KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Videó

Képernyő kontra filmvászon

Vitrinemben verik a tüntetőket

Timár Péter

 

A videó forradalma mostanában forgatja fel a világot és kezd új lapot a mozgókép történetében. Előrenyomulásának magyarázata mindenekelőtt a fogyasztásban rejlik, illetve abban a technikai fejlődésben, amely néhány év alatt a médium háziasítását, az otthoni mozizást teremtette meg. De hozzájárul előretöréséhez az is, hogy arányos ütemben megoldotta infrastruktúráját: a videókazettákon hozzáférhető műsorválasztékot. E merőben újfajta időtöltés többé-kevésbé már kifejlesztette sajátságos igény-komfortját is, a bámuló-katarzist.

A képernyő velejáró tulajdonsága, hogy: kicsi. (A vetített videó-ernyő, mint később látni fogjuk, már a mozi fogalomkörébe tartozik!)

Az átlagos méretű készülék ernyőjének átmérője 65-65 cm körüli, az általa közvetített kép – távolságtól függően – a szem fényérzékelő rétegének mindössze a 8-20 százalékára vetít. A fennmaradó aktív retinafelület egyéb ingerek (a szoba, a környezet stb.) vagy ingerhiány (sötétség) szüntelen passzív feldolgozására van kényszerítve. Vagyis a szem fiziológiája szerint vizsgálva az agy látókérge és a hozzá kapcsolódó sejtcsoportok tetemes munkát végeznek, hogy kiszűrjék a lényeges (asszociatív) elemeket a lényegtelen (analóg) környezetből. A teljes sötétben való tévénézés a retinafelület helyi fáradásához vezet, amit az agy ugyancsak jelentős többletenergiával kénytelen korrigálni. Az orvostudomány ezt a fajta idegtevékenységet látásdiszkriminációnak nevezi. Hasonlattal élve: ha buszon állva utazunk, nagyobb fáradtságot érzünk, mint amikor ugyanezt a távolságot sétálva tesszük meg.

A képernyő másik lényeges tulajdonsága az, hogy: kicsinyít! Az első pillanatban ez mellékesnek tetsző megállapítás, ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk, igen komplikált pszichikai rendszert feltételez!

Amikor a Mafiím zenetermében a Búcsú című Fonográf-koncert videóanyagát néztük meg, a nagyszámú érdeklődő választhatott a terem közepén felállított, körülbelül 3x2 méteres videóernyő és a mellette kétoldalt elhelyezett, színes monitorok között. Mindhárom szinkronban közvetítette a műsort, a különbség a kép színtelítettségében, élességében, brillanciájában jelentkezett – a monitorok javára. A nagy ernyőn megjelenő videókép csak jóindulattal volt elfogadhatónak mondható (halvány színek, a sorbontás zavaró rasztere, kontúrszegény kép stb.). Néhányszor körbepillantva az egybegyűlteken, mégis egyértelműen megállapítható volt, hogy mindenki a nagy ernyőt nézi, annak nyilvánvaló hiányosságai ellenére. A nézők tehát a felkínált lehetőségek közül a méretet helyezték előnybe a valósághűbb képpel szemben. Ez egyfelől igazolja a már korábban leírtakat, az aktív retinafelület igényének való automatikus megfelelést, másfelől azonban érdekes pszichotechnikai, idegrendszeri tevékenységre utal, mégpedig a mozgókép befogadásával kapcsolatban az arány kondicionált feltételezéséhez.

Az arány fogalmának vizuálisan absztrahálható mércéje, ezen a bolygón, az ember. Ami tőlem kisebb, az hozzám aránylik, ami nálam nagyobb, ahhoz én arányulok. E szüntelenül működésben levő kettősség a fajfejlődés oka és egyben magyarázata is, tudniillik: alkalmazkodom a természethez, de ugyanakkor megpróbálok uralkodni is rajta. Az emberi evolúció eme alapelve több irányban is továbbvezethető, a mi szempontunkból azonban csupán a visszatükröztetett (fiktív) világ vizsgálata a fontos.

