KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/november
• Tordai Zádor: Történelem és emlékezés határán Shoah
• Jeles András: Kép-írás
• Tillmann József A.: Klip-kikelet avagy az esetlegesség esztétikájának eluralkodása
• Sós Mária: Mercutio holdsétája Moonwalker
• Mandelstam Oszip: A milliókat érő baba Filmkritika 1928-ból
• Schubert Gusztáv: Tücsök a vérpadon Veszedelmes viszonyok
• Kozma György: Szubkultúra blue Metro
• Szemadám György: Paradzsanov, a vándor Asik Kerib
• Lugossy László: Mentse, aki tudja a filmet Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról
• N. N.: A magyarországi filmterjesztés szervezete
• Marx József: Oh, Isaura, ki emlékszik rád?
• Lányi András: Mentse, aki tudja a (magyar) filmet Javaslat a nemzeti filmkultúra megmentésére
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A hecc
• Koltai Ágnes: Gazember
• Báron György: Jó reggelt, Vietnam!
• Bikácsy Gergely: A konferanszié
• Zalán Vince: Végzetes vonzerő
• Létay Vera: Tőzsdecápák
• Harmat György: Szeretlek, szeress!
• Koltai Ágnes: Megjönnek a menyasszonyok
• Ardai Zoltán: Halálos mánia
• Tamás Amaryllis: A sötétség fejedelme
KRÓNIKA
• Kövesdy Gábor: Van/nincs Budapesten filmmúzeum
• Bikácsy Gergely: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kép-írás

Jeles András

 

Le Blondel: Post-mortem Picture

 

... Kagylómerev szemhéj őrzi az utolsó nézés gyöngyét

 

 

Amatőrkép

(Öregasszony)

 

Látom magát, kedvesem: görbe mint az olvadt gyertya, ráhajlik a botra mélyen, szerintem túlzásba viszi: így mindig nézheti a saját kezét a bot fogóján – lökje a sarokba... ne nézzen így rám, nem viccelek magával... azt mondom, hogy az a bot csak zavarja magát, szerintem tegye le. Túl nehéz magának! Nem tud támaszkodni úgyse. Hogy magyarázzam... nagyon előre hajlik maga... miért nem ül le?! Nem kiabálok. Ne tessék sírni...

– Szép ruha van magán. Mondom: szépen felöltözött!! Vár valakit?

(...a sötét szoknya a régi kedvvel nyíló almavirágokkal... ennek mindig örültem volna, ha úgy alakul... most már mit tehetünk...?)

– Hálisten besüt a nap a nénihez... legalább egy kis napocska.

 

 

Tailor’s Workshop; 1924

(Szabóműhely)

 

...ebben a képben szép az hogy ezek hárman megmutatják magukat a fényképezőnek;

az elöl álló fiú szégyenlősen mosolyog, mint aki valami tekintélyes, ritka vendég szavainak csattanóját várja, amin majd udvariasan nevetni kell...

hátrébb egy másik – ezek testvérek talán – szövethulladékok között, nyugodt, keleties tartásban, szabóasztalon ül, komoly pillantást ajándékoz a gépnek (ha megkérdeznék, nem értené, miféle ajándék); ölében – de nem látszik jól –...mondjuk: mellény, varrogat...

a harmadik alak az apa lehet, fiatal ő is és komoly, cvikkere van, pipázik; nem bánja ezt a fényképezést, de már nyúl, hogy odébb tolja a széket s közben úgy néz ránk, mintha az idegen gyerek lennénk, aki egyszer köszönés nélkül beviharzott, s lihegve, érthetetlenül hadart valamit.

 

 

Amatőrkép

(Otthon)

 

A gyermek a képen egymaga láttatik/hatesztendős forma, az mint a hitván abrosszal befedett asztalkán hat kisded gyertyákkal fénylő torta is nyilván mutatja; az gyermek megett setét ablakhoz tolva áll az ágy,/de superláttal bévonatlanul, szegletesen, mint koporsó/az ablak ugyan megékesítve hol-mi jövő-menő tsillagocskák írott képivel,/de az is a szem vigasságira nem igen jó/egyéberánt a szoba nem szennyes s a leánygyermek/rendes, kövérke, haja gesztenye-szabású, simára/vonva, setét szeme eleven, pofátskái pirossas formák/csak nevetése nem tetsző, nyomorúság, lebegvén azon. /Kezecskéi az ünneplőszoknyára leszoritvák.

