KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/április
FILMSZEMLE
• Balassa Péter: A fényírástudók felelőssége
• Kovács András Bálint: Új kiúttalanság Fiatal filmesek
• Sneé Péter: Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban Beszélgetés Szirtes Andrással
• Báron György: Kicsi, de nagyon erős Fekete rekviem
• Székely Gabriella: A kis generáció Potyautasok

• Reményi József Tamás: A megszokott rabság A szolovkiak hatalma
• Bikácsy Gergely: Szabadság, Éjszaka Az ismeretlen francia film
• Bikácsy Gergely: Teltkarcsú szívdobbanás Túl szép hozzád
• Fáber András: Mozart, a fakutya Amadeus
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Holt Költők Társasága
• Létay Vera: Hódító Pelle
• Fáber András: Monsieur Hire
• Barna Imre: Milyen finomak a fehérek!
• Schubert Gusztáv: Éljen soká az úrnő!
• Kövesdy Gábor: Egyet ide, egyet oda
• Szemadám György: Vaklárma
• Tamás Amaryllis: Hívd a rádiót!
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: „A szerelem elfárad” Színészmemoárok
KRÓNIKA
• (X) : Filmterjesztő specializáció Esztergomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Potyautasok

A kis generáció

Székely Gabriella

 

Sőth Sándorral 1982-ben ismerkedtünk meg. Ő volt Pierre, a Megáll az idő lázadó gimnazistája, aki nem kötötte meg a hatvanas évek történelmi kompromisszumát. Nem hitt Lovas tanárnőnek, nem marasztalta a neonfényes Budapest, nem andalította a mambó-magnó zenéje, nem részegült meg a becsempészett Coca Cola zamatától. El akart tűnni 1963 Magyarországáról. Ha kell, egyedül is. Ha Köves Dini, a barát és Szukics Magda, a tizenhat éves femme fatale megijednek a végső lépés előtt, akkor is. Pierre ilyen volt. Ö volt a Pierre. Gothár Péter rendezte és Bereményi Géza írta meg.

Az időközben filmrendezővé cseperedett Sőth Sándor potyautasai is hárman vannak: Tamás, Árpi és Móni. Az ő forgatókönyvüknek egyik szerzője szintén Bereményi Géza. Nekik van útlevelük, vonaton utaznak és Lengyelországba, „mert ott van mozgás”, zavargásokról tudósít az Esti Hírlap. 1982-ben, nyáron, amikor azt ígéri az újság, hogy mérséklődik a kánikula. A kalandnak nincsen tétje, nincs mit itthagyniuk, nincs kitől elbúcsúzniuk. Tamás elfoglalt szüleinek fel sem tűnik gyermekük hiánya, az útiköltséget, zavaró tényező elhárításaként, készséggel kifizeti a papa. A lopott fényképezőgép is jó biztosíték az ínséges napokra. Vár a tenger meg a beígért zűrzavar, itthon pedig nem történik semmi. Fojtogató meleg van, állott verejtékszag lengi be az aládúcolt koszos bérlakást.

Lehetnénk akár New York külvárosában is, a rendező nemzetközien lepusztultra fényképezteti a világot Piotr Sobocinski lengyel operatőrrel. És színészei, Laura Favali, Karl Tessler meg Luke Mullaney sem tehetnek mást, azt képzelik, hogy, például, egy Jarmusch-filmben játszanak. Honnan is sejthetnék, milyen valójában Tamás, Árpi és Móni? A rendező, Sőth Sándor nem mesélte el. Egy rokonszenves új film-divatirányzat prototípusait ültette fel a Polónia expresszre, és csak remélhette, hogy útközben a külföldiek majd arcot, karaktert kölcsönöznek hőseinek. Az igazán nagy színészek esetében megtörténhet a csoda. Ez a három fiatal nem tartozik közéjük.

A nyolcvanas évek kis generációját, a tengő-lengő, értéket, mintát vesztett, még szembeszegülésre is alkalmatlan ideálok híján nevelkedő nemzedéket, egyébként, valóban nemzetközivé mosta történelmünk ilyetén folyása. Pierre világát még aknazár őrizte a káros sugárzástól, Tamásék már szabadon fertőződhettek. Akadálytalanul ölthették magukra külföldi kottásaik egyenruháját. Könnyedén eltanulhatták gesztusaikat, viselkedésmódjukat. Már nem pukkadt a polgár. Nem figyelt oda. Mással volt elfoglalva. Megkönnyebbülten levetette magáról az utódnevelés felelősségét. Az igaz vagy igaznak vélt eszmék továbbadásának görcsös kényszere megszűnt. Lovas tanárnő azóta nyugdíjas, és a legritkább esetben szavalnak az osztályfőnökök József Attila idézeteket.

