KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/november
• Tordai Zádor: Történelem és emlékezés határán Shoah
• Jeles András: Kép-írás
• Tillmann József A.: Klip-kikelet avagy az esetlegesség esztétikájának eluralkodása
• Sós Mária: Mercutio holdsétája Moonwalker
• Mandelstam Oszip: A milliókat érő baba Filmkritika 1928-ból
• Schubert Gusztáv: Tücsök a vérpadon Veszedelmes viszonyok
• Kozma György: Szubkultúra blue Metro
• Szemadám György: Paradzsanov, a vándor Asik Kerib
• Lugossy László: Mentse, aki tudja a filmet Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról
• N. N.: A magyarországi filmterjesztés szervezete
• Marx József: Oh, Isaura, ki emlékszik rád?
• Lányi András: Mentse, aki tudja a (magyar) filmet Javaslat a nemzeti filmkultúra megmentésére
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A hecc
• Koltai Ágnes: Gazember
• Báron György: Jó reggelt, Vietnam!
• Bikácsy Gergely: A konferanszié
• Zalán Vince: Végzetes vonzerő
• Létay Vera: Tőzsdecápák
• Harmat György: Szeretlek, szeress!
• Koltai Ágnes: Megjönnek a menyasszonyok
• Ardai Zoltán: Halálos mánia
• Tamás Amaryllis: A sötétség fejedelme
KRÓNIKA
• Kövesdy Gábor: Van/nincs Budapesten filmmúzeum
• Bikácsy Gergely: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Shoah

Történelem és emlékezés határán

Tordai Zádor

 

Események akkor válnak történelemmé, amikor már nincs aki átélje őket. Emlékezetből történetek születnek; addig viszont még minden személyes. Claude Lanzmann is azért készítette el az európai zsidóság (szerencsére bevégezetlenül maradt) kiirtásáról szóló filmjét, hogy megőrizze az emlékezet. Beszéltetett még élő tanúkat: azok közül, akik megjárták a poklok bugyrait. Olyanokat, akik kívülről láthattak valamit a történtekből és néhányat azok közül, akik a gyilkos gépezet részei voltak.

Leggyakrabban Holocaustnak mondják azt, amit – a kulturált Európa felvilágosult XX. századában – a zsidóknak el kellett szenvedniök. A Holocaust teljes elégetést jelent. Zavar a szó: a története miatt. Ugyanis a feláldozás egyik módját jelentette: cselekvést, amely során egy ember önmagát vagy másvalakit áldozott fel; – szent rítusban. Hogyan lehet azonban millió és millió zsidó ember lemészárlását ilyen szóval jelölni? Hacsak nem az eufemizmusok távolító ereje miatt.

Akkor már jobb Lanzmann filmjének címe: Shoah. Ez megsemmisítést, elpusztítást jelent. Ez azonban másért zavar. A Holocaust legalább görög szó és így az európai kultúrához tartozónak érezhetjük, a Shoah viszont héber szó, és ilyenekkel nem élvén gyakran, használata zsidó történéssé teszi azt, ami történt. Zsidóknak ez természetes és jogos – hiszen ez a nép volt a hitleri népirtások első és kitüntetett célja. De csak első volt és nem egyetlen: a cigány nép kiirtását is elkezdték. És sokmillió más néphez tartozó ember is hasonló sorsot szenvedett el, mint a zsidók és a cigányok – akkor is, ha az ő népük teljes kiirtása – még? – nem szerepelt a tervekben.

Úgy érzem, hogy a Shoah szó méginkább eufemizmus, mint a görög: legalábbis Európában. Ott, ahol mindezt elkövették. Hajlanék tehát nyers és durva kifejezések használatára. Csakhát van ilyen? Még a népirtás fogalmát is elvontnak érzem: lehet ez történelem szerint igaz, de nem érzékelteti sokmillió ember borzalmas végső napjait és halálát. Amit ők szenvedtek, az még a legnagyobb sokaságban is egyedi volt: semmiképpen sem tudom történelemmé összegezni.

