KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/április
FILMSZEMLE
• Balassa Péter: A fényírástudók felelőssége
• Kovács András Bálint: Új kiúttalanság Fiatal filmesek
• Sneé Péter: Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban Beszélgetés Szirtes Andrással
• Báron György: Kicsi, de nagyon erős Fekete rekviem
• Székely Gabriella: A kis generáció Potyautasok

• Reményi József Tamás: A megszokott rabság A szolovkiak hatalma
• Bikácsy Gergely: Szabadság, Éjszaka Az ismeretlen francia film
• Bikácsy Gergely: Teltkarcsú szívdobbanás Túl szép hozzád
• Fáber András: Mozart, a fakutya Amadeus
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Holt Költők Társasága
• Létay Vera: Hódító Pelle
• Fáber András: Monsieur Hire
• Barna Imre: Milyen finomak a fehérek!
• Schubert Gusztáv: Éljen soká az úrnő!
• Kövesdy Gábor: Egyet ide, egyet oda
• Szemadám György: Vaklárma
• Tamás Amaryllis: Hívd a rádiót!
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: „A szerelem elfárad” Színészmemoárok
KRÓNIKA
• (X) : Filmterjesztő specializáció Esztergomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Szirtes Andrással

Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban

Sneé Péter

 

– Egyre inkább hasonlítasz filmjeidre. Észrevehetően kialakítottál egy szerepet magadnak, az őszinte bohócét. Ennek külső jegyei: az összefogott, hosszú, élénk színű haj, az állandó enyhe alkoholmámor. Viselkedésed is ezekhez illő: odamondogatós jópofa vagy, okos lezser. Csupán a dolog szerepvolta ébreszt némi kétséget bennem. Miért érzed szükségét az ilyesféle megjelenésnek? Rengeteget dolgozol, míves mester vagy, a sablon szerint neked jólszabott öltönyben, komoly arccal kellene fennkölt ostobaságokat mondanod.

Kikérem magamnak! Valamennyien kialakítunk egy szerepet, észre sem vesszük, és olyan védekező rendszereket létesítünk, melyek megóvnak bennünket a külső behatásoktól. Mások bohócnak tarthatnak, de én tiltakozom ellene. New Yorkban bárki úgy nézhet ki, ahogy akar, nem ettől függ megítélése. Ehhez talán másféle mentalitás szükségeltetik, nem a magyar K und K, mely ránézésre ítél.

Minap a Filmszemlére igyekeztem gyártásvezetőmmel, piros dzsekiben voltam, ő meg pulóverben. A kapuig hozott és kirakott a kocsijából azzal, így nem jöhet be. – És én? – kérdeztem tőle. – Te művész vagy, neked szabad – felelte. Itt az öltözéke teszi az embert, s nem az, ami benne rejlik.

Minden sablonizált. Beszélgetek a filmgyár folyosóján, megszólít egy vágó: „mi van, vadzseni?” – Elment az eszed? – Téged így fogadtak el! – Ja. Különben, ha egészséges környezetben vagyok, például dolgozom, soha nem nyelek le egy kortyot sem és nem is dohányzom. Azért iszom itt, mert el kell viselnem valahogy a stresszt, a sokk-hatást. Ne bennem keresd a hibát!

A viselkedésem némileg polgárpukkasztó. De nemcsak bohóckodom, azokat a falakat szeretném áttörni, amiket a munkámmal nem bírok. Bár mostanában már kezdenek becsülni egy kissé, s talán fölösleges a játék, nincsen szükségem rá. Egyre inkább arra összpontosítok: a munkám legyen ütőképes, ne a megjelenésem.

Egy szakmai vitán Szomjas György úgy vélekedett, a fesztivál legjobb produkcióinak egyike a tied. A vetítésen viszont a közönség zöme meglehetősen zajosan, tüntetőleg távozott a teremből. Nem hiszem, hogy beérnéd a megvetéssel: ostobák, nem értik a művészetemet. Annyira személyes jellegű az alkotásod, hogy elutasítása közelről érinthet...