Az objektumok belső modelljének megalkotásához a szubjektum segítségével juthatunk el, mégpedig a pszichikai visszatükrözés útján. Ez azonban egyben csupán a tárgy „tartalmának” megismeréséhez vezet. Például hiába őrzöm a vitrinemben a gizehi Szfinx pontos mását, hiába van tengernyi ismeretem a méreteiről, környezetéről, történetéről, az építmény kicsinyített modellje semmiféle valóságos élményt nem kelt bennem. Vagyis semmi közöm hozzá! Az absztrakció lehetősége hiú remény arra, hogy a tudat ténylegesen felderítsen egy áttételes információt. Talán ha létezne egy kétszázméteres vászon, és azon megjelenne diaképen a Szfinx 1:1 méretű képe, esetleg létre jönne bennem a valóságostól alig különböző emocionális reakció...

Lakásomban, a színes tévében megjelenő parányi emberek és tárgyak eleve mint szubsztrakciók (kicsinyítések) hozzák működésbe a teljes agy-kérget, amely azonnal lépték szerint felnagyítja a szembe jutó információkat. A képernyőn megjelenő Szfinx lényegét tekintve semmiben sem tér el a vitrinemben levőtől. Sőt, az azonosság még egy jelentős mozzanatban megnyilvánul: mindkettőt a környezetem részeként fogom fel. Olyasmiként, ami hozzám arányul. Megfelel nekem.

De tegyünk most a „vitrinbe” egy híradó-eseményt. Verik a tüntetőket... Én bámulom a vitrinben nyüzsgő embereket, agyam mozgósítva a szükséges absztrakcióra (szinte köztük vagyok, a püfölteket sajnálom, csaknem a bőrömön érzem a gumibotot stb.)... Hirtelen áramszünet keletkezik, a vitrin azonnal kiürül és én káromkodva veszem tudomásul, hogy ellopták a szfinxemet... Ugyanis ilyenkor nem a tévékészüléket (mint használati tárgyat) tekintjük tulajdonunknak, hanem a vele szorosan összefüggő absztrakcióinkat is!

Megformálódó tulajdonjog-érzésünk azután nem elégszik meg a központból széthordott csecsebecsékkel... a vitrint szeretnénk mi feltölteni, kedvünk szerint.

Ez a videó lényege. A tulajdonérzés kiterjedése, a személyiséghez arányított transzcendencia, egyszemélyi környezetünk feldíszítése a fölfogható világgal...

Térjünk vissza a mozihoz. A korábbi videóvetítés példájához visszatérve vizsgáljuk meg azt a lépték szempontjából. Ha feltételesen elfogadjuk az emberi méret előre meghatározó jellegét a vizuális arány megállapításában, akkor nyilvánvaló, hogy a mozivászon felnagyított világa a személy számára nem intimizálható! Képtelen a tulajdonaként szemlélni és egyben kénytelen ará-nyulni hozzá. Es eme következetetésből (s a látás fizikájának ismeretéből) már nem nehéz megfejteni azt a latens kényszert, amellyel a két felkínált lehetőség közül a rosszabb minőségű, de nagyobb méretű mozgóképet választjuk. Az emberi individuum kettősségéből adódóan ugyanis az eléje kerülő látványt a természet részeként becsüli fel, mintegy alkalmazkodik hozzá (hatása alá kerül) – majd később uralkodni próbál rajta (minősíti, megmagyarázza).

A nem intimizálható dolgok összessége az emberi psziché számára az állandóságot jelöli. A faj identitását önmaga világával.

Már sok tanulmány rámutatott, hogy a mozi, a videó korában, a közösség, az „együtt látás” mozgósító energiája miatt képes túlélni vetélytársát. S bár ez is igaz, véleményem szerint ennál fontosabb a pszicho-fiziológiai tények meghatározó szerepe. Az autonóm személyiség mibenléte ugyanis az egyénben működő duális arányok pontos egyensúlyától függ.

A közösség-mentalitás csupán hordaléka ama individuális élménynek, hogy következmények nélkül alárendelhetem magam, alkalmazkodhatok a valóság – átvitt és valóságos értelmében is – felnagyított vissza-tükrözéséhez. Minthogy nem intimizálhatom, „elvárom tőle”, hogy hasson rám!

A tévé személyes szükségletünknek megfeleltetett vizuális tér, a mozi személyes szükségleteinkre ható – társadalmilag dinamizált – vizuális tér. E két médium, a videó és a mozi tehát a mozgóképkultúrának két, egymással be nem helyettesíthető, egymással nem rivalizáló alaphelyzete.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5296