Az általános fogalmak – a történelmiek is – csak utalnak a valóságra. Főként pedig: értelmeznek, Meglehet azért, hogy úrrá legyen az ember azon, amit megnevez. Szeretnénk úrrá lenni a borzalmakon, amikről tudunk. De akik átélték őket, azok nem ringatták magukat ilyen ábrándban. Voltak és vannak barátaim, ismerőseim, akik megjárták a hitleri lágereket, de egy sem mesélt az átélt borzalmakról. Igaz, én sem kérdeztem őket. Éreztem, ezt követeli a tapintat. Sok idő kellett elteljen, hogy mesélni kezdjenek és akkor sem esett szó a szörnyűségekről. Lanzmann filmjében is védekeznek az emberek az emlékezés ellen. Beszélni hajlandók, de így vagy úgy mindig történelemmé is rendeződnek a kerek mondatok. Egyik-másik mintha hűvös tárgyilagossággal beszélne, még mosolyog is. De érezni, mennyire furcsa a távlat, amely átfedi az élményeket. Egy másik – a cseh-országbeli Philip Müller – meg úgy beszél, mintha mesét mondana. A német mesék fordulatai és hanglejtése, nyelve és zenéje szerint. A nyelv meseszerű biztonsága ad támaszt a léleknek az örvénylő mélységek fölött. Hogy a lélek micsoda munkája rejtőzik ebben, arról csak a nyelvtani hibák árulkodnak. Bárki legyen is a mesélő, amikor arról kellene szólni, ami a legrettenetesebb lehetett, szétesik a történelem, széttörik a mese. A szó elhagyja. Süket és vak kell legyen, aki nem érzi rögtön: élményhez ér amely nem fér artikulált beszédbe. Amelynek emlékét is csak elzárni lehet a lélekben.

Hányszor hallottam magam is: „úgysem lehet elmondani azt, ami volt”. Nem volt és nincs ma sem kétségem, hogy valóban nem lehet, mert a borzalmakon széttörnek a mondatok.

Lehet összefüggő nevet adni ott, ahol elhagyják a szavak az embert?

Talán mégis meg kell békéljek az eufemizmusokkal. Különben sem tudom, – ha jobban belegondolok – fenntartani az eufemizmus elleni érveimet. Nyersen szólni és nem szépíteni: már durvaságnak érzem és kényszerítésnek. Lehet ez jogos, ha magunk ellen fordítjuk. Amíg arra késztet, hogy átlépjük azt a határt, amit lehetetlen átlépni: esetleg becsület kívánta szándék szerint. De másvalaki ellen fordítani – elviselhetetlen. Fel is hőköltem, amikor Lanzmann rábeszélő kényszerrel szorította beszédre a hirtelen elhallgatót. Mert az átélt borzalmakról kellett volna szóljon. Ebből értettem meg, hogy gyengék az érveim. Aki olyan borzalmakat élt át, annak joga van, hogy még az emlékét is magába temesse. Amennyire tudja. Éppen, mert nem lehet igazán feledni, azért nem szabad megbolygatni a kényes egyensúlyt, hiszen ez lehetővé tette, hogy éljen. Mert benne él, amit nem lehet sem feledni, sem „feldolgozni”, amit nem tudhat senki megnevezni és értelmezni.

Igaz azonban az is, nagyon igaz, hogy századunkat csak akkor tudnánk megérteni, ha megpróbálnánk felfogni a felfoghatatlant, és ha valaki el tudná mondani az elmondhatatlant.

 

 

Negatív misztika

 

Eddig a misztikusok voltak azok, akik utat kerestek a felfoghatatlanhoz, a kimondhatatlanhoz. De ők olyat kerestek, ami a világon és a mi valóságunkon kívül van. Ami maga az abszolút Jó.