1980-ban mutatták be a Hajnalt. Azóta másoktól megtanulhattam, hogy nagyon jó kísérleti film. Pontos, korrekt, világszínvonalú. Amikor Oberhausenban vetítették, tüntetően távozott a közönség kilencvenkilenc százaléka. Unták. Közben pedig akadt, ki azt mondta: ez a legjobb, amit valaha is látott.

Ugyanez történt a Gravitációval is. A tekercs közepén azt hitte a gépész: vége, mert volt egy kis blank, s ráváltott a következő tekercsre. Másféle nézői magatartást követelnek filmjeim! Az említett kivonulás tehát nem tragikus. Aki akar, menjen el nyugodtan, aki akar, jöjjön el, nézze meg!

Amikor először vetítettem New Yorkban – reklám és publikáció nélkül –, üres volt a nézőtér. Kétségbeesetten szaladtam ki az utcára és megszólítottam az első arra jövőt. Kis kínai lány volt, éppoly rosszul beszélt angolul, mint én. Kértem, jöjjön már be. Leült, végignézte a Hajnalt. Utána meghívtam vacsorázni, elvégre bőkezűen megajándékozott: látta a filmemet. Aztán hazakísértem, hiszen a legtöbbet adta nekem e világon. Ha csak egy néző is akad, már érdemes és kell vetíteni!

Jelen vagy filmjeidben. Legalább az egyik központi figurát te alakítod. Szükségét érezted megint, hogy te állítsd föl a mű keretét, világosan értésére add a nézőnek, rajtad keresztül szüremlik át a Bulgakov-mű. Miért a személyiség ilyen látványos előtérbe tolása? Mások is szóltak már lelkük mélyéről, de nem emlékszem, hogy Bergman például valaha is megjelent volna saját filmjében, mint szereplő.

–Annyi mindent lehet látni a tévében: rendszerek bukását és születését, hogy amikor végre valaki saját személyében teljesen önmagát adja, az lenyűgöző. A személyiség az egyedüli, ami az embereket érdekli. A kitalált történetek már hidegen hagyják őket, hiszen állandóan ilyenekben kell élniük.

Az hatja meg az embert, amit maga is érez, csak nem meri még megfogalmazni, kimondani. Ha valaki megteszi ezt helyette, annak hálás, mivel neki is megkönnyebbülés ez. Amikor filmemben ki merem mondani félek, hogy meghal az apám, az nem azért sokk-hatású, mert én ott egy az egyben sírok, hanem mert ettől fél mindenki. Amint megformáltan kimondasz valamit, amit senki más, máris tettél valamit.

A filmen utalsz előző alkotásodra, ám hallgatsz a Naplóról. Vajon miért? Önálló fejezete lenne ez is a Napló néven formálódó „második” életműnek?

– A Napló tapasztalatait dolgozom föl, ahogy A pronuma bolyok történetében, vagy a Lenzben is. A Napló végtelen, közben néha készítek egy konstrukciót, egy játékfilmet. Mások persze ez utóbbit tartják egyedül fontosnak, nekem viszont csak kikapcsolódást jelent.

A forradalom után a pihenésnek Bulgakov inspirálta változatát. Tizennyolc évesen olvastam először A Mester és Mar-garitát és sarokba vágtam. Nem értettem belőle semmit, hülyeségnek tarottam. Amerikában lehetőségem nyílt előfelvételeket készíteni egy sci-fi játékfilm forgatásához. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt hozzá. Húsz éve dolgozom a szakmában, miért kezdjem az ábécénél megint? De ha már kéznél egy videokamera, vétek volna pihenni hagyni.

Fölhívtam apámat telefonon és kértem, küldje utánam a Bulgakov-kötetet. Nem tudom, miért éppen ezt, s nem egy másikat, de rögtön láttam: világa egyezik azzal, amiben élek, amit érzek. Elmentem a városi könyvtárba, kikerestem angolul is, és összehasonlítottam a két fordítást. Nincs önálló forgatókönyvem. Ha megnézed, amit használtam, tele van papírfecnikkel, melyek jelzik: melyik rész következik.

