KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/november
• Tordai Zádor: Történelem és emlékezés határán Shoah
• Jeles András: Kép-írás
• Tillmann József A.: Klip-kikelet avagy az esetlegesség esztétikájának eluralkodása
• Sós Mária: Mercutio holdsétája Moonwalker
• Mandelstam Oszip: A milliókat érő baba Filmkritika 1928-ból
• Schubert Gusztáv: Tücsök a vérpadon Veszedelmes viszonyok
• Kozma György: Szubkultúra blue Metro
• Szemadám György: Paradzsanov, a vándor Asik Kerib
• Lugossy László: Mentse, aki tudja a filmet Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról
• N. N.: A magyarországi filmterjesztés szervezete
• Marx József: Oh, Isaura, ki emlékszik rád?
• Lányi András: Mentse, aki tudja a (magyar) filmet Javaslat a nemzeti filmkultúra megmentésére
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A hecc
• Koltai Ágnes: Gazember
• Báron György: Jó reggelt, Vietnam!
• Bikácsy Gergely: A konferanszié
• Zalán Vince: Végzetes vonzerő
• Létay Vera: Tőzsdecápák
• Harmat György: Szeretlek, szeress!
• Koltai Ágnes: Megjönnek a menyasszonyok
• Ardai Zoltán: Halálos mánia
• Tamás Amaryllis: A sötétség fejedelme
KRÓNIKA
• Kövesdy Gábor: Van/nincs Budapesten filmmúzeum
• Bikácsy Gergely: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Veszedelmes viszonyok

Tücsök a vérpadon

Schubert Gusztáv

 

Amikor La Fontaine az 1600-as évek derekán papírra vetette példázatát a léha tücsökről és a szorgos hangyáról, nem is sejthette, hogy a következő század legveszedelmesebb szociális konfliktusát előlegezte meg. Meséjét jellemrajznak, nem politikai allegóriának szánta. Hogyan is szánhatta volna annak, az ő korában a nemesi erények még fennen fényeskedtek. Ha a polgár hangyaszorgalommal építette és táplálta a bolyt, a nemes hősies bátorsággal védte azt. Míg kellett. Mert ahogy gyarapodott a Napkirály hatalma, úgy váltak mind feleslegesebbé a hősi erények. A régens kor alatt pedig a nemesség végleg „dologtalan osztállyá” züllött. Züllött? Egész Franciaországot betöltötte az édes ciripelés. De lehet-e ilyen zsongító zene mellett hangyaszorgalommal gyűjtögetni vagy szakadásig robotolni? A tücsköt el kellett némítani. Na de szuronnyal és guillotine-nal?

1789 nem szorul magyarázatra. Franciaország hajóját nem lehetett tovább szelek és hullámok kényére hagyni. 1793 a rejtély. Miért vadult meg a békeszerető hangya, miért küldte vérpadra a tücsköt? Nem gazdag és szegény konfliktusa volt ez. A szegénység nem polgárerény. Az egyenlősdi a nincstelenek találmánya (igaz, egy időre meggyőzték hasznáról a polgárt). Nem is a rokokó csecsebecsék, a fényűzés rafinált kellékei borzasztották el a burzsoát. Ha tehette, beköltözött a pompás palotákba, és ha erről csak álmodozni tudott, hétfőnként a Grève téri piacon válogathatott hercegek, grófok megúnt ruhái közt. Csak azt az „édes enyhe mollt”, csak azt a léha ciripelést ne hallotta volna. Mert az idegen volt, érthetetlen és édességében is félelmetes. A hangyák nem ismerik a szerelmet.

Márpedig a térdnadrágos, parókás tücskök arról ciripeltek. Choderlos de Laclos-nál pontosabban a XVIII. század francia írói közül senki nem kottázta le pontosabban ezt a dallamot. A rokokó regény élvezeti cikk volt, nem önanalízis. A szentimentális regényírók pedig nem láttak, nem hallottak a dühtől. Laclos is azzal a szándékkal fogott bele első (és végül is egyetlen) regénye írásába, hogy leleplezze „a rossz erkölcsű emberek mesterkedéseit”, és a maga igazi undokságában mutassa meg ezt a szörnyű eltévelyedést. De végül is úrrá lett rajta a stílus, a mathématicien tüzértiszt egyetlen botlást sem engedélyező pontossága. Az a folttalanul áttetsző stílus, amelyre Stendhalig kell majd várni. Laclos nem kommentált, a sorok közül, a jelzők mögül nem susogott olvasója fülébe, nem denunciálta vagy dicsőítette hőseit, hagyta, hogy a tények magukért beszéljenek. Múlhatatlan érdeme, hogy amikor észrevette, mert nyilván észrevette, hogy mást mondanak, mint amit elvárt volna tőlük, nem zárta fiókja mélyére a hűtlen regényt. Megtették ezt helyette mások, akik úgy ítélték, hogy az orvosság veszedelmesebb, mint a baj, amely ellen fölírták.