Mit lehet azonban akkor tenni, ha kiderül, hogy az elmondhatatlan éppen az emberi világban létezik? És ha az olyan, hogy nem lehet negatív misztikával megközelíteni? Mert hiába keresné valaki a Gonoszhoz vezető utakat, azok is kivezetnék abból a valóságból, amelyet felfogni akar, abból, amiben megteremtették a kimondhatatlant. A Gonoszra való hivatkozás talán választ adhatna a „miért”-re, de a „hogyan”-t mégsem értenők – sőt, messzebb kerülnénk attól is, ami tán lehetséges. Ránk különben is a „hogyan” tartozik: csak ez szólhat a mi kultúránkról és a mi századunkról: a mi dolgunkról.

Megpróbálni ebből valamit érteni: már egyszerű tudásszomjból is jó lenne. De ebből csak tudás jöhetne létre és az kevés. Vívódni és kutatgatni, mert nem hagyja az embert nyugodni az, ami történt – már több. Hiszen olyasmiről van szó, amin megbukott az európai kultúra. De gondoljunk azokra a lágerekre is, amelyeket nem Hitler nevében építettek. Így lesz világos, hogy valójában minden eszményünk és minden hitünk – legyen akár vallási, akár nem – „kérdésessé vált” (hogy én is eufemizmussal éljek). Tisztába jöhetnénk magunkkal hordozott világunkkal, de ez sem elég. Mert csak azoknak van igazuk, akiket az a vágy hajt, hogy hasonló soha meg ne történhessen e földön.

Az elmúlt borzalmak fölöttünk lebegő árnyéka azért nyugtalanít, mert hasonlók azóta is és újra megtörténnek.

Egyszóval mélyen igaz kellene legyen az a többször hangoztatott felismerés, hogy Auschwitz után nem lehet úgy gondolkodni, mint előtte lehetett.

Mert ha valóságként nem is igaz, de mint követelmény annál inkább. Abban az értelemben, amely szerint az Auschwitz szó – idézőjelbe is lehet tenni – valójában szimbólum, amely a hitleri népirtás lágereit jelzi. Ezekről készített Lanzmann filmet, megidézve Auschwitz mellett Treblinka, Sobibor, Kulmhof lágereit éppúgy, mint a varsói gettót. Tanúkat szólaltatott meg, volt Häftlingeket, SS-őröket, környéken-lakókat. Dokumentumfilm? Ha igen, nem a lágereké, hanem a rájuk való emlékezésé. Azzal, ahogy a megkérdezettek beszélnek emlékeikről, és méginkább azzal, ahogy elhallgatnak. Fontos a beszélő és elhallgató emberek megértése. A megnyilvánulás pillanatában értjük meg őket.

Sok mindent megtudhat az, aki – lévén fiatal – semmit, vagy alig tud valamit zsidókról, lengyelekről, németekről és általuk a lágerekről. De ez utóbbiról csak annyit, amit korábban is lehetett tudni. Aki meg akart valamit tudni, az régen megtudhatott eleget, nemcsak arról, mi történt, hanem arról is, milyen módon, milyen eszközökkel. Aki pedig megtudta, az már nem felejtett el semmit belőle.

Sejteni már akkor lehetett, amikor a népirtás történt, tudni pedig mindenképpen több mint negyven éve lehet mindent. Részletek mindig lehetnek újak, de nem olyanok, hogy a már kialakult képet megváltoztassák. Nem bővült és nem szűkült annak tudása, hogy akkoriban minden idők legnagyobb bűntettét követték el Európa kellős közepén. Ebben jó néhányan már annak idején nem is kételkedtünk. Hogy is kételkedhettünk volna, amikor az érzések és a megfogalmazatlan tudás egyaránt ismerősök legyilkolásának híréről, barátok beszámolóiból és a távolról figyelő lélek élményeiből állt össze? Ami így összeállt, az sokkal több volt, és több maradt, mint amit a történelmi bűntett fogalma egyáltalán jelölhet.

Pedig az a tudás is gondolati volt, csakhogy nem gondolat fogta össze a képzeletet és az együttérzést, hanem ezek fogták át a gondolatot. Amelyre a történelem szerinti értékelés csak rárakódott – hiszen az mindig elvont és általános. Mégpedig éppen attól elvont, amire vonatkozik: úgy tud általános lenni.