Az ismerősök között kerestem színészeket. Ott is van Fiatal Művészek Klubja, csak másként hívják. Akadt néhány vállalkozó, s próbafelvételek címszó alatt leforgattam az egészet. Azt mondtam, nem tudom, lesz-e belőle film, vegyük föl a jelenetet, majd meglátjuk. Napról napra írtam a dialógusokat. Betaníttattam velük, aztán fölvettük. Semmiféle logika nem volt abban, hogy miért. Színészbarátaim egyébként ingyen dolgoztak, ami nagy szó, kivált ott.

Annyira absztrakt mű A Mester és Margarita, hogy vagy száz millióból csinálom meg, mint most Elem Klimov, illetve ahogy Makk Károly szerette volna, csak jogdíj problémák miatt nem sikerült neki, vagy saját szerény eszközeimmel egy csupasz, fehér fal előtt. Ehhez persze pontosan éreznem kellett, miről szól!

Számomra a sztálinizmus keresztmetszete, mintha egy társadalomtudós tárta volna föl, olyan precíz, pontos. Nagyon fontos a szerelmi vonal is, mivel szorosan kapcsolódott saját személyes történetemhez. Nekem is megvolt a magam ellentmondásos viszonya feleségemhez, aki éppen a forgatás közben halt meg. Távol kerültünk egymástól, és mégis közel maradtunk. Tisztában voltunk azzal: nem tudunk együtt élni, de együtt voltunk. Mindez áttételesen benne van a filmben, csak éppen nem lehet felfejteni a szálakat, hiszen nem is kell direkten megjelennie.

Letisztult, pontos műnek tartom A forradalom utánt. Úgy látszik, abszolút ura lettél az anyagnak s rémülten kapok a fejemhez: mikor először éreztem így, A pronuma bolyok történeténél kioktattál az csak egy „divatzakó”, nem kell komolyan venni. Megint tévednék, ismét egy morzsa az „elmebetegeknek”?

– Negyven éves koromra már itt az ideje annak, hogy eljussak az érettség valamilyen fokára. Húsz éve foglalkozom már filmmel...

A pronuma bolyok története legalább olyan aktuális ma, mint régen volt. Csakhogy nem nézhetjük meg, mivel a cenzorok uralkodnak ma is, és senki sem meri vállalni a fölnagyítás költségeit. A film mindenkihez szól, nem csupán „elmebetegekhez”, amivel egyébként csak arra szerettem volna fölhívni a figyelmet, hogy mások megértésére érdemes erőt áldozni. A forradalom után követi A pronuma... stílusát, amit a könnyű videokamera használata tett lehetővé. Úgy forgatható egy ilyen felvevő, akár az ecset, kitűnő eszköze a közvetlen megfogalmazásnak.

Feltűnően gyakran élsz az ismétlés eszközével. Mintha már végtelenítenél egy-egy snittet – például amint Lenin ravatalánál a szemét, vagy a homlokát törülgeti Sztálin. Újra meg újra látjuk a mozdulatot, soká. Mi szabja meg az ismétlések hosszát: a tudatba égetés feltételezett ideje, vagy valami más? Mondjuk az, vegyük észre a gesztus álságos voltát, s élvezzük ki a történelem színpadán szereplő kínját, ahogy igyekszik jól játszani?

Tíz évig archív anyagokat néztem Bokor Péter Századunk című sorozatának asszisztenseként. Hatezer dobozos raktáram volt, ahol az egyetemes történelem anyagait rendszerezhettem. Óriási rutinra tettem szert abban, hogy észrevegyem a leleplező emberi gesztust. Kialakult egy speciális érzékem erre. Nem csak azt látom meg a képen, hogy átrobog egy tank, hanem észreveszem a sarokban elfutó és visszatekintő kisfiút is. Szó sincs arról, hogy kiszámítanám az effektusokat, a többszöri ismétlés csupán súlyt ad a fontos dolgoknak, kiemeli őket.