Zsellyék, párnák, kárpitok, dunnák, főalja, sat. nincsenek. Cserépben zergő művirág, s láttatik még tévén fölirat:

„Óriási küzdelem bizonyos tárgyakért”

 

 

Nadar/3

 

Fényes, sötét kabát van rajta, kiadja a test hullámait. Egy ilyen kabátnak mi lesz a sorsa?

A jobbkéz tettrekész, a balkéz a lágyéknál nyugszik – csak úgy ottfelejtették.

Az öreg fejen dísz van: ritkás, fehér haj.

A nézésre árnyék borul: „akik ösmertek, már nem élnek”.

Az arc látja magát, látja az öregséget (egy kétségbeesett gyereket) – de egy idegennek mi jut eszébe róla?

 

 

Jacob Riis: Blind Man

1888

 

...ez egy vak ember

utcasarkon áll szépen, egyenesen

a háta valami oszlophoz ér, nem támaszkodik,

vár –

jobbkeze – a nyitott szivardobozt tartja – feszült és valahogy kétségbeesett (mintha valami zsonglőré lenne) – a balkéz csöndes markolással őrzi a tokba bújt szivarokat, így aztán – minthogy a kezek dolgukat végzik – a botot az övbe kelletett akasztani, a test és a nadrág korca közötti helyre – de nem fehér az a bot, rendes polgári sétabotnak néz ki és hűséges is nyilván, mint egy kutya –

Van: inge, ruhája, köcsögkalapja, utóbbi jól fejébe húzva, cipőjén semmi látnivaló (hát mondjuk annyi, hogy ezek a cipők fáradtak és öregek már)

a férfi arca – (de mielőtt erre térnénk, még érzékeltetni kell a környezetet) –:

 

*

 

Utca; háttérbe üresen álló kirakat portálok PLATE GLASS és LOOKING GLASSES feliratokkal, belátszik még balról egy töredék is: „...ORKS”, – nyilván druida isten hirdeti magát, – tőlünk illetve hát nem tőlünk, hanem ettől a vak embertől kissé távolabb, az úttest cuppogósra járt sarába döntve: utcakövek, – csak ezután lesz itt még igazi világváros.

A kövektől fölfelé – nevezzük azt az irányt úgy, mintha csak otthon lennénk – két bólogató lovat látni, szemükön bőrlapokkal; sötét pej és vasderes... a bakon pedig... nincs mese: gyerekkoporsó, vagy csak a fedele, nem látni jól, de nem tudunk közelebb menni.

 

*

 

Most térjünk a tárgyra: jobbról két férfi billenti a képbe bajúszos kobakját. A hátrébb állónak tekintetére gyász-szalagként a kalap árnyéka vetődik – de ez nem baj, ennyivel is beérjük, a fejmozdulat, az üvegvágó-szerű arc amúgy is mindent elárul.

 

Igen, mert nézése a vak embert éri, csakúgy, mint vigyorgó társáé, aki művészi ökonómiával, haránt irányban félbevágva került a képbe.

 

Ezek ketten játszanak: érdekesnek tartják, hogy ég felé emelt, mozdulatlan arccal, egy marék szivarba kapaszkodva próbál megélni valaki, – ezért ezt-azt, a maguk egyszerű módján odamondanak. És ahogy itt csoszognak-morognak, tréfálódnak, – az a másik, aki örökkön csak fölfelé bámul – mintha ezzel is csak bosszantani akarná a többieket – lassan elváltozik: nyaka megfeszül, s mint brutális fegyver, kirajzolódik izmos nyelőcsöve, szája fehér vonal s fülei megmerednek... A helyzet tarthatatlan: – ez a pillanat lett megörökítve.

 

...

rossz deszkából jönnek így elő, nyikorogva a rozsdás szögek, ahogy ezek merednek ki a földből, látva őket, Jesu letépte magát a keresztről és tehetetlenül téblábolt az edénybe mártogató kisfiú körül, aki a haldokló hördüléseitől meg-megremeg, szívét majdnem kihányja, de azon mesterkedik, hogy ennek a szomjazó csontváznak a szájába vizet tegyen, azt a mozdulatot nem kell lehet elbeszélni!