Tamásnak, Árpinak meg Móninak látszólag sikerült olyanra maszkíroznia magát, mintha Laura, Kari vagy Luke volna a neve. Sőth Sándor két éve érdekesen elénk festett egy sehol sincs Budapestet, ahová leszállt Szárnyas ügynöke (egyébként szinte nyom nélkül el is süllyedt a moziműsor tengerében). Ígéretesen bizonyította, tud ő is olyan filmet rendezni, mint fiatal amerikai vagy nyugatnémet kollégái. A Potyautasok merész vállalkozás. Lézengő figurái nem pusztán egy életérzés lenyomatát viselik magukon, hanem egy kalandfilm főszereplői. Hősökként kell viselkedniük, végigjátszani a történet fordulatait, és közben feltárulkozni a nézőnek, megmutatni önmagukat, kapcsolataikat, ellenszenvet vagy rokonszenvet kiváltani. A műfaj játékszabályai szerint kell tehát viselkedniük. A rendezőnek és színészeknek is.

Tamás, Árpi és Móni az unalomtól hajtva megérkeznek tehát Gdanskba, a szükségállapotát élő Lengyelországba. Láthatóan fogalmuk sincs róla, mi is a Szolidaritás, amikor véletlenül összeismerkednek egyik aktivistájával meg röpcéduláival. Az utcai zavargások, letartóztatások, a zsuppkocsik számukra csak különös kellékei ennek a kirándulásnak, amit ugyancsak hamarosan megunnak. A fiúk csónakon indulnak a háborgó tengeren Svédországba, hogy végre történjék valami, és hogy a nézőnek is kínáljanak némi látványosságot, a homokos parton egymás hegyén-hátán szeretkeznek Mónival. Móni, Árpi szerelme, rúgkapálva védekezik az erősebb, Tamás ellen, majd beletörődötten lesimítja szoknyáját, és hosszan integet az elevező fiúk után.

Körülbelül ennyit ismerünk meg a két magyar fiúból és a lányból a film során. Az egyik az ellentmondást nem tűrő Erős, a másik a konfliktusokat nem élező Gyenge és a titokzatos Nő, aki mint látjuk, mindenre képes.

Az Erős és a Gyenge sorsa, természetesen úgy alakul, ahogyan általában az Erősekkel és Gyengékkel megesnek a dolgok, ha szorongatott helyzetbe kerülnek. A fiúk tengeri kirándulása ugyanis, a börtönben fejeződik be, a köztörvényesek cellájában. Az Erős idegrendszere nem viseli el a nálánál is erősebbek terrorját, a Gyenge könnyen alkalmazkodik a körülményekhez. Lassan elfelejtjük a nevüket is. Nem a magyar Tamás és Árpi története bonyolódik egy lengyel börtönben, hanem a kommersz rabromantika életképei villannak fel.    :

A börtön, ugye, különös zárt világ, a maga kegyetlen farkastörvényeivel, megingathatatlan hierarchiájával. Az emberi jellem megpróbáltatásának színtere ugyanúgy, mint odakünn a világ, csak itt mindenki hivatalos papírral bizonyíthatja, hogy gonosztevő. Ha ide csöppensz, akár véletlenül, akár bírósági végzés alapján, alá kell vetned magad a hivatásos bűnözők szigorú társadalmi rendjének, különben elpusztulsz.

A börtön hálás filmes színhely. A csíkos rabruhák, emeletes priccsek, keresztbe hajtott pokrócok, gonoszul vigyorgó nehézfiúk látványa, a csajka csattogása, a cellaajtó csapódás fülbemászó zenéje automatikusan vászonra rendezi önmagát. A stáb tagjai közül talán csak Jan Nowicki unja az agyoncsócsált képeket, és feltehetően, a maga szórakoztatására, különszámot ad elő a cellafőnök szerepében. Eljátssza a rabkirály paródiáját. Mulatságos előadás.

És mindeközben Móni, a titokzatos Nő, keresi a fiúkat. Látja őket a rabszállító kocsiban, és kiszabadításuk érdekében Varsóban végigkilincseli a hatóságokat. A rendező ismét műfajt vált, szatirikus kamerájának nagylátószögű optikájával fényképezted a hatalmas íróasztalok mögött terpeszkedő álnok hatalmasságokat, a varsói magyar nagykövetség tisztségviselőjét, a szükségállapot lengyel urait. Móni teljesíti honleányi kötelességét, és odaadja magát a fiúk megmentéséért.