A történeti szemlélet attól vonatkoztat el, amit nem lehet szavakba foglalni, amit nem lehet elmondani. De ezt azért teszi, hogy azt általánosítsa, amit el lehet mondani és le lehet írni belőle.

Ahogy nem tudja senki a borzalmak valóságát külön kimondani, úgy nem lehet azok egészét sem megfogalmazni! A lágerek világának valóságát csak egy értelmezett történetben lehet összességbe fogni. Ami nem azt összegzi, amit az emberek átéltek, hanem azt, ami történt. Annak, ami történt, nincs olyan részlete, amit ne lehetne elmondani és amit ne tudna felfogni az is, aki semmi hasonlót nem élt át. A részletekre mindig lehet analógiát találni, és a hasonlóságok szerinti gondolkodás is alapvető logikai módja az elmének. De a részletek így is a történés részletei maradnak. Átélt valóságuk viszont abban volt, amivé akkor és ott összeálltak. A borzalmas részleteket – a hozzájuk viszonyítva kevéssé, vagy egyáltalán nem borzalmasakkal együtt – a hitleri lágerek tették azzá, amik voltak. Mert a szörnyűségek együtt alkották a rendszert, amin belül minden, ami más volt, az nyújtott valami lehetőséget reményre és talán életre. A lágerek valósága az, amit nem lehet összefogni: még gondolatban sem és még elvonatkoztatva sem. A részleteket akárhogy is rendeznénk, vagy kapcsolnánk össze, jellegük veszne el, mert az az élményben volt. Aki átélte őket, az sem tehet többet, mint hogy a valóság-töredékekből történetté tevő összefogást ad. Különösen, hogy a rettenet egészét ő sem tudta sem akkor, sem később átlátni vagy megérteni. Tudása is, élménye is részleges volt és csak az lehetett.

A tanulságokat sem lehet úgy összerakni, hogy abból magából értékelhető összkép alakuljon ki. Lanzmann filmje is csak emlékeztető tud lenni: töredékes és részleges. Azzá teszi az is, hogy Lanzmann a lágereknek csak egy – igaz, legborzalmasabb – változatáról, a halálgépezet működéséről beszélteti tanúit. Márpedig – történelmi szemléletmód szerint – a hitleri lágereknek három csoportját lehet megkülönböztetni.

A legkorábban létrehozottak politikaiak voltak. Hagyományos koncentrációs táborok, amelyek a terror légkörét erősítették az egész országban. Akiket oda vittek, azokat meg akarták törni. Ugyanakkor már kezdettől pusztításra is szolgáltak. Ezek a német nép ellen irányultak elsősorban, miként a hitleri politika első áldozatai is németek voltak. Ami minden későbbi lágertípus kialakításának (egyik) előfeltétele volt. E későbbiek egyik formája a rabszolgaláger volt: ez alakult ki legutoljára; bár a munkát már előbb is felhasználták a rabok elpusztítására. Ám ezekben a munka hasznot kellett hozzon – mindhalálig. A harmadik csoportot a haláltáborok alkották: céljuk, értelmük milliók minél gyorsabb legyilkolása volt. Ilyen értelemben volt más Buchenwald, Treblinka vagy éppen Auschwitz, amely a második és a harmadik típus keveréke volt. A politikaiak beletartoztak a hitleri társadalomba, kellett is tudjanak róluk az emberek, és létük előfeltétele volt a másik kettőnek. A haláltáborok léte azonban szigorú titok kellett legyen, se hírük, se nyomuk nem lett volna szabad maradjon.

