KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/március
• Grunwalsky Ferenc: Andrej Tarkovszkij
• Kovács András Bálint: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• Szilágyi Ákos: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Báron György: Léhán, komolyan Magyar film, 1986
• N. N.: A MUOSz Filmkritikusi Szakosztályának díjai
• Lukácsy Sándor: Gyász-zsoltár, (félig) gyerekhangon Elysium
• Barna Imre: „Nagy átverések folynak itt” Vakvilágban
• Kósa Ferenc: A Béres-ügy Naplójegyzetek
• Nagy László: Megszületett Híradás egy ígéretes hatású szerről
• N. N.: Az utolsó szó jogán Potréfilm dr. Béres Józsefről
• Bikácsy Gergely: A tájfun szeme Nantes
LÁTTUK MÉG
• Waszlavik László: Magic – Varázslat (A Queen Budapesten)
• Nóvé Béla: Veszélyes őrjárat
• Schubert Gusztáv: Nő a volánnál
• Ardai Zoltán: Sárga Haj és az Arany Erőd
• Nagy Zsolt: Asterix, a gall
• Baló Júlia: Szikét kérek!
• Tamás Amaryllis: Békés ég
• Mannhardt András: A gésa
• Nagy Zsolt: Rock Rióban
• Schreiber László: Hajnalcsillag
• Nóvé Béla: Kakukk a sötét erdőben
TELEVÍZÓ
• Kazovszkij El: Mnouchkine Molière-je avagy a színház és Jákob létrája
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Cary Grant (1904–1986)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Elysium

Gyász-zsoltár, (félig) gyerekhangon

Lukácsy Sándor

 

Keszi Imre, a hajdani Szabad Nép k-i-e aláírású, rettegett irodalmi cikkeinek szerzője, idő múltán nagy változáson ment keresztül. 1956-ban az írószövetség szeptemberi közgyűlésén ő kelt ki a legélesebb szavakkal a „szocialista realizmus” dogmatikus jelszava ellen, s ezért némelyek a pálfordulás elítélő bélyegét ütötték reá, mintha bizony az lett volna erkölcsösebb és hasznosabb, ha megmarad következetes rákosistának. Keszi Imre nem számításból változtatott politikai és irodalmi nézetein, új normái mellett akkor is kitartott, amikor ez nem járt előnnyel: fordulata után haláláig (1974) visszavonultan élt, regényeinek kéziratpapírjai fölé hajolva, feleségével, a kiváló költőnővel, s egy kutya társaságában, melyet rendszeresen feketekávéval kínált, és rákapatott a dohányzásra...

Regényei realista művek; információértékük meglehetősen nagy, jelképteremtő erejük azonban csekély. Ma már nemigen olvassák ezeket a könyveket, ezért némileg meglepő, hogy új filmjéhez Szántó Erika ezek egyikét választotta feldolgozandó tárgyul.

Mindenesetre a legjobbat, az Elysiumot.

A regény egy budapesti zsidó kisfiú sorsát beszéli el, a holocaust szörnyű élményéből keletkezett művek hosszú sorának egyformasága után újszerű módon. A szenvedések és rémtettek tablóinak átlagnaturalizmusa helyett az író szokatlan képletet mutat fel, a kivételesben keresi és találja meg a mélységesen jellemzőt.

Gyurikát, a jónevű nyelvtudós (a filmben, ki tudja miért, zenekutató) tízéves kisfiát, egy keretlegény szeszélye besorolja a halálra szántak menetébe. A fiúcska különleges telepre kerül, ahol fasiszta orvosok végeznek kísérleteket ikrekkel és rendhagyó képességű gyermekekkel. A kísérletek sikere érdekében a gyerekeket kivételes viszonyok közt tartják: jó táplálkozás, játék, bátran elviselt injekciózás esetén vidám fürdőzés tölti ki napjaikat – paradicsomi állapotok, a hullaégető bűzös füstjének árnyékában. Mindez persze csak addig, amíg a front közeledtével a fasiszták menekülésre nem kényszerülnek: ekkor az elysiumi sziget gyermekeit beterelik a gázkamrába. A kivételes látszat alól előtűnik a fasizmus közönséges lényege.