Ezzel a gesztussal lemossa magáról előélete szennyét, és lelkes aktivistaként terjeszti a röplapokat egy másik férfi, a Szolidaritás-vezér oldalán. Az értelmetlen, értékét vesztett létből, lám, áthajózott a feladatokat kínáló értelmes világba.

Ez a lány Sőth Sándor igazi hőse. Sorsával bizonyíthatja, nem is olyan kicsi ez a generáció, a nyolcvanas évek ifjúsága. A történelem első adandó kihívására talpra áll. Lerázza magáról a tengerparti homokot, és csatlakozik a progresszióhoz. Eltékozolt éveiért, ugyanis, az apák társadalma a felelős, akik siker és pénzhajhászással, zűrzavaros magánéletükkel voltak elfoglalva. Az elposványosodott újkori történelmünk, amely nem kínált cselekvési lehetőségeket. Természetesen vált Árpiból meghunyászkodó kóborkutya (egyébként fogalmunk sincs hogyan), és Tamás sem játszhatja el Pierre szerepét. Pierre-nek még megadatott, hogy ok nélkül lázadjon, Tamás csak fejjel lefelé lóghat egy függőágyon, fényképezőgépet lophat a kávéházi szék karfájáról, meg egy csónakot a lelakatolt gdanski raktárból. Életfilozófiává szajkózhatja Lou Reed dalát, átsétálhat a vad oldalra (Take a walk on the wild side), és apagyilkosok között találja magát. Móninak szerencséje van. Boguslaw Linda szemüvege egy jobb sors lehetőségét villantja föl.

Istenem, ha ez ilyen egyszerű volna! Ha egy csődbe juttatott nemzedéket szociológiai közhelyek alanyaiként szemlélhetnénk! Ha ezeket az elveszejtett fiúkat és lányokat, akik magukra öltik a póló, a dzseki, a tornacipő uniformisát, nem személyiséggel verte volna meg a sors. Ha ilyen egyszerű volna filmet rendezni róluk!

Figyelemre méltó Sőth Sándor magabiztossága, ahogyan levetkőzi a fesztiválhonos ifjú independent filmmakerek szemlélődő stílusát, és átváltozik univerzális sikerfilm-rendezővé. Válogatás nélkül alkalmazza a nemzetközi kommersz formaelemeit, anélkül, hogy megvizsgálná, miképpen is illeszkednek pontosan egymáshoz az építőkockák, hogyan épül fel a hatásos jelenet? Hogyan kell kiszámítani a véletleneket, hogy azok valóban meglepjék a nézőt.

A legtapasztaltabb közönség sem ismerheti jobban a történetet, mint a rendező, aki elmeséli. A Potyautasok vetítésekor pedig előre soroljuk a biztosan bekövetkező eseményeket: a háborgó tengeren csónakázó fiúkat a parti őrség katonáinak fénycsóvája világítja meg. Valóban. A rabszállító autó mögött várjuk, hogy feltűnjön a lány autója. Fel is tűnik. A cellaajtó csikordulásakor türelmetlenül lessük, mikor lép be rajta a letartóztatott Szolidaritás-ügynök. Be is lép... Az ilyesfajta filmnézésnek is megvan, persze, a maga öröme, az ember jólesően nyugtázza, hogy logikusan gondolkodik, és közben eltöprenghet: hogyan is kerültünk éppen Lengyelországba?! A világhírű lengyel operatőr, Witold Sobocinski fia, Piotr, bizonyára a világ más földrészén is elvállalta volna a forgatást. A lengyel szükségállapot hangulatát, így, akár a Klauzál téren is felidézhette volna. Boguslav Linda, Jan Nowicki vagy Frantiszek Pieczka a Mafilm stúdióban ugyanilyen otthonosan mozognak... Azért vonatoztunk ilyen messzire, mert 1982-ben éppen a gdanski tengerparton lőttek? Végülis, vajon miért játszódik a film éppen 1982-ben? A jól hangzó dátum és helyszín, kétségtelenül, önmagában is kellőképpen vonzó. Akkor is, ha az égvilágon semmi köze sincsen a potyautasok sorsához.

Azt mesélik, a film sztorija valóságos eseményeken alapul. Annak a három fiatalnak a történetére kíváncsi volnék.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4320