Kétségtelen, hogy különböző típusok összefonódása ellentmondásokat is tett lehetővé lévén, hogy a rabszolgamunka és a halál kizárják egymást. De ebből csak „kint” csírázhatott ki valami: némi segítő sajnálattal is lehet találkozni, már ahol megesett, hogy valamely dolgoztatójuk embernek vette a rabokat. A lágeren belül viszont egymást kiegészítette, szolgálta a halál és a munka. A gázhalál fenyegető jelenléte megkönnyítette, hogy az emberek személyiségét, embervoltát folyamatosan megsemmisítsék. Ami segítette egyrészt a rabszolgamunka „költségeinek csökkentését”, másrészt mutatta annak értelmét, harmadrészt befejezte a folyamatot a „munkaképtelenek” megölésével. Ugyanakkor viszont a Häftlingek környezete tette állandóvá azt a sokkállapotot, ami a szörnyű utazás utáni brutális fogadtatással kezdődik. Márpedig ez a sokkállapot volt a feltétele, hogy a tömegmészárlás zökkenőmentes lehessen.

Az emberi jellegtől való megfosztottság, az állandó sokkállapot a legközvetlenebbre szorította össze a létet, és megnehezítette, ha éppen nem tette lehetetlenné, hogy az emberek helyzet és történés részleges tudásához jussanak el. A végletes kiszolgáltatottság a remény és kétségbeesés irreális játékait termelte. Ezzel szemben tudott a gondolkodás, ha legyőzte a belső védekező ellenállást is és eljutott a népirtás tényének és mértékének felismeréséhez – tehát annak tudatához, hogy az egész európai zsidó nép kiirtása van folyamatban – lázadás formálójává lenni: éppen a biztos halál perspektívájában. Lanzmann egyik tanúja is beszél arról, hogy azért kezdtek lázadást szervezni, mert haláluk árán akarták a „halálgyár” működését lehetetlenné tenni.

Ez a tudatosulás nem lehetett és nem is volt artikulált. De nem is kellett az legyen ahhoz, hogy érvényessé váljék. Az emlékezéshez kapcsolódó tudatosulásnak viszont artikulálódnia kell, hogy érvényes lehessen. A túlélők, ahhoz hogy élhessenek, embervoltukat kellett helyreállítsák. Előbb a testit, aztán a lelkit. Végül a szellemit. Hosszú belső küzdelmet vívtak az életükért. Ebben formálódtak az emlékek, sose tudatosan, de mindig úgy, hogy ettől függött a történtek összefogó és értelmező tudata. Ahogy gyengült az élmény elevensége, úgy vált elviselhetővé az elviselhetetlen emléke.

 

 

Az ölés ipari technológiája

 

Az emlékek átalakulnak történetekké, amelyek részben történelmi képbe épültek be, részben önmagukban látszottak lebegni, mert az élmények mégsem oldódtak fel az általánosban. Hasonló folyamat volt ahhoz, ahogy mások dolgozták fel a háború másfajta traumatikus élményeit. Ami akkor történt, azt mindenki valamilyen módon emlékké, történetté, történelemmé kellett dolgozza. Sokfélék voltak az emlékek: voltak könnyebbek vagy súlyosabbak, lehettek szelídebbek vagy borzalmasabbak, de mindet a háború fogta össze. Ennek emlékezetében fonódott össze a látott és a hallott, a megélt és a megtudott. Közös rendet formáltak az ismeretek, akár közvetlenek, akár közvetettek voltak. Ami a lágerekben történt, az a háború után betört azok életébe is, akik távol maradtak tőlük. Ezek a lágerek valóságát, a népirtás tényét nem mint élményt hanem, mint tudást kellett feldolgozzák és értelmezzék, így mást kellett feldogozzanak azok, akik túlélték a hitleri lágereket, mást, akik más lágereket szenvedtek meg, a többiek pedig azt, ahogy a háborút szenvedték meg. Valamit szinte mindenki megszenvedett. Ehhez kapcsolódott azután mindenkinél annak a tudata, amit mások szenvedtek: akár nagyobb volt az, akár kisebb mint az övék.

Kialakuló feldolgozások végül valamilyen módon általánosabb érvényű történelmi jellegű szemléletekben egyesültek. És az őket rendező értelmezések – rejtve is, nyíltan is – összehasonlításokat tartalmaztak. Rangsorolások is létrejöttek – még ha lappangóak is. Másrészt részleges és töredékes maradt minden összefoglaló kép: aszerint éppen, hogy ki mit élt át, kikkel került kapcsolatba, mit tudott meg és hogyan. Hogy a zsidók sorsa különleges és különlegesen súlyos volt, azt bizonyítja, hogy nincs a háborúnak olyan tudatformája, amely ezt valamilyen módon ne foglalná magába.

