoztam a Béres doktorral, soha nem láttam őt. Csak a tulajdonképpen káros munkájából – mert ezt kell mondanom egyértelműen, mert számunkra nagyon káros –, tehát csak a káros munkájából ismerem. És ez most már olyan fokú, ami tulajdonképpen a mi szabolcsi méreteinken már túllép. Ez egy olyan dolog, ami feltétlen tisztázásra vár. Ezt nem lehet lényegében sem elhallgatni, sem legyinteni erre a dologra, ezt nem lehet nem tudomásul venni. Igenis tisztázni kell, mégpedig olyan fórumoknak, akik ebben autentikusak, és akik pontosan tudják, hogy mi ennek a módja, és hogyan? Még mindennek ellenére, hogy talán számtalanszor elhangzott és kifejtettem, hogy én ezt károsnak és rossznak tartom, hogy én ebben nem látok semmi jót, és nem ismerem a gyógyszer összetételét, fogalmam sincs... szóval semmit nem tudok lényegében róla. De az egész... megint az kell, és oda kötök ki, és oda lyukadok ki, hogy az egész módja a terjesztésének, a diagnosztikától a terápiáig, olyan sötét és olyan kuruzslóízű, hogy nem tudom elképzelni, hogy legyen ilyen körülmények között valami mögötte. Hát ez szubjektivitás, ezt kell mondanom. És azért megint csak azt mondom, hogy valaki mérje le objektív módon, de nagyon gyorsan, mindenkinek nagyon kell, és főleg ennek a megyének.

*

KÓSA FERENC: Kedves nézőink, dokumentumfilmünk munkálatai ezzel a felvétellel 1976 őszén megszakadtak. Munkánkat tíz év múlva, 1986 őszén folytathattuk. Elhatároztuk, hogy fölkeressük filmünk egykori szereplőit, és megkérdezzük, hogyan alakult a sorsuk? Voltak olyanok, akiket megtaláltunk és voltak, akiket már hiába kerestünk.