1813-ban a Nápolyba visszatérő Bourbonok szélbe szóratták a Torontóban elhalt író (és mellesleg jakobinus, majd bonapartista tüzértábornok) hamvait. Regényét Franciaországban indexre tették. Száz évig ott is maradt. Senki sem mert a tűzzel játszani: a Veszedelmes viszonyokban a bűn vonzóbbnak látszott, mint az erény. (Sade márki nyilván ezért akarta megírni a mű „javított” változatát.) A tisztes családapaként ismert Laclos (aki másodikként egy olyan regényt tervezett, amely megmutatta volna, hogy „a családi körön kívül nem lehet boldogság”) akarata ellenére mégiscsak „züllött” regényt, rosszra vezérlő kalauzt adott volna olvasói kezébe?

De hát miben vétkezett a francia nemesség? A kicsapongásban? Kétségkívül szabadosabb életet élt, mint a polgárság. A rokokó regényekben azért túl messzire nem merészkedett: „A Királynő... a Herceg karjába omlott, ki az eszméletlen szenvedélytől eszét vesztvén, csakhamar a gyönyörűség csúcsára jutott. Oly boldog vala, mintha a kéj öszvegyűjtötte volna minden varázsos bűbájait, hogy néki azokat együtt bemutassa. A két szerelmes irigylenivaló megsemmisülésbe merült alá, s csupán opálos szemeik adták hírül határtalanságát az élvezetnek, hová kölcsönös szenvedélyük ragadta őket.” (La Morlière: Angolna) A Corneille-drámák zord erényessége után ez a nyíltszíni szeretkezés persze fölöttébb mondén, de Villon, Rabelais, Théophile de Viau önfeledt trágárságához képest igencsak sápadtka és finomkodó. Pedig ez a rokokó szabadosság, és nem Sade őrjöngő nemisége. Sade már visszahatás, a dühödt (idővel a guillotine érvével is megtámogatott) erénykultusz ellenpontja. Annak véres valóságával szemben amúgy is csak képzelgés, kétségbeesett szájhősködés. A rokokó szexuális forradalma nem a leláncolt kéjvágy felszabadítása, hanem az erotika (újra)fölfedezése. A testi szerelemé. A vágáns irodalom mit sem tudott erről a kifinomult művészetről, csak megkönnyebbülni és botránkoztatni akart. A gyönyörre hangolt Sade márkit pedig férfigőgje tette süketté a kölcsönösségre. A Veszedelmes viszonyok mindamellett nem regényes erotikatankönyv, a polgár szemében sokkal rosszabb annál, a csábítás magasiskolája. Laclos játék közben ismertet meg a galantéria, a szerelmi hódítás szabályaival. Ebben a páros játékban férfinak, nőnek ellenkező szabályokat kell követnie. A férfi akkor nyer, ha sikerül hódítania, a nő, ha vissza tudja verni az ostromot, vagy ha képes azt a látszatot kelteni, hogy visszaverte. E színlelt erényesség miatt még a nőügyekben igazán járatos Baudelaire is női Tartuffe-nak hitte a gáláns szerelem harcmodorát mesterfokon kitanuló Merteuil márkinét, akinek kezében a Veszedelmes viszonyok intrikáinak minden szála összefut. Pedig ebben a játékban nem ő a képmutató, hanem az a patriarchális erkölcs, amely a hűség erényét csak a nőktől követeli meg. Egy ilyen alkuban a nő nyilvánvalóan csak vagyontárgy lehet. Minden erénye birtokosa (férje, szeretője) értékét növeli. Hűtlenségével a férfit fosztja ki. Ha már erre vetemedne, legalább csinálja titokban. A láthatatlan szarvak nem számítanak. A gáláns szerelem bűne, hogy ebből az évszázadokig bevált, halálosan komolyan vett színlelésből játékot csinált. Nevetségessé, és ezzel lehetetlenné tette. A 18. század végére érve a patriarchális világrend romokban hevert.