A történelmi összefonódások hálója azonban ugyanolyan bonyolult, mint az emlékezeté és mint a későbbi értelmezéseké. Lanzmann filmje a legsúlyosabb és legrettenetesebb bűnténnyel, a zsidók megsemmisítését célzó népirtással foglalkozik. A nem-zsidók is – főleg lengyelek és németek – erről beszélnek itt. Lévén a film emlékeztetés, nem pedig értelmezés, ez végtére is indokolt – bármi lett légyen Lanzmann szándéka. Annál is inkább az, mert egyedülálló méretű és jellegű bűntettre emlékeztet.

Ez a bűntett azonban nem abban volt egyedülálló, hogy népirtás volt. És még abban sem, hogy tudatosan és szándékosan volt az. Népirtások mindig is voltak, amióta történelem létezik. Háborúkhoz tartoztak, annak voltak részei, vagy kiteljesedései. Voltak egész népet átfogók, és voltak kisebbek: szól ilyenekről az Ószövetség is és a peloponnészoszi háború története is. Voltak olyanok aztán, ahol a háború szolgálta a kipusztítást, mint Észak-Amerikában, ahol ugyan nem volt megszervezve az indiánok irtása, de annál átfogóbb és általánosabb volt. A teljességre törekvő, tudatos és szervezett népirtásnak is van múltja: ilyen volt az örmények egy részének több szakaszban – a század végén, majd az első világháború alatt az Oszmán birodalomban – történt lemészárlása.

Nem szabad a szellemi előzményeket sem elfelejteni, azokat, amelyek a középkori zsidóölésekből és a modern pogromokból rekonstruálhatók.

Valóban új és egyedülálló volt azonban a vérehajtás módja, és az, hogy a zsidók kiirtása sokkal átfogóbb szándék és gyakorlat szerves része – és egyben annak csúcspontja – volt. Továbbá: míg minden korábbi mészárlás, konszenzusból született és érzelmi kirobbanásban, gyűlöletek viharaiban valósult meg, a hitlerit teljesen racionálisan tervezték és szervezték meg, és ipari módszerekkel követték el. Jellemző, a keleti front mögött vigyáztak arra, hogy a tömeggyilkos parancsokat ne érzelmileg fűtött katonák hajtsák végre. Az öles azonban még a hagyományos módszerek kiterjesztése volt. Az öles ipari technológiájának kialakítása, a „halálgyárak” feltalálása volt – Treblinkától Auschwitzig–: a legnagyobb újítás és a legeredetibb tett. Ez az, ami egyedülállóvá tette a hitleri népirtást.

Ezen az egyszeri jellegen belül azonban nem volt egyedüli az, ami a zsidókkal történt. Ők csak elsők voltak az elpusztításra szántak sorában. Másrészt viszont a népirtások egy általános politikának – „Európa újjárendezésének” – részei voltak. Egész népeket akartak rabszolgává tenni: elsősorban a lengyeleket, az oroszokat és más keleti szlávokat. A lágerek, köztük a haláltáborok, ennek is eszközei voltak. Az Auschwitz-i és a hasonló lágerekben sokmillió ember élt meg rettenetes sorsot és sokmillió embert gyilkoltak meg. Zsidók és cigányok azért szenvedték ezt a sorsot, mert egész népüket akarták kiirtani, lengyelek azért, mert a vezető rétegeket akarták kiirtani – és mindenkit, aki ellenállt. Másoknál más lehetett a cél. De mind ugyanazt szenvedték, és a halál is ugyanaz volt mindenki számára: akár zsidó, akár cigány, akár lengyel, akár orosz, akár más volt. És az emlékek, amikkel hazatértek, amikkel meg kellett küzdjenek, azok is hasonlók voltak.