DR. SZALONCAI LAJOS: Nagyon örülök, hogy tíz év múlva újra találkozunk. Örülök, mert ez azt jelenti, hogy mind a ketten, és Béres József is, élünk – úgy is mint a Béres-csepp ügy zászlóvivői, én pedig mint régi beteg. Ez a tíz év hosszú egy ember életében, és még hosszabb, ha egy olyan gyógyszerről beszélünk, amely esetleg emberek tömegeit segíthetett volna szenvedéseiktől megszabadítani, vagy legalábbis könnyíteni. Hisz ebben a tíz évben benne van az a nyolc is, amit egy szer gyógyszerré avatásának folyamata jelent, és ez mind kárbaveszett. Történtek pozitív dolgok a Béres-csepp körül. Annak idején elvégezték – ha jól tudom, az Onkopathológiai Intézetben – a toxicitási vizsgálatot, amely rendkívül előnyös tulajdonságát igazolta a Béres-cseppeknek, mégpedig azt, hogy kettőezerszeres töménységben toxikus csak. Ez azt jelenti, hogy embergyógyászatban nyugodtan alkalmazható. Éppen ezért az egészségügyi kormányzat gyors intézkedésére a Herbaria Vállalatnál a Béres-csepp forgalmazásra került, így tulajdonképpen ezt a pillanatnyi helyzetet, amely akkor mint óriási igény jelentkezett az országban a Béres-cseppek iránt, kielégítették ezzel a gesztussal. De sajnos, lényegbe vágó dolgok maradtak el. Hozzáférhető ugyan a Béres-csepp, de a Béres-csepp lényegét, hatásmechanizmusát, vagy egyáltalán bizonyos megbetegedésekben való szerepét nem tudjuk. Orvosok sem, betegek sem. Sokan szedik, orvosok tudtával, tudta nélkül, rendszeres kontroll nélkül. Elsikkad így a Béres-cseppnek a haszna, és ez csak azoknak kedvez, akik eddig is az ellenzői voltak. Egyszerűen nem értem, hogy tíz év leforgása alatt nem akadt egyetlen intézet, egyetlen tudományos kutatócsoport, amely munkaprogramjába vette volna ezt a kérdést. Kíváncsi lennék, hány száz és száz anyagot, anyagcsoportot vizsgáltak át tíz év alatt, amelyről később bebizonyosodott, hogy toxikus, vagy hasznavehetetlen. Hogy miért nem fért ide bele Béresnek a gyógyszere? Hogy milyen erők játszhatnak itt közre – egyszerűen elképesztő! Személyi kérdések? Azért mert a Béres valahol Kisvárdán, vidéken él, távol a tudományos központtól? Vagy anyagi érdekek? Vagy politika? Hát nem hiszem. Egyszerűen valami sötét gépezet, valami érthetetlen jelenség ez, ami ezt eddig meggátolta. Pedig szerintem a másik oldalt kellene első sorban figyelembe venni. Én mint kezelő orvos, én a másik oldalon, a betegek, a szenvedők oldalán állok, én veszek részt a mindennapjaikban, én látom azokat a kínokat, amit nap mint nap kiállnak, én töröm a fejem újabb és újabb lehetőségén a fájdalomcsillapítók adásának. Én bizony sokszor ez kimerül. Mint ahogy egyik kollégám egy orvosértekezleten mesélte – egy barátjáról volt szó, aki rákos betegként szörnyű fájdalmakat ólt meg – miután már nem tudta fokozni a fájdalomcsillapítók hatását, mint vadászbarátját, nem mint kezelő orvosát kérte, hogy lője fejbe. Hogy milyen szenvedés és milyen tragédia húzódik meg ilyen kijelentés mögött!... Én ezt az oldalt látom, és ezért döbbenek meg, amikor arra gondolok, hogy tíz év óta itt van egy anyag, amely – állítom tíz év után is – a gyógyászatban a rosszindulatú betegeknél előnyösen alkalmazható. Én nem mondtam azt soha, ma sem mondom, hogy Béres doktor egy bizonyos megbetegedésre ható gyógyszert föltalált. Én mindig azt bizonygattam, és azt teszem most is, hogy a rosszindulatú betegségek komplex kezelésében ennek a szernek helye van! De mindaddig, amíg határozottan, pontosan, tudományos intézetekben ennek a hatásmechanizmusát nem tisztázzák, klinikai kísérleteket nem végeznek, addig ennek az adása kvázi kuruzslás. De mégis adjuk, legalábbis én adom, mert az a véleményem, hogy haszna van. Nem tudom, hogy miért! Sajnos a kollégák zöme pontosan azért» mert nem ismeri, csak a merev elutasítást ismeri: hogy hatástalan, és ezért gyártsa a Herbaria, szedje, aki akarja! Ezért a legtöbb beteget erről lebeszélnek. A betegek az intézetbe magukkal nem vihetik be a gyógyszert, mert oda idegen anyagot – helyesen – bevinni nem lehet. Ezért ha szedi is a beteg, a kezelő orvosa előtt eltitkolja, mert fél. Fél megmondani, hogy szedi a Béres-cseppet, mert úgyis tudja előre a választ – a többi beteg tapasztalatából. így a szakorvosi hálózat, akiknek tulajdonképpen az információt a Béres-csepp hatásáról fölfogni illene, nem kap semmilyen információt. Mert nem is tudja, hogy az a beteg szedi a Béres-cseppet, és így nem tudja eldönteni, hogy az ő kezelésének, vagy esetleg a Béres-cseppnek is lehet valami szerepe ebben. Én úgy érzem, és meggyőződésem, hogy Béres Józsefet és a módszerét támogatni kell. És én támogatom. A másik pedig az az elharapózott szemlélet, amely manapság mindinkább előtérbe került: a tudomány mai fejlettségén sokan úgy vélik, hogy nem is születhet meg érdemleges gondolat annak az agyában, aki nem a tudomány asztalánál ül, aki nem tartozik teamekbe, aki nem csodálatosan fölszerelt laboratóriumban dolgozik. Valóban úgy van, hogy a tudomány mai fölhalmozott ismeretanyaga, az elképesztően fejlett technika ráül a kisember agyára, és elfojtja az önálló emberi gondolatokat, szinte gátlásossá teszi. És ha van valaki, aki gondolkodni tud* és mer, és meg is szólal, azt mindjárt kuruzslónak, sarlatánnak minősítik. Ez a szemlélet mindenképpen káros. Biztos, hogy ilyen szemlélet is szerepet játszik a Béres-cseppek eddigi mellőzésénél. De hogy még ezen kívül mi? – ezt nem értem. Nem értem, hogy nőhet ez a kérdés, ez a tilalom a szenvedő betegek érdeke fölé Î Ez az ami engem igazán aggaszt, és ezért szeretném, hogyha a gondolataim, amit elmondtam, a tapasztalatok, amiket elmondtam a Béres-cseppek használatával kapcsolatban, olyan fülekre találnának, hogy talán segítenének, és végül klinikai kipróbálásra kerülhetne ez a dolog.