Akkor mi dolga volt még a szentimentalizmusnak? Már semmi. De hát nem is a rombolásból igyekezett kivenni a részét, ellenkezőleg, mentette, ami menthető. Fájdalom, a szerelem szabadságharcát a dekadens arisztokrácia vívta meg, és a forradalmas burzsoá verte le. A szentimentális hősnők nem rabságuk miatt zokognak. Tourvelné, a gáláns fortélyokkal megbabonázott polgárasszony, nem szívet cserél, csak zsarnokot: „Ezentúl neki szentelem életemet, hiszen neki áldoztam föl becsületemet. Minden gondolatom, érzésem körülötte forog, mindent, amit teszek, érte teszem. Az életem beleolvadt az övébe.” – írja bizalmasának, miután engedett Valmont vikomt csábításának. A márkiné nemhiába intette Valmontot: „Úgy bánik majd magával, mint a férjével, abban a szent hitben, hogy ez a szerelem netovábbja.”

És ha mégis ez a szerelem netovábbja? Ha nincs jobb? Ha a gáláns szabadság hidegebb, mint ez a rajongó behódolás? („Elvárja, hogy a maga kedvéért lemondjak egy élvezetről?” – kérdi meglepetten a márkiné a vikomtot.) A fény századának erényt és bűnt méricskélő morálfilozófusai nem lehettek hiteles bírák ebben az ügyben. Salamoni döntést csak az hozhatott, aki elvek helyett, valódi emberi sorsokat szembesített. Laclos regényében a sok szofista szócséplés után a szentimentális és a gáláns szerelem végre az egymással folytatott küzdelemben méretik meg. És hiába az isteni (írói) igazságtétel, hiába bűnhődnek meg a „romlott arisztokraták”, a regény végére érve valójában a gáláns szerelem tűnik föl nemesebbnek. Nem mintha „erényesebb” volna, hanem mert emberibb. Laclos regényében nem a „tisztaság” a cselekedetek mércéje, hanem az emberi természet. Ahogy az erotikában, az átszellemített testiségben inkább magunkra ismerhetünk, mint a szentimentalizmus angyali aszexualitásában vagy a lelketlen pornográfiában, úgy a gáláns szerelmesek párviadalában több a másik iránti kiváncsiság, mint az érzelmes regények hősnőinek elomló megadásában.

A Veszedelmes viszonyok arisztokratái kíméletlenek, de nem cinikusak. Nem a szerelmet tagadják meg, hanem annak szentimentális formáját. Mert ezt a fölcsavart lobogást személytelennek, unalmasnak és mulandónak tartják. „Minthogy nincs jelleme, és elvei sincsenek, képzelheti milyen élvezet vele lenni” – jellemzi Madame de Merteuil Cécile de Volanges-t – „nincs a kicsikének egyénisége. A világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága, ezek az első szóra megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért... az ilyen nők közönséges automaták”. És ha az erény automatái, az sem emberibb. A szerelem képessége – a márkiné és a vikomt szemében – akarat dolga, nem isteni adomány. Meg kell küzdeni érte. Egyéniséggé kell válni, bármilyen keserves és félelmetes ez a tantárgy. A gáláns nevelés briliáns trükkje: játszva vezet be a fogvacogtató misztériumba. Miközben semmirevaló, léha tudományra oktat, élni és szeretni tanít. Védelem és támadás fogásait gyakorolva az ártatlanság ég ki, nem a lélek, az éducation galante során nem szívtelen csábító, hanem művész születik, művészete nyomán dúsabb gyönyörök és szenvedések.

Ha valamiben elmarasztalható a Veszedelmes viszonyok két gáláns bajnoka, csak abban, hogy a fegyvertelenek (galantériában járatlan polgárok) ellen fordítják fegyvereiket. Ahogy Szerb Antal írja: „A Liaisons hőseiben a francia pszichologizáló hajlam mániává, gyilkos és kártékony szenvedéllyé duzzad.” De vajon azzá duzzadt a francia arisztokráciában is? Olykor előfordulhatott. Hanem a szentimentális regények nyomán azt hihetnénk, járványszerű méreteket öltött. És ez megerősíti gyanúnkat; a békés és erényes polgári otthonok körül prédára lesve őgyelgő, romlott arisztokrata: rémkép. Sőt, idővel: vérvád. Hiszen ha az „arisztokrata” erkölcsi szörnyeteg, akkor a guillotine egyenesen irgalom neki. Ismerős történet. A Veszedelmes viszonyokban is csak ennyire kell ezt a bűnt komolyan venni.