Filmmédium ugyanis önmagában nincs. Önmagában egyetlen ecsetvonás, egyetlen hang sem létezik. Az, hogy valami hányszor ismétlődik, nem attól függ, matematikailag mi volna tetszetős. Elviselhetetlen, ha csak az agy működik és az érzés nem.

A forradalom után vagyunk állítólag, csupán az a kérdés, melyiken túl. A 17-esen, melyet kvázi dokumentumokkal idézel, vagy valamelyik mostani kísérleten? Hajlanék a cím szélesebb értelmezésére: valamiféle lelki fölzárkózás kezdete után volnánk (éppen a politika kényszerzubbonyának levetését követően), amikor kiderül, mindenütt emberek nyomorognak, csak éppen az egyik helyen még lehetőségük sincs a jóllakásra, hiszen egy üveg sör sem akad az üzletekben, a másikon meg a pénzhiány nyöggeti őket. Igen ám, de a vetítés végén fölolvastad egyik szereplőd moszkvai levelét, melyből kiviláglik, mennyire rabságban él még ma is az az ember. Rendőri felügyelet alatt áll, útlevelet nem kaphat, ezért Bulgakov-szakértő létére nem járt külföldön soha. Lehet, hogy erősebb a politikai szféra hatalma, mint reméltük volt?

Filmemben Eizenstein Október című művének részleteit használtam fel. Könyvalakba fényképeztem, hogy úgy tűnjön, mintha egy történelmi munkát lapoznánk. Ez így helyes, hiszen Eizenstein alkotása kronológiailag pontos. Ennél jobb idézeteket nem találhattam volna jó mestertől.

Ami a politikát illeti – sok van belőle a filmen. A forradalom utánban nagyon erős a kritika, lényegében nem egyéb, mint leszámolás a rendszerrel. Pontot tettem egy periódus végére.

Amikor azt mondom: „attól félek, meghal az apám”, nemcsak a sajátomra gondolok, hanem Leninre is, kinek ideológiáján nevelkedtem, meg Sztálinra, Rákosira, Kádárra. És úgy folytatom: „dehát mindenki meghal, nem?” Lenin temetésén így szól az egyik regényhős: „valaki ellopta a fejét, s nem tudom, hogy kinek kell egy ilyen fej”. Nyilván nem csak a villamos alól kiguruló koponyáról beszél...

Kovács András, Jancsó Miklós észrevették e szimbólumrendszert. Nagyon tetszett nekik, többször megnézték a filmet és gratuláltak hozzá. Ök a dolog kettősségét érzik, megszenvedték az életben, végigkínlódták saját tragédiájukként. Minden öreg kommunista megélte ezt. Nemcsak az apám, de sokan látják most, hogy amiért negyven évig harcoltak, az szemét, korrupt, néha rosszabb még Hitler szisztémájánál is. Olyan ez, mintha négy évtizednyi mély vallásos hit után ráébrednénk: nincs Isten.

Ez az, amit senki sem mer firtatni a film kapcsán. Jellemző, hogy nem húszéves rockerbarátaimnak tetszik igazán, hanem azoknak, akik végigélték e rendszert. Hogyne, hiszen a film lelkiismeret-nyugtatás! Helyettük mondja ki, hogy az egész – így, ahogy van – rossz.

Hogyan kerül ide Kína? Csupán a pekingi tüntetésre vonulókat látjuk, a hírhedt katonai puccs előkészületeit nem. Holott állítólag jártál a Mennyei Béke terén.

Anyám, aki igazán nem gyakorlott mozilátogató, csak eljött megnézni, hogy mit csinált a fia, azt kérdezte, miért nem látjuk az iszonyatos kínai botrányt? Egyszerű a válasz: kirúgtak onnét.

Éppen Pekingben voltam, amikor kitört a forradalom. Fogtam a kamerát, és elmentem a térre. De elkobozták a leforgatott anyagot, egyedül a filmen láthatót sikerült megmentenem. Szóltak a követségnek, onnan a külügyminisztériumnak, ahonnét áttelefonáltak a kulturális minisztériumba, a filmfőigazgatónak. Annak meg főtt a feje persze, mit csinált már megint ez a Szirtes Kínában!?

