KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gyilkosságok a katedrálisban

Rubanova Irina

Moszkvai tudósítónk beszélgetése Tengiz Abuladzéval

 

 

A Vezeklés című film társadalmi és szakmai visszhangja felülmúlta az utóbbi évtizedek bármely szovjet filmjéét. A maga idejében Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovja, válhatott volna hasonló eseménnyé, de a 70-es évek elejének csöndjében mutatták be, akkor is csak néhány moziban (és nem is minden városban), és alig volt sajtója. Elem Klimov Agóniája, is lázba hozhatta volna a nézőket, de csak elkészülte után tíz évvel játszották; az újságok és folyóiratok még 1985-ben is aggályosán óvatosak voltak; gyakorlatilag agyonhallgatták. A kritika és a filmszakma vitathatatlan favoritja, a Barátom, Ivan Lapsin nem tudta meghódítani a nagyközönséget, és sajnos reális alapja van a rendező, Alekszej German keserű tréfájának – „Engem mindenki ismer egy szűk körben” –, amellyel a Filmvilág számára adott interjúját kezdte (1986/ 8. szám).

A grúz Tengiz Abuladze filmje felkavarta a társadalmat. A Vezeklést játszó mozikat valósággal ostromolják a nézők. A vetítések után mindig felcsattan a taps, ami teljesen szokatlan jelenség a moszkvai mozikban. Az írók, publicisták, politológusok és filmkritikusok a szovjet szellemi átalakulásnak egyik legfőbb tájékozódási pontját látják benne.

Ez a rendkívüli helyzet késztette arra a szerény, halkszavú, hallgatag Tengiz Abuladzét (aki tökéletes ellentéte a „tipikus grúz”-ról kialakult közkeletű képnek), hogy eltérjen szokásaitól. Harmincéves szakmai pályafutása során először adott néhány interjút. Többek közt a Filmvilágnak is.

63 éves és 6 és fél játékfilmet forgatott. A „fél” a Lurdzsa Magdani volt, amelyet Rezo Csheidzével közösen készített, ez volt közös indulásuk. Nem kevés ez?

– Hogy kevés-e? Természetesen kevés. Mégis úgy érzem, a legfontosabbat megcsináltam. Lehet, hogy csak most látom így, és holnap újra elfog az elégedetlenség, a kielégületlenség. Valószínűleg így is lesz.

A Vezeklés a „legfontosabb”?

– Nem, nemcsak ez. Az egész trilógiámra gondolok, vagyis a Könyörgésre, a Kívánság fájára és végül a Vezeklésre. Nem a hagyományos értelemben vett trilógia ez: az első két filmet különböző korokban élt grúz szerzők lírai művei nyomán forgattam, a Vezeklés viszont eredeti forgatókönyvből készült. A filmek cselekménye különböző történelmi korokban játszódik, különbözőek a hősök ia...

–...és 16 év alatt készültek el.

– Igen, sokáig tartott. A Könyörgést 1968-ban mutatták be, a Kívánság fáját 9 év múlva. A Vezeklést 1984 elején fejeztük be.

A közönség pedig 1986 végén láthatta.

– Az a fontos, hogy láthatta. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a Könyörgés és a Kívánság fája közt volt még egy filmem, a Nyakék szerelmesemnek.

1973-ban. Ennek a grúz kópékomédiának kevés közös vonása van a trilógia darabjaival.

– Űgy érzem, hogy a Könyörgés előtti filmjeim és a Nyakék... is a trilógiához készült vázlatok, kísérletek voltak. A Nyakék szerelmesemnek című filmben például azt akartam kipróbálni, összeegyeztethető-e a reális, csaknem naturális faktúra és az elbeszélés módjának stilizáltsága. E nélkül a kísérlet nélkül aligha mertem volna nekilátni a Kívánság fájának, még kevésbé a Vezeklésnek.