DR. DÉVÉNYI ZOLTÁN, (Tiszadob): Ami a személyes sorsomat illeti, hát feltétlenül voltak igen komoly változások, mert annak idején a Nyíregyházi Sóstói úti Kórházból el kellett jönnöm, mert szakmai, szemléleti, erkölcsi nézeteltérések alakultak ki köztem és az Aszity Mirjana doktornő között, aki hát közismerten a citosztatikumoknak szinte megszállottja volt. Tekintettel arra, hogy – sajnos, ezt kell mondanom – én is adtam egy pár éven keresztül citosztatikumot, tehát volt lehetőségem meggyőződni arról, hogy mit tud csinálni a citosztatikum. Egy citosztatikus kezelés előbb-utóbb oda vezet, hogy a betegnek a vérképző rendszere kimerül, és sajnos volt rá példa, és konkrét példákat is tudok, hogy a beteg végső fokon nem a daganatba pusztult el, hanem a citosztatikus kezelés következtében. Magyarországon nincs olyan törvény, amelyik kötelezné a daganatos beteget arra, hogy a citosztatikus kezelésnek vesse alá magát. Sajnos a baj az, hogy a beteget erről nem tájékoztatják. Egy behívásos napon, amikor sok beteget hívott be az Intézet – zömében daganatos betegeket –, elgondolkoztam azon, hogy ezeknek a betegeknek a sorsa – véleményem szerint – attól függött, hogy melyik osztályra kerülnek. Ha arra az osztályra kerülnek, ahol citosztatikus kezelést kapnak, véleményem szerint, akkor... akkor gyakorlatilag halálra vannak ítélve előbb vagy utóbb. Akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, hogy tekintettel arra, hogy én citosztatikumokat nem adok, előbb-utóbb olyanná fog válni a helyzet, hogy nekem innen el kell menni, ebből az intézetből. Tekintettel arra, hogy az Aszity doktornő mögött olyan erők álltak, amelyeket az én hátam – nem tudom jó kifejezés-e? – nem bírt volna ki. Ügy éreztem, hogy nemcsak szakmailag, hanem erkölcsileg is felelős vagyok a betegeknek a jövőjéért. És egy orvosnak jogában van úgy dönteni, ha ez a meggyőződése, hogy egy bizonyos gyógyszert, konkrét esetben citosztatikumot, nem ad, mert ez a meggyőződése, hogy ezzel a betegeknek csak ártani fog.

KÓSA FERENC: Ez volt tehát az oka annak, hogy Önnek el kellett jönnie az intézetből?

DR. DÉVÉNYI ZOLTÁN: Ez volt az oka annak, hogy el kellett jönnöm az intézetből.

KÓSA FERENC: Mesélje el kérem, hova került.

DR. DÉVÉNYI ZOLTÁN: Azt hiszem, hogy két évig Nyíregyházán voltam. Azonban Nyíregyházán még éreztem ennek a sóstói kórházból való eltávozásomnak az utóhangjait, utórezgéseit. Végül is eljöttem ide, Szabolcs megyének az Isten háta mögötti részére, Tiszadobra, ahol én nagyon jól érzem magam.

DR. BÉRES JÓZSEF: Tíz évvel ezelőtt, amikor kezdték a filmet készíteni, azt kértem, derítsék ki az igazságot. Hiszen minden gondom abból származott, hogy nem a tényekre, hanem előítéletekre alapozva mondtak véleményt a munkámról. Akkor mondtam, hogy nem lesz könnyű dolguk. Ez be is igazolódott, sajnos, mivel tíz év sem volt elegendő ahhoz, hogy hitelt érdemlő módon elvégezzék a klinikai kísérleteket. Kedvező részeredmények egyébként vannak.

Ilyen például, hogy a Béres-cseppek tartós alkalmazása esetén sem mutatkozott toxikusnak, vagyis ennek a készítménynek nincs káros mellékhatása. Éppen ezért minden javulásnak vagy gyógyulásnak [külön jelentősége van. Fontos eredménynek ítélhető meg az is, hogy a filmen szereplő Masuda professzor, aki a Kyotoi Orvostudományi Egyetem vezető professzora, nemcsak saját magán kísérletezett a Béres-cseppekkel, hanem immunbiológiai vizsgálatokat is folytatott. Ennek az a lényege, hogy minden eddig kipróbált szerrel szemben, a Béres-féle készítmény lényegesen hatékonyabbnak bizonyult. Mindamellett állatkísérleteket is állítottak be, és a kísérletek során beigazolódott a cseppek daganatgátló hatása. Sőt, olyan daganatos embereket is bevontak a kísérletbe, akiknél az eddigi orvostudomány csődöt mondott. Ezeknél az embereknél, vagyis jelentős részüknél, súlyos állapotuk ellenére, jó eredményeket kaptak. Itt említeném meg, hogy Masuda professzor, aki a Belgyógyászok Világszövetségének alelnöke volt, még hat éven át élt és dolgozott tünet- és panaszmentesen, a visszafejlődött óriássejtes tüdőszarkómájával. Többször találkoztam vele, sőt előadások megtartására is meghívott Japánba. Egyébként itt vannak az immunbiológiai, az állatkísérletek, és az embereken végzett kísérletek eredményei. Ez itt a kiotói Orvostudományi Egyetem immunbiológiai aktivitásvizsgálata a Béres-cseppekre, itt van a grafikon, lehet látni, hogy maximális eredményt értek el, még igen nagy hígításban is a cseppekkel. A következő: Nagojában szarkómával szemben kapott eredmények állatkísérletekben. A következő menthetetlen daganatos embereken végzett vizsgálatok – itt vannak az adatok, itt vannak a leírások... Késésben vagyunk. De mi, magyarok nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy ilyen késedelmet megengedhessünk magunknak. A tudomány történetében sokszor előfordult már, hogy egy-egy új felfedezés vagy egy új gondolat előítéletekbe ütközött, de előbb-utóbb egy jó gondolat mégiscsak győzedelmeskedett. Bízom abban, hogy most is ez következik. Én türelmes vagyok. Nem vesztettem el sem a fejemet, sem a hitemet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 37-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5582

Cikk értékelése:

szavazat: 1321 átlag: 5.32