Kína – nagy hiányérzet maradt. Kár, hogy csak ennyire futotta. De a film végén van egy kép a lobogó gyertyákról, olyan mint egy mártír-emlékmű. Biztos vagyok abban, hogy a forradalmi folyamat nem szakadhat meg. Ezért vicc az alcím: nincs „ideiglenes változat”! A forradalom után nincs végleges változat sem, mivel jön a következő. Forradalmak után és előtt is vagyunk, végtelen folyamatban.

Két szitokszó között hosszan sírdogálsz a filmen. A kamera letéve, zavarba-ejtően intim pillanat. Máskor meg hosszan belebuksz a felvevőbe. Ez másmilyen intimitás, de mindkettő roppant közeli. Mintha áttörtél volna az illendőség határán. Nem érzed, hogy borotvaélen táncolsz?

– A katarzis-élmény feltétele, hogy átüssön egy falat a nézőben aközött, amit már elfogadott és aközött, amit még nem. Természetesen ettől zavarba jön, mint ahogy zavarba jöttem magam is, amikor először láttam az anyagot. Nem vagyok színész, hanem performance inkább, aki pillanatnyi állapotából képes valamit sűríteni. Szégyenkeztem is, Jézus Mária, ezt vetíteni fogom az embereknek?

De mi mást vetíthetnék nekik, ha nem azt, ami egy kevéssé széttöri a betokosodott érzések burkát? Semmi más nem érdekes, egyedül az ember őszinte megnyilvánulása.

Bizonyos pontokon vicceltem. Például belógok a képbe, mintegy beleélem magam, hogy a felvevő egy macska. Beszélgetek vele. Kérdezték már tőlem, hallottam-e arról, hogy Tarkovszkij is meg akarta filmesíteni a regényt, s úgy gondolta, csak a macska szemszögéből lehet elkészíteni? Jólesett a figyelmeztetés, szerintem az ötlet zseniális, csak rengeteg pénz kell hozzá. Nekem társalkodó partnerem a macska.

Visszatérve a kérdéshez – mi az illendőség? Semmi egyéb, mint belső tartás, erkölcs, ami részben a neveltetésből fakad, részben kialakul egy szokásrendszerben, részben pedig saját génjeinek üzenete. Ezekből lesz aztán az ember személyes erkölcse.

Nevezhetnénk az illendőség határát pornográfiának is. Ugyan nem vetkőztem le a képen és nem kefélek senkivel, mégis megmutatom magam. Merek bőgni és röhögni, kimegyek a képből és visszajövök, beleüvöltök a kamerába, egyszóval úgy viselkedem, mint mindenki otthon, amikor egyedül van.

A pornográfia átfordul olyan személyességbe, amely tükör a nézőnek. Nemcsak nekem, neki is. Ezért morálisan megítélhetetlen a dolog. Tóth János, a mesterem látta a filmet és úgy vélte: ez nem művészet. Nagyon személyes dolog, műalkotásként nem megítélhető. Elcsodálkoztam rajta, sértette a hiúságomat, de megnyugtatott, ennek ellenére ő szereti.

Egyébként sokan jöttek oda hozzám a vetítés után, nyilván lelkiismeretfurdalásból. Elképesztő ostobaságokat mondtak: „Te, Andris, ez az út nem folytatható, mert öngyilkossághoz vezet. Látjuk, hogy teljesen kiborultál, borzasztó, hogy milyen állapotban vagy!” – és más efféléket. Nem értem, hogy hogy milyen állapotban vagyok? Megcsináltam egy filmet! Amit láttak, már eltávolodott tőlem.

Ha valaki folyamatosan dolgozik, akkor egyik lépcsőfok követi a másikat. Mégha ellenkező dolgot művel is, mint korábban, végül minden lépése logikus rendbe illeszkedik. Előre halad. Ugyanúgy idézi önmagát a múltból, ahogy előrevetíti a jövőjét. Amit tanulok a Naplóból, azt időről időre kidobom a piacra egy-egy ilyen játékfilmben. Közben nem bújhatok ki a bőrömből sem, ha egyszer eljutottam a személyesség bizonyos fokára, nem tagadom le.