Végtelen sok szenvedés egyesült mérhetetlen tengerré: amelynek őrületében mindenféle más népirtásokra is adódott alkalom. Gyilkoltak szerbeket és horvátokat, mert szerbek vagy horvátok voltak – és végül németeket is, csak mert németek. Zsidókat öltek, hagyományosabb tömegmészárlások során – de népirtás céljából – másutt is és a hitleri állam segítsége nélkül is. És távolról sincs vége a borzalmak sorának: a sztálini lágerekben is milliók pusztultak el kegyetlenül. Hogyne mondaná az ember ezt századunk jellemzőjének és az európai kultúra legszégyenteljesebb idejének? Különösen akkor, ha azt is meggondoljuk, hogy „szürke és szorgalmas” hivatalnokok lelkiismeretes munkája nélkül a „zsidókérdés végső megoldása” lehetetlen lett volna. Nélkülük képtelenség lett volna megszervezni a zsidók elkülönítését, és elszállításukat. Ebben is volt egy nyilvános, kevésbé nyilvános és egy titkolt összetevő. Ami nyilvános volt, mint a gettóba-zárás, annak feltételeit a hagyományos előítéletek felszítását szolgáló ideológiai hadjárat és a terrorlégkör kialakítása teremtette meg. Az elszállítás már csak módjával volt nyilvános: az indulás helyén a „munkára való áttelepítés” híre szolgált megnyugtatásra, aztán jellemző annak a német tisztviselőnek a tanúsága, akit Lanzmann megszólaltatott: különvonatokról volt szó, melyekért pontosan fizetett a megrendelő. A tisztviselők pedig biztosították a menetrendet, a munkások a szállítást.

 

 

A félhomály zónája

 

A hitleri hivatalok és szervezetek nagyon vigyáztak arra, hogy semmilyen fogalmazás ne árulkodjon arról, mi történik valójában. Biztosat tudni akkor nem lehetett, de sejteni annál többet. Ez volt a félhomály zónája. Csak az tudhatott meg valami részletet, aki tudni akarta. Aki nem akarta tudni, az megmaradhatott a magába zárt sejtések vagy nemtudások körében. Aki tudni akart, az áttörte az alattvalói hűség határait. És nem azzal az alternatívával került szembe, hogy vagy ő öl, vagy őt ölik meg, hanem azzal, hogy vagy nem kérdez, vagy maga is lágerbe kerülhet.

A működő félhomály elszigetelte a lágerek – a halálüzem – működését: a hagyományos mindennapi élet mehetett tovább. Enélkül aligha létezhettek volna ezek a lágerek, aligha lehetett volna zökkenőmentes a népirtás. Annál is inkább, mert ez a félhomály körülfogta a németeket éppúgy, mint a zsidókat. És az utóbbiakat a sejtés, a félelem és a remény közt ingadozva tartotta, annyira, hogy – mint ugyancsak Lanzmann egyik zsidói tanúja mondja –, még a gázkamrák küszöbén is erősebb volt a remény és a hitetlenség, mint a sejtés.

Voltak azonban mélyebb okok, amelyek a népirtás ideológiájának kibontakoztatását tették lehetővé, ugyanakkor közvetlen szerepük volt a halálgépezet működésében is. Méghozzá az egész történelmen végighúzódó magatartásrend alapján. A „Mi” és „Ők” megkülönböztetés minden közösségben döntő tényező. A Mi oldalát a szolidaritás követelménye jellemzi és végül erre épül az alattvalói hűség is. Az Ők a többieket jelöli. Azokat, akikkel nincs szolidaritás, hanem ellentét. A Mi-hez tartozók a közös felvirágzást a többiek, a szomszédok – mindig konkretizált mások –, vagyis éppen az Ők ellenére látják lehetőnek. Ebbe a rendszerbe, mint végletes forma fér be az Ők elpusztítása is. Mi felsőbbrendűek vagyunk, tehát Ők pusztulhatnak – végül pedig: pusztulniuk kell. A Mi-hez tartozók számára az Ők ellen irányuló tett megengedhető, mert azt a Mi igazolja.