Idézzük vissza még egy kicsit az ifjúságot, az út kezdetét. Filmes körökben ismert az a legenda, hogy 1945-ben vagy 1946-ban (azt hiszem, valakivel közösen) levelet írt Szergej Eizensteinnek. De azt már kevesen tudják, miről, és tulajdonképpen miért írt neki.

– Ez nem legenda. Az a levél valóban létezett, és válasz is jött rá. Barátommal és földimmel, Rezo Csheid-zével közösen írtuk. Mindketten kutaisziak vagyunk. Már iskoláskorunkban arról álmodoztunk, hogy filmrendezők leszünk, de a tbiliszi színházművészeti főiskolára iratkoztunk be. Tanárunk Georgij Tovsztonogov volt, aki akkor a tbiliszi Gribojedov Orosz Drámai Színházat vezette. A második évfolyam végén Tovsztonogovot áthelyezték Moszkvába.

A színházrendezői szak hallgatóinak sok filmet vetítettek, ezek közül a Jégmezők lovagja és a Rettegett Iván gyakorolta ránk a legnagyobb hatást. Amikor „árván” maradtunk, eszünkbe jutottak gyerekkori álmaink a filmről, és levelet írtunk a Rettegett Iván rendezőjének, azt kértük, vegyen fel minket csoportjába bármilyen munkára. Eizenstein akkor éppen kórházban feküdt. Válaszlevelében találkoztam először az „infarktus” szóval. A filmművészet haldokló nagysága azt írta nekünk, a két zöldfülűnek, hogy örül, ha a fiatalok érdeklődnek a film iránt. (Hiszen akkoriban ez még nem volt olyan vonzó szakma, mint ma.) De azzal is tisztában kell lennünk – írta nekünk Eizenstein –, hogy minden művészeti tevékenység közül a filmrendező munkája a legnehezebb. A reneszánsznak régen vége – tréfálkozott –, és a jelenlegi munkaszervezés nem irányoz elő segédi „bérkeretet”. Felsőfokú végzettséget igazoló diploma nélkül a filmművészetben nem lehet sokra vinni. És mi felkerekedtünk Moszkvába. Eleinte Szergej Jutkevicsnél tanultunk, de egy vagy másfél év múlva, az úgynevezett kozmopolitizmus elleni harc kampánya idején Jutkevicset eltávolították a Filmművészeti Főiskoláról. Lev Kulesov és Alekszandra Hohlova lettek a mestereim. Rezót pedig Mihail Romm vette maga mellé. Nem is tudom, hogy magyarázzam, de én is Romm tanítványának tekintem magam. Született pedagógus volt: jóindulatú, érzékeny, meglepő tiszteletet tanúsított tanítványai és fiatalabb kollégái iránt. Már azután, hogy elvégeztem a főiskolát, Romm váratlanul azt ajánlotta nekem, dolgozzunk együtt Lev Tolsztoj Hadzsi Muratján&k megfilmesítésén. Forgatókönyvet akart nekem írni. Ebből nem lett semmi, pedig én nagyon lelkes voltam.

Most belefogna a Hadzsi Muratba?

– Nem tudom. Talán inkább valami mást szeretnék most. Jelenleg az élet, az emberi tudat demokratizálása zajlik. Ebben akarok részt venni minél aktívabban, persze, a magam módján.

Sok álma, terve maradt megvalósulatlanul?

– Ajaj!

Melyiket sajnálja a leginkább?

– Sok mindent, de talán a naiv festőnkről, Niko Piroszmaniról készítendő film tervét sajnálom a legjobban. Nem is terv volt ez, már a forgatókönyv is elkészült. Nem sikerült megcsinálnom.

Térjünk vissza Eizensteinhez. A recenziók a Vezeklés távoli elődjeként a Rettegett Ivánt emlegetik néha. Nekem úgy tűnt, hogy Nino lidérces álmának jelenete, amelyben üldözőik elől menekülve Szandrával nyakig beássák magukat a földbe, amelyet éppen akkor szántatott föl egy paraszt, a Que viva Mexico híres epizódjának parafrázisa.