A mentegetődzéseknek is beillő kérdések mögött talán nemcsak az aggodalom rejlik, de a kíváncsiság is: mi lehet a következő lépésed.

Szeretnék normálisan dolgozni már. Állandóan kiadok magamból anélkül, hogy bevennék. Előbb-utóbb kiürülök így. Muszáj szünetet tartani! A Naplót szeptembertől folytatom, addig lenyomok egy játékfilmet.

Tavaly Bacsó Péter közölte velem: elég volt a lila gőzökből, ideje tisztes közönségfilmet készítenem. Rendben. Beadtunk neki egy forgatókönyvet. A nagy postarablás címmel. Néhányan kinyitnak egy átadás előtt álló postahivatalt és működtetik egy darabig, aztán a bevétellel lelépnek. Ennyi.

Húsz milliót szánnak a forgatásra. Úgy fogom megcsinálni, mint Hitchcock, illetve kicsit jobban. Semmi művészkedés, tökéletesen ki lesz találva. Normális stábot válogatok össze két asszisztenssel, két forgatókönyvíróval, dramaturggal, profi operatőrrel. Leülök, nézzük a következő jelentet!

Ilyet még nem csináltam, szeretném kipróbálni. Nagy show: horror, krimi, szex, pénz – ami behozza a nézőt. Ez kihívás, felkérés egy táncra. Azt mondják, eddig szteppeltél egyedül a kis szobában, most gyere elő és keringőzz a nagyteremben! O.K.

–A szoba azért marad! Vagy mégis kibújsz a bőrödből?

Dr. Horváth Istvánnal, forgatókönyvíró barátommal beszélgettem erről. Kérdezte, hogy képzelem. Ott lesz a komplett stáb, legalább ötven ember, s minden úgy működik, ahogy kell. Én meg fogom a kis videokamerámat, bemászok a díszletek mögé, s amíg ők forgatják a filmet, én hátulról suttyomba fölveszem a számomra fontos dolgokat. Utána az egész vacakot – amire elköltöttük a húszmilliót – kidobjuk, és amit a videóra csináltam, átírjuk filmre, az lesz az igazi alkotás. – Nem vagy normális – felelte.

Mit tegyek, ha engem ez izgat? Beindítom a gépezetet, amiből megél kétszáz ember. Hadd éljen! Tisztességgel dolgoznak, de ez engem nem izgat. Nekem az a fontos, hogy kívülről fölvehessem a naplómat erről. Bacsó talán rosszul lesz, de nem baj, csak adja ide a pénzt.

Tudom, hogy a forgatókönyv nincsen jól megírva. Az alapötlet kiváló, de hiányzik a kidolgozás, hiányoznak a figurák. Én azonban nem vagyok író, én filmkészítő vagyok. Odaadom olyannak, aki megírja, s ha elkészült vele, beindítom a masinériát. Legyártjuk a filmet.

Szegény Bacsó kétségbeesetten rontott nekem a szemlén: „Itt puccs-hangulat van! A fiatalok át akarják venni a hatalmat! És hallom, te a televízióban szerepeltél, s olyanokat mondtál, hogy mindenkit ki kell söpörni. Hát tessék, itt a Dialóg Stúdió kulcsa, holnaptól te leszel az igazgató. Csináld te, nekem elegem van belőle. Filmrendező vagyok, s az utóbbi két évben nem csináltam filmet, mivel igazgatnom kellett.”

– Ostobaság – feleltem neki –, kommunista erkölcsi okokból vállaltad el a kapitányi szerepet egy süllyedő hajón, s most szeretnél megszabadulni tőle? Te csak maradj vezérigazgató! Csináld az üzletet! Én filmrendező vagyok. A rezsimek változnak, a filmek azonban maradnak.

Magyarán: nem A nagy postarablás lesz a filmem igazi címe, hanem A nagy filmrablás. Ha földobnak egy labdát, én csont nélkül beütöm, legföljebb nem abba a kosárba. Nincs más választásom.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4318