Stephen Frears rendező és Christopher Hampton drámaíró adaptációjában nem történik meg a regénybeli csoda, a galantéria kritikája nem fordul át az egyéniség, a szabadság és a szerelem dicséretébe. A Dangerous Liaisons a Les liaisons dangereuses szentimentális olvasata: egy hamvába holt nagy rajongás története. Valmont vikomt és Madame de Tourvel románca. Tragikus hőse a körmönfont libertinus csábító, aki beleszeret áldozatába, majd egy sötét múltjából visszakísértő gonosz mozdulattal mégis eltaszítja. Mikor ráébred, hogy a hiúság oltárán föláldozta élete egyetlen igaz szerelmét, egy párbaj során inkább ellenfele kardjába dől. Gonosz és rafinált arisztokraták, emberséges és naiv polgárok, újra régi fényében ragyog a kétszáz éves közhely. Frears ugyan szemmel láthatóan csodálja ezeket a nemes és vérszomjas ragadozókat, a macskamosolyú vikomtot és a rókaravaszságú márkinét, de ez nem elég kárpótlás a hazugságért. Az utolsó közelképen Merteuil márkinét látjuk, miután üzelmei lelepleződtek és az úri társaság kiebrudalta. Lassan letörli arcáról a fehér puderálarcot, kiélten és gonoszul réved a semmibe. De hát a regény ismerői tudhatják, nem ez az igazi arca. Persze a regény végi débâcle is Madame de Merteuil mesterkedésének eredménye, csakhogy ott nem a hiúságában sértett intrikus, hanem a megcsalt asszony áll végső elkeseredésében bosszút. A Les liaisons dangereuses is egy tragikus szerelem krónikája, akárcsak ez a hollywoodi változat: de annak a szerelmi történetnek a gáláns eszményekből sohasem engedő Madame de Merteuil és a szentimentalizmusnak behódoló áruló vikomt a hőse. Mihez is kezdhetne Amerika két fausti ember szerelmével, akiket a soha-meg-nem-elégedés kapcsol össze és nem a karikagyűrű meg a párás tekintet.

Mást nem róhatunk föl az adaptáció bűnéül, mert amúgy Frears aggályosan hű maradt az eredeti szöveghez, és helyzetekhez. Talán csak ezt a hűséget kifogásolhatjuk még. Nyilván jobban járunk, ha a rendező nem Laclos (feltételezett) szelleméhez igyekezett volna hű maradni, hanem a maga east end-i, dühödt devianciából és gyöngédségből egybeötvözött angolságához. Ahhoz a Stephen Frears-hez, akit Az én szép kis mosodám-ban vagy a Hegyezd a füled!-ben mutatott meg.

Roger Vadim harminc évvel ezelőtti Laclos-adaptációját éppenséggel a hűtlensége élteti még. Ugyan ez a film sem tudta, akarta visszaadni a Veszedelmes viszonyok lélektani duplacsavarjait, de kárpótlásul máig szüremlik belőle a tücsökzene. A gáláns Vadim a penzum helyett elkészítette a maga rokokó Liaisons-ját. (Ami természetesen épp elég volt ahhoz, hogy a filmet kitiltsák, betiltsák, följelentsék; a bíróság és a cenzura ellenében – milyen szerencsések a franciák! – történetesen Mitterrand védte meg.) Gérard Philipe, mint szívtelen csábító, „eszes és hideg viveur”? Jeanne Moreau, mint körmönfont intrikus, bimbózó lányok félreléptetője? Egy percig sem hisszük el nekik. Itt legfeljebb Arlequin csábít, és Colombina csábul. Csupa kiholt jellem. Vadim el tudta hitetni, akkor, 1959-ben, Párizsban és Megève-ben, a papa mozijából kijőve, a kéjes nyújtózkodások idején, Watteau második eljövetelekor, éltek. Az századelő volt, kilábalás... most megint századvég jön. Bocsánatos bűnökkel? Tűrhetetlen erénnyel?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5506