– Bevallom, ez egyáltalán nem állt szándékomban. Ebben az epizódban a film plasztikus nyelvére akartam lefordítani egy mifelénk gyakran használt szólást: „a föld alól is előteremteni” valakit. Emlékszem, Eizensteinnél éppen az ellenkezőjéről van szó: a szerencsétlen peon parasztokat büntetésként úgy végzik ki, hogy beássák őket a földbe. Egyébként még egy gondolatot hadd említsek a Vezeklés idézett epizódja kapcsán. Ha emlékszik, Nino azt álmodja, hogy férjével, Szandróval menekül az üldözők elől, beássák magukat a földbe, és nyitott limuzinjában állva, a soros olasz áriát énekelve elhajt mellettük Varlam, a gonosztevő kormányzó. Ekkor odafut hozzá a szántóvető, és megmutatja neki a rejtőzködő menekülőket. Ez ellen még a velem egyformán gondolkodó munkatársaim is tiltakoztak: a szántóvető nem lehet besúgó – mondták. Egyetértettem velük: természetesen nem lehet, de mégis megteszi. Ez, éppen ez a társadalomban elterjedt félelem és erkölcsi züllés szörnyű bizonyítéka.

Valamennyi Abuladze-film közül csak a Vezeklés készült eredeti forgatókönyv alapján. A Lurdzsa Magdani Jelena Gabiasvili elbeszélése, az Idegen gyermek (1958), Nyina Alekszand-rova tárcája, az Én, a nagymama, Iliko és Illarion (1963), Nodar Dumbadze azonos című írása, a Nyakék szerelmesemnek Abu Bakar, dagesztáni író elbeszélése nyomán készült. A Könyörgésről és a Kívánság fájáról már esett szó. Nem akadt irodalmi mű a trilógia befejezéséhez?

– Nem. Magunknak kellett megírnunk. A Vezeklés alapötlete tőlem származik, a forgatókönyvet tanítványommal, Nana Dzsanelidzével írtuk meg (R. Kveszelava szerkesztő is segített egy keveset).

Mikor született meg a Vezeklés ötlete?

– Még egészen általános formában vagy húsz évvel ezelőtt, amikor a grúz irodalom klasszikusának, Vazsa Psavelának a művei alapján elkezdtem forgatni a Könyörgést.

Amikor elkezdte a Könyörgést, már tudta, hogy még két film fogja követni?

– Most úgy érzem, tudtam.

Tehát megszületett ennek a mint már említettük nem szabályos trilógiának az ötlete. Az alkotóelemek összetartozásának nincsenek sem cselekménybeli, sem stilisztikai külső jegyei. Mi fűzi össze egységgé a Könyörgést, a Kívánság fáját és a Vezeklést?

– Mind a három filmnek közös eleme a „büntetlen bűnösök” motívum. Gondolja csak meg! A Könyörgés a vallási türelmetlenségről szól. A Vazsa Vendég és házigazda című poémája alapján készült második epizódban a muzulmán falu (a cselekmény Grúzia hegyei közt játszódik), mint egy állatot, lemészárolja a véletlenül odavetődött jövevényt csak azért, mert kiderül róla, hogy keresztény. A Kívánság fájában a falu lakói, akik külön-külön nem rossz emberek, autodafét rendeznek Maritának, mert a módos gazdához szerelem nélkül hozzákényszerített bájos, fiatal nő találkozik egy legénynyel, akit forrón megszeret. Ebben a Georgij Leonidze költői prózája nyomán forgatott filmben csakúgy, mint előtte a Könyörgésben, valamilyen emberi közösség megöl egy embert valamilyen elvont eszme – a vallási fanatizmus vagy az álszent illem – nevében. A Vezeklésben egyetlen ember küld a halálba ezreket.