 

 

Nadar/9

 

Ő vékony.

 

Puha kabátban ül azon a gótikus széken, amire ránézni is kényelmetlen. Talán egy öreg kutyát vágtak le, hogy legyen egy ilyen meleg, szomorú kabát, és ez rá van akasztva erre, aki fél; szóval mintha fogason, illetve vállfán lógna a kabát. Alatta még kisebb, sötét kabátok, félrecsúszva. Mi az, fázik?

A nyakkendő, meg ő, – egymásra leltek.

Két fehér, erőtlen kéz lóg ki a kabátujjak sötétjéből.

Az ujjak a halott kutyán tapogatnak.

A fej – nehogy lebillenjen a sok kabátról!

Egy kis szakáll van a puha állon, hogy szép legyen.

Orra, szája rendes, haja sima, megfésülték.

A szeme előtt könnyű, ovális üveg, esetleg védi valamitől, – vagy tévedek?

 

 

Dead Confederate Soldier, 1865

(A Déliek halott katonája)

(B. G. emlékére)

 

Fekvő alakot kell elképzelni. Képzelni? Minek? Tüzér lehetett; arca közelében az a vicces méretű üvegmosó (vagy vécékefe) enged erre következtetni. Bal arcán teátrális vérfoltok, hozzá egy sötét csorgás nyoma az elnyílott szájból a fül iránt kapaszkodva – igen, a fül, mint valami friss lelet, antik edény darabja, még a földben: sárral teli, s a száj: talán ugyanezen edény értékes része, sötét van odabenn.

A bal szem vérrel leragasztva, de oly ügyesen, hogy a szemhéjra mázolt folt – mint valami színielőadásban – halott pupilla kétségbeesett nézését mutatja. A balkéz ügyetlenül a szív fölé hullott s az ujjak amolyan sematikus mutatópózba merevedtek, akárha a hivatalok folyosóin látható rajzolatokat igyekeznének utánozni. Hová mutatnak ezek az ügyetlen, vastag ujjak?

Két értelmezést ajánlok: 1. a szívre mutatnak, minthogy ott megesett valami; 2. fölfelé céloznak, egészen úgy, mint a Keresztelő Leonardo festményén, azon az illetlen képen, föl, egyre föl...

(Persze, a Halott Katona-képen a mutatás iránya a vízszintessel történetesen egybeesik, dehát könnyű belátni, hogy ez kényszerű egybeesés, – a katona fekvő helyzetével magyarázható, – az eredeti szándék s ami belőle lett... együtt célkeresztet alkot.)

 

 

Nadar/53

 

Hát igen, a test, mint a végzet itt van; mégse látszik, – egy kellemesnek mondható, – innen nézve: bársonyos-korszak ízlése szerint kellemesen becsomagolták.

Sejthetők kopottas csigolyák, akik lovon, asszonyon – a maguk idején – domináltak. De tekintsünk lassan feljebb, lehet álmosan, mint a gyerek, fájó dolgok képével az agyban, szent isten, este van; mi következik?

– „Szép a bácsi arca!”

– Ki szólt, kedves uram?”

(Ha meglepődne, állát kissé megemelné, és a zárt ujjak engednek akkor a szorításon – ott belül, a sötétben lenni milyen lehet? – veréb, kolibri, ha akar, kirepülhet!)

Igen, az arca: mintha nézné a boldog elrepülést.

 

 

An Elderly Veteran and His Wife

(Öreg veterán és felesége)

 

ha látni akartok régieket,

ide gyertek

habár ezek itt a kor szokása szerint

büdösek a szegénységtől...

a néni kezén monumentális bőrkesztyű

(hagyjuk a többit)

a csontok vad univerzuma

érzékeinket nyilván megzavarná –

Különben: ezen erős matériába csukott lények kétségbeesetten kínálják magukat,

de minden tudásuk – mint a tetű – rájuk visszamászik, –

(szegények vagyunk e két vendég fogadására.)

 

 

Admiration

(Csodálat)

 

Ők is valami képet néznek, ezért háttal fordultak nekünk – ismerjük ezt a trükköt és nem tartjuk rossznak: az utókornak fondorlatosan mutatni meg: univerzális valagunkat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 10-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5502