A Mi egybefog mindenkit, aki ahhoz hozzátartozik és hasonlóképpen minden egyént egybefog az Ők is. Ennek megfelelően ami kollektíven jogosult, az jogosult minden tag számára, ami a másik közösség ellen jogosult, az jogosult minden tagja ellen.

Az pedig, ami szerint a Mi és az Ők megkülönböztetése létrejön, nagyon sokféle lehet: volt ilyen a vallás, a nemzet, a faj, az osztály, az egy szervezethez tartozás, de lehet másvalami is. Az eredmény ettől függetlenül hasonló.

Ezt a szemléletet – többféle változatban is – végletekig vitték századunkban: a hitleri politika ezt nemzeti – „faji” – alapon tette.

Ez a gondolkodásmód nemcsak hogy nem tűnt azóta el, de még csak nem is gyengült. Lanzmann filmjében is megjelenik: azoknak a miséről jövő falusiaknak a szavában, akik szerint a zsidók Krisztus megfeszítése miatt pusztultak el. Benne van abban is, ahogy Lanzmann összeállította filmjét. És át- és átjárja azt, ahogy „Auschwitzról” ma is gondolkodnak szerte Európában.

Mi szenvedtük ezt és ezt, így és így cselekedtek velünk Ők. A Mi egyszer azt jelenti, hogy mi, zsidók, máskor, hogy mi lengyelek – vagy mi, oroszok, esetleg mi, németek. Megfordítva pedig így jelöli az Ők a németeket, az oroszokat, a lengyeleket vagy éppen a zsidókat.

Így szokás a szenvedésekre és halottakra hivatkozni – nem egyszer azért is, hogy érdemet vagy jogot lehessen formálni. Természetesen Ő-ellenük. Minden ilyen hivatkozás vagy jogformálás azonban beleütközik a többiek hasonló igényeibe. Végül mindenki úgy érzi, hogy Ők semmibe veszik a Mi-hez tartozók szenvedéseit.

Ebben a gondolkodásmódban minden oldalon eltűnnek az ártatlanok és a bűnösök közötti különbségek – a vád is összemos mindent az Ők-ben is, a Mi-ben is. Az egyikben mindenki bűnös, a másikban pedig szenvedő ártatlan.

Ezért az igaznál is igazabb a mondás, hogy Auschwitz után nem lehet többé úgy gondolkodni, mint annak előtte.

Ha egy kicsit is meg szeretnénk érteni azt, ami történt, akkor nem abból kellene kiindulni, hogy azt németek, lengyelek, magyarok, oroszok, románok stb. tették. Ha szeretnénk – egy kicsit is –, hogy hasonló ne történhessen többé, akkor nem szabad abból kiindulni, hogy ezt zsidókkal, lengyelekkel, magyarokkal stb. tették. Hanem meg kell érteni: ami történt, azt emberek tették más emberekkel. Végül is: nincsen olyan nép vagy nemzet, amelyben ne lettek volna emberek, akik ugyanolyat tettek, mint a többiekhez tartozók.

Úgy vélem, hogy akkor, ha lemondunk a Mi és Ők szembeállításáról – akárcsak az Ember mindent feloldó általánosításáról –, ha egyszerűen emberek közötti tetteket próbálunk megérteni, akkor, és csak akkor van értelme a feltételek, az elősegítő összefüggések és törekvések, a közös szellem szerepét átgondolni és vizsgálni. Hogy feltáruljon éppen az, amit a Mi-Ők egyszerűsítés eltorzít és elrejt. Azt, ami kisebb vagy nagyobb, valóságos vagy képzelt közösségben, közös gondolkodásban és magatartásban a borzalmak megvalósításához és elszenvedéséhez vezetett. Ha nem hagyjuk magunkat az „emberben lévő Gonosz” torzító egyszerűsítésétől félrevezetni, akkor azon is lehet töprengeni, ami az egyes embereket tetteik elkövetésére késztette.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 02-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5501