A főhős, pontosabban a legfőbb gonosztevő, Varlam Aravidze kreténszerű helyettese, hogy főnöke kedvében járjon, egy egész teherautónyi letartóztatottat hoz neki, a város valamennyi Darbaiszeli nevű lakosát...

– A forgatókönyvben eredetileg másik név, az Amilahvari szerepelt. Ez valamikor nagyon elterjedt név volt Grúziában. Mára egyetlen Amilahvari nevű ember sem maradt. Azért tűnt el ez a nemzetség, mert az egyik Amilahvarival kapcsolatban gyanú merült fel, valószínűleg alaptalan, légből kapott. És hogy ne kelljen kivizsgálni, melyik Amilahvari a bűnös, összeszedték, valamennyit.

Azt kérdezi, mikor született a Vezeklés ötlete? Minden nap bemegyek a stúdióba, amely három utca találkozásánál fekszik. Az egyik Szandro Ahmeteli kiváló színházi rendező nevét viseli. A másik Jevgenyij Mikeladzéét, a nagy grúz karmesterét. A harmadik utca névadója Mamija Orahelasvili, a párt kiemelkedő személyisége. Mindhárom a 30-as évek végén halt meg, és mindhármukat rehabilitálták az 50-es években. Sorsuk nem hagyott nyugodni. 1977-ben, közvetlenül a Kívánság fájának befejezése után súlyos autószerencsétlenség ért. Nem reménykedtem a túlélésben. Amikor mégis felépültem, arra gondoltam: azért adatott vissza nekem az élet, hogy elmondhassam a legfontosabbat.

A trilógia minden filmjében feltárul a társadalom három alapelemének a személyiségnek, a családnak (nemzetségnek) és a nemzetnek a kölcsönös összefüggése. A Könyörgés első epizódjában a keresztények pusztítanak el egy muzulmán települést; a másodikban, mint már említettük, a muzulmán faluban gyilkolják meg a békés keresztény utast. Ennek a résznek az utolsó képein egy feketébe öltözött asszonyt látunk a türelmetlenség áldozatának magányos sírjánál: a gyilkos felesége jön el, hogy megsirassa a fölöslegesen elpusztított emberi életet és azt a vadállati szokást, amely megköveteli a más hitet valló elpusztítását. A Kívánság fája látszólag hagyományos falusi dráma a hűtlen asszonyról.

Valójában a falusiak egészen váratlan motívumok alapján ölik meg Maritát.

– Bármily paradox is, Marita az iránta táplált pozitív érzelmeknek esik áldozatául. Nem voltak ellenségei. Mindenki gyönyörködött bájában, rendkívüli szépségében. De Marita szegény lány volt, és a falu elöljárója egy gazdag legényhez adta hozzá, hogy szép gyerekei jólétben nőjenek fel, és ezzel javuljon a nép minősége.

De hiszen ez fasiszta eszme és fasiszta gyakorlat!

– Ki mondta, hogy a fasiszta eszmék csak a 20-as években és csak Olaszországban és Németországban jelentek meg? Évezredekig érlelődtek a különböző zárt társadalmakban. Csak persze nem nevezték őket fasisztának. De lényegük ugyanaz volt: a totális rendszer megöli a személyiséget, és vele együtt magát az életet is.

Mondhatjuk-e, hogy a Vezeklés a tekintélyuralmi rendszerről, a hatalomról szól?

– A Vezeklésben a kontroll nélküli hatalomról, a hatalommal való visszaélésről, a hatalom saját célok érdekében való felhasználásáról van szó.

Mindenki azt találgatja, ki a filmbeli diktátor prototípusa. A választ szerintem a figura grúz személy- és családneve rejti. Van ennek jelentősége? Vagy az emberiség történelméből merítette ezeket az elemeket?

– Senkit se tévesszen meg a grúz név. Valójában nem létezik ilyen grúz családnév. A grúz „aravin” „senki” szóból alkottuk meg. Vagyis Varlam Aravidze – Senki Varlam. A szerepet alakító Avtandil Maharadze arra törekedett, hogy a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.