Gyurika sorsa csak egyik szála a regény cselekményének. A kisfiú története köré (vagy inkább: mellé) az író nagyszabású társadalmi galériát rajzol; zsidók és nem-zsidók, üldözöttek és üldözők, segíteni kész humanisták és gyáva közömbösök, bátrak és beletörődők, önzők és önzetlenek változatos és jól eltalált figuráival. Ezek az alakok azonban csak a regény első felében élnek együtt a főszereplő kisfiúval: amíg az eltűnt gyerek föllelésének és megmentésének kísérletei folynak, krimiszerű izgalmak között. Attól kezdve, hogy a kisfiú az elysiumi láger lakója lesz, a regény reménytelenül ketté hasad: a többi szereplő a gyermek sorsától független saját történetét éli (vagy halja), a rejtőzködés, a nélkülözések, az ostrom mindinkább közhelyszerű jeleneteinek sorában.

Keszi Imre könyve, hibáival együtt is, jó témát kínált a filmrendezőnek, s a gyermekszereplők rendszerint hatásos fölléptetésével megcélozhatta a közönségsikert. Szántó Erika mégis gyenge filmet csinált. Azt hiszem, főként azért, mert önálló alakítás nélkül egyszerűen lemásolta a regényt, vállalva (vagy föl nem ismerve) szervi hibáját, a ketté hasadt szerkezetet. Gyurika és hozzátartozói a regényben legalább gondolhatnak egymásra: ez a vékony összetartó szál a filmben nem érvényesül, mert fényképezhetetlen, elmondott belső monológok formájában csak megállítja a történést, a látványsorozatokat.

Szántó Erika, másoló buzgalmában, az egész regényt akarta kiteregetni, bemutatni valamennyi – nagyszámú – szereplőjét. Ez persze nem sikerülhetett; a sokat akarásból kapkodás lett: elindított, majd abbahagyott jellemrajzok, életek a hozzájuk tartozó halál nélkül, befejezésül sorsok áttekinthetetlen halmaza. A művészi ökonómia, a magában bízó tehetség arra szólította volna fel a rendezőt, hogy a regényből csak azt fogadja el, ami abban a legjobb, ami újszerű: a fasizmus áldozataira emlékeztető egyetemes gyász-szertartás egyéni szólamát, Gyurika gyermekhangú történetét. A többi, ami hozzáadatott: akadozó verklimuzsika.

Kétségtelen, Szántó Erika itt-ott megpróbálkozott azzal, hogy a gyermekszólamot legalább felerősítse. Az elysiumi gyermekek karácsonyi ünnepélye, közvetlenül a gázkamra jelenete előtt, jó rendezői ötlet, több ilyen kellett volna. De ha szándék volt is talán, úgy látszik, nem maradt rá idő, mert az elpocsékolódott a regény betű szerinti lefényképeztetésével.

Lefényképeztetni: magában véve nem elegendő a filmművészethez. Keszi Imrének, mint már mondtam, nem volt nagy erőssége a jelképteremtés, egyszer mégis sikerült neki: az Elysium, egyik lapján visszavonuló németek autóoszlopát írja le, az egyik járművön kivágott cseresznyefával, melyről a menekülők siettükben már nem szedhették le a gyümölcsöt, így hát az egész fát magukkal vitték. Szimbóluma egy ország könyörtelen kifosztásának – így kommentálja, kellő részletességgel, maga az író. Szántó Erika lefényképeztette a regény e motívumát, de csak mellékesen, mint elfutó, puszta látványt, holott el kellett volna időznie rajta a kamerának, vagy vissza-visszatérnie hozzá, hogy föltárulhasson jelképes értelme. A film ugyanis nem szavakkal kommentál, hanem a fölhasznált idővel: ennek a művészetét Szántó Erika azonban még nem tanulta meg.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5578