KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A sánta dervis

Fáber András

 

Jó száz éve már annak, hogy egy újság körkérdésére („melyek a legkedvesebb olvasmányai?”) az egyik megkérdezett – Jókai Mór – így válaszolt: a Biblia, Shakespeare és Vámbéry. A harmadiknak mondott név némiképp meglepően hathat azon késői utódok számára, akik nemigen hallottak a múlt század második fele e jelentős nyelvtudósáról és világutazójáról. Aki azonban – mint a nagy múltú dokumentumfilmes, Kis József, A sánta dervis című új magyar játékfilm rendezője – személyes vonzalom, történelmi példázat vagy akár csak koprodukciós lehetőség okán – veszi a fáradságot, hogy elmélyedjen Vámbéry Armin (1832–1913) fordulatos és ellentmondásos életútjában s életművében, az messzemenően igazolni fogja a nagy magyar romantikus regényíró eme választását. Ez a rendkívüli nyelvtehetséggel és határozott színészi képességekkel megáldott tudós orientalista, aki álruhában, török dervisként utazta be Közép-Ázsia ismeretlen tájait, ahova európai ember akkoriban az élete kockáztatása nélkül be nem tehette a lábát, írónak sem volt utolsó. Útleírásaiban és önéletrajzi jellegű könyveiben egymást érik a pontos megfigyelések, érzékletes beszámolók, csattanós anekdoták. Jókai választását azonban más is indokolhatta: Berend Iván és Tatrangi Dávid megalkotójának kora, a szcientista XIX. század még alapvetően optimista volt az emberiség jövőjét s benne a tudomány szerepét illetően. Kalmárszellemű korunkban szinte hihetetlennek hat, hogy a magyarság nemzeti nagylétének egy másik romantikus megszállottja, Vörösmarty Mihály a kalmár és a fejedelem mellé a tudóst is odaállította a keresztútra. Utóbb az erőviszonyok a tudósok rovására változtak meg, úgyhogy minden olyan művészi próbálkozásnak örülni kell, mely a nemzeti nagyság ismérveit nem feltétlenül, s nem mindenáron a politikai porondon vagy a csatatéren, hanem tudós vállalkozások példáján igyekszik bemutatni. Örülni kell még akkor is, ha tudjuk, hogy – oly sok, tudományos közreműködéssel elkövetett szörnyűség után – a dúlt és kiábrándult huszadik századi művészet már nélkülözi az előző korszak tudományos derűlátását: tudós-figurái sűrűbben szerepelnek a vádlottak padján vagy a bolondok házában (például Dürrenmatt, Ionesco vagy Vonnegut műveiben), mint piedesztálon vagy panteonban. Nincs okunk ezen sopánkodni, hiszen emlékmű-talapzat nélkül élhető ma át és szívlelhető ma meg úgyis minden múltbeli példa – egy múltbeli tudósé legkivált.

Örömünk azonban e film láttán – sajnos – csekély. A rendező hiába ismeri jól Vámbéry Ármin életét és munkásságát (érdeklődésének tartós voltát bizonyítja, hogy már a hetvenes években dokumentumfilmet és könyvet is szentelt a témának), mégsem képes az ábrázolás hagyományos, romantikus kliséit meghaladni, s e sajátos tudóspálya lényegi (ma is tanulsággal szolgáló) konfliktusait, ellentmondásait sokoldalúan bemutatni. Nem az a baj, hogy a film – bizonyos geopolitikai realitásokat tiszteletben tartva – Vámbéry utazásainak jóformán csak egyetlen epizódját, a bokharai utat dolgozza fel. Az a leginkább sajnálatos, hogy az ábrázolásmód képeskönyv-szemléletet tükröz, problémaérzékenység nélkül. Kronologikus sorrendben, kissé iskolás, ismeretterjesztő stílusban mutatják be a film alkotói az utazás közvetlen előzményeit, az Akadémia ülését, a híres isztambuli anekdotát a svéd orvossal, akit öt nyelven is megtéveszt mint „dervis”, majd magát a viszontagságos utazást Bokharába. A film ismeretterjesztőnek nem elég ismeretgazdag, kalandfilmnek meg nem elég kalandos. A foglyul ejtett cserkesz kislány és kiszabadítását sikertelenül megkísérlő bátyjának epizódja pedig menthetetlenül avitt dramaturgiát követ.

Az egykori szegénysorsú dunaszerdahelyi árvagyerek sorsában nemcsak egy igazi tizenkilencedik századi self made man életútja (lett volna) az érdekes, hanem az is, hogy milyen szerepe volt ebben a látványos, a pesti egyetemi katedráig, tudományos akadémiai tagságig és a világhírnévig ívelő pályafutásban a nyomorékság keltette ambíciónak, a hazai mellőzésnek és a külföldi érdekeknek. (A külföldi támogatók között mindmáig emlegetik az angol titkosszolgálatot, mely meglehetősen érdekelt volt a közép-ázsiai térség behatóbb megismerésében.) Nem árt tudnunk azt sem, hogy hivatalosan miért indult útnak Vámbéry előbb Törökországba, ahol hat évet töltött, majd Teheránból Erzerumon és Tebrizen keresztül Khivába, Bokharába és Szamarkandba, majd Afganisztánba (ezekről az okokról ugyanis a filmben – némi hazafias felbuzdulások emlegetésén túlmenően – nem sok szó esik). Vámbéry – akinek a török filológia létrehozása körül ugyanakkora érdemei voltak, mint Körösi Csoma Sándornak a tibeti nyelvtudomány megteremtésében – egy tévhit (finomabban fogalmazva: egy tudományos tévedés) nyomában indult el. Azt akarta bebizonyítani (amiről utóbb – nem egykönnyen – letett), hogy a magyar nyelv közelebbi rokonságban van a török, mint a finnugor nyelvekkel (ezt a már akkor kisebbségbe szorult szemléletet tükrözi 1882-ben kiadott nagy munkája, A magyarok eredete is). Vámbéry példája ilyenformán annak a mondásnak az igazságát támasztja alá, mely szerint a tudományban gyakran többet ér egy termékeny tévedés, mint egy lapos igazság. Mosolyognivaló ugyanakkor, hogy ez a kiváló nyelvész és néprajztudós, az iszlám és a keleti szokások páratlanul jó ismerője, utazásai során olykor – mint maga meg vallja – csaknem lelepleződött: szinte gyerekes hibákat követett el, ki-kiesve dervis-szerepéből (ilyen esetekre legalább utal a film).

Mindezek alapján talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Vámbéry Ármin figurája nemcsak a romantikus Jókai, hanem a groteszk látású Örkény tollára is méltó volna. Kis József filmje azonban a beváltabbnak látszó romantikus, patronokra épít. Kár. Ám még így is remélhető, hogy a látottak megmozgatják néhány ifjú magyar kriminakciófilmen szundikáló fantáziáját: hátha elgondolkodtatja őket, hogy tudással is lehet (lehetett) érvényesülni. S akkor már nem volt kárbaveszett fáradtság ezt a filmet megcsinálni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5285