Varlam szerepében nyújtott alakítása nagyon emlékeztet a népi komédiások fogásaira, arra, ahogyan a vásártereken, a piacokon az ördögöt játsszák. Hasonló stílusban játszotta az ördögöt a Könyörgésben Revaz Cshikvadze, akit a magyar nézők a Rusztaveli színház budapesti vendégjátéka során III. Richard szerepében láthattak.

– Avtandil Maharadze is ennek a színháznak a tagja.

Varlam tehát a diktátor absztrakt figurája. De hol játszódik a cselekmény?

– Ha ez ennyire fontos, mondjuk így: konkrétan sehol és mindenütt, ahol totális erőszak uralkodik.

Miért a korok keveredése? A letartóztatottakat hol teherautón, hol középkori szekéren szállítják, az őrök lovagi páncélt viselnek, a bírák palástot, de az ügyész Rubik-kockát csavargat.

– A különböző korszakok viszont „hozzák magukkal” saját stílusukat. Ezért keverednek a stílusok is.

Lenyűgöző a Vezeklés tömörsége, a művészi eszközök bősége. Valóságos új barokk.

– Valóban sokféle stílus van benne: realizmus, fantasztikum, groteszk, szimbolizmus. Ha nem lenne a stílusok és formák ilyen sokfélesége, azt hiszem, nehéz lett volna a filmet átvetetni. Azoknak segítettem ezzel, akik a filmért felelősek. Ez persze csak tréfa. Valójában egyáltalán nem ez volt a szándékom, hanem az, hogy a fantazmagóriába illő valóságot ne egyszerűsítsem le, ne szépítsem meg, adekvát módon tudjam megjeleníteni a filmvásznon. És az, hogy ne érjem be pusztán az információközléssel, hogy az ábrázolást sikerüljön maximálisan tartalmassá tennem. Mihail kihallgatásának és Szandróval, a festővel való szembesítésének a jelenetén próbálom megmagyarázni ezt. Megkínzott, félig eszét vesztett ember áll előttünk, aki megrágalmazza önmagát és sok más embert. Hogyan juthatott idáig? Nem nehéz kitalálni, de bemutatása érdektelen lenne. Ebben a jelenetben szerepel egy fehér zongora. Ez váratlan. Majd hangfelvételről felhangzik Mendelssohn Nászindulója: egy gyönyörű lány és egy frakkos ifjú esküvője zajlik éppen. Rövidesen kiderül, hogy a menyasszony Themisz, az igazságszolgáltatás istennője, a vőlegény pedig nyomozó, aki másodállásban hóhér. Irodalomtanárom, Grigol Kiknadze, Psavela lelkes rajongója mondogatta, hogy a nagy költő zsenialitása nem abban rejlik, amit mond, hanem abban, ahogyan mondja. Kiknadze azt az esztétikai tételt vallotta, hogy az ideális a legmagasabb rendű realitással azonos.

A Vezeklésben a művészet képviseli az ideálist?

– A művészet és az emlékezet.

De az emlékezet személyes, az emberi kéz és tehetség alkotásában ölt testet –, egy katedrálisban, amelyben először valamiféle vibrációs berendezést szerelnek fel. Majd Varlam utasítására a katedrálist felrobbantják.

– A múlt ellen intéznek ezzel támadást, megpróbálják kitépni a nép gyökereit. Idős emberek és Szandro Barateli festő megpróbálják megmenteni a katedrálist.

Szándékos a hős és a nagy olasz festő nevének hasonlósága?

– Igen.

A filmben a katedrális sokféle jelképes jelentést hordoz: a múlt, a gyökerek, az emlékezés, a szépség, a művészet és a szellemiség szimbóluma. De Ketevan, a festő lánya is krémből készült templomokkal díszíti a pénzes megrendelők tortáit. Néhány kritikus szomorú átalakulást vélt felfedezni ebben a transzformációban: ami tegnap a szellem szférájába tartozott, mára az emésztés körébe került át.

– Igen, és úgy értelmezték, mintha én itt az értelmiség lezülléséről beszélnék, őszintén szólva nem erre gondoltam. Ellenkezőleg, én ebben a lány hűségét láttam ahhoz, amiért az apja harcolt.

Mindaz, ami a filmben történik, Ketevan képzeletében játszódik le. Akkor támad a gondolata, hogy szörnyű bosszút áll Varlamon, szülei gyilkosán, amikor az újságból értesül a hóhér haláláról. Ebből fakad több jelenet

– Igen is, nem is. Nem, mert sok minden, ami ma fantasztikus kiagyalásnak, a képzelet játékának tűnik, volt, valóban létezett. Az a katedrális, amelyben a nagyfeszültségű berendezést működtették, létezett, és – hála istennek – még most is létezik. Batumiban van, a Szent Szűzanya temploma, ez került bele filmünkbe is. A filmbéli Mihail Koriseli beismerését, miszerint azt a feladatot kapta, hogy ásasson alagutat Londontól Bombayig, s ezért több ezer embert toborzott a munka elvégzésére – a szomorú valóságból merítettük. A politikai száműzöttek „autogramja” a fenyőgerendákon – szintén konkrét tény.

Ezt a művészi lényegét tekintve mélyen metaforikus jelenetet rendkívül egyszerűen, aszketikusan, szinte dokumentumként vették fel. A nézőkre mindig igen nagy hatást gyakorol. És mi a véleménye a sírjából kiemelt holttestről? Kitől származik ez a sötét ötlet?

– A sötét ötletet az élet szülte. Barátom, Nodar Ciluszkiri (két forgatókönyvet írtunk együtt, a Pirosz-maniról szólót is, amelyet már említettem) mesélte egyszer feldúltan, hogy egy mengrél faluból érkezett ismerősétől hallott egy történetet: ennek a falunak az egyik lakója kiásta szomszédja holttestét a sírból, és odatámasztotta az elhunyt házának ablaka elé. Mit kellett elkövetnie a halottnak ahhoz, hogy egy másik ember rászánja magát sírjának meggyalázására? A forgatókönyv szerint Varlam holttestét egy férfi ásta ki. Már a színészt is kiválasztottuk erre a szerepre. De egy éjjel megálmodtam, hogy ezt egy nőnek kell megtennie. Egy nő, aki a gyengeség, de egyben az élet jelképe is, vállalja magára ezt a mocskos munkát az igazságosság nevében.

De kinek az ötlete volt ennek az asszonynak a figurája, aki zöld ruhában, fején patkánnyal vonul keresztül a meggyalázott templomon?

– Bosché. Ez az önmagát felfaló tudás, tudomány jelképe. Ne feledje, hogy a templomban, ahol az a szerencsétlen berendezés működik, Albert Einstein végakaratának szavait halljuk.

Miért lesz öngyilkos Tornike, Varlam unokája, Avel fia? Azért, mert megismerte nagyapja véres történetét, vagy mert megértette, hogy apja belesüllyedt a hazugság mocskába?

– Ezért is, azért is. Hatalmas az a veszély, amelyet az Avelhez hasonló emberek hordoznak. Ez az ember nem tesz különbséget jó és rossz között, velejéig romlott.

Első filmje, a Lurdzsa Magdani, 1956-ban díjat nyert a cannes-i fesztiválon. Most ugyanezen a fesztiválon bemutatják legutóbbi filmjét.

– Bárhogy alakul is a Vezeklés sorsa a fesztiválon, egy konkrét eredménye már van. A film bemutatója után a batumi városi hatóságok úgy döntöttek, lebontják a Szent Szűzanya templomában működő berendezést, meg is tették. Igaz, közben megsérült az épület homlokzata. De ez a gyönyörű műemlék legalább megmenekült.

Gratulálok.

 

Weisz Györgyi fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 15-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5276