KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cartier-Bresson fotói

Egy kalandor tényfékező

Csont András

Henri Cartier-Bresson emberközpontú fényképezést művelt, nem vonzotta a színtiszta absztrakció.

 

„A fényképezés életforma” – írja a kiállítás egyik falára függesztett önvallomásában Cartier-Bresson, és ez több szempontból is termékeny mondat, ha művészete értelmezéséhez keresünk kulcsfogalmakat. Élete kalandosan, utazások közt telt, és e barangolások mindegyike fényképek egész sorát hozta. Járt Kínában, Indiában, Spanyolországban, a Szovjetunióban és Mexikóban, megörökítette a Történelem nagy és kis napjait. Bolyongott és fényképezett, így élte életét. Igen, a fényképész a régi vándordiákok, peregrinusok rokona; tarisznyájában hamuba sült pogácsa, nyakában a „tényfékező gép” (Tandori). A tények megfékezése az egyik, a kalandor létezés a másik oldalon – szépséges ellentmondás. És termékeny is ráadásul.

Ám a kaland fogalma másként is értelmezhető, ha elhisszük Roland Barthes zseniális fotókönyvének egyik állítását, miszerint a kaland szóval fejezhető ki, miért hatnak bizonyos fényképek, miért rendelkeznek ellenállhatatlan vonzerővel. A fotó: felhívás a kalandra. Ha ránézünk egy képre, szeretnénk ott lenni, vágyódunk meglátni a Kuomintang végnapjait Kínában, szeretnénk megnézni egy bizonyos bordélyt Mexikóban, és így tovább. Ott szeretnénk lenni. Mert amit a fényképen látunk, az bizonyosan ott volt. A valóság kalandját szeretnénk átélni.

És a képeken mindig látható valaki, aki átélte ezt a megfagyott kalandot. Henri Cartier-Bresson képei közt egyet sem találtam, amelyen ne lenne látható legalább egy ember. (Vagy ha állat, akkor fölöttébb antropomorf: 1932-es párizsi képén a nyílt utcán szerelmeskednek a kutyák.) A firenzei kávéházi asztalokat ábrázoló 1933-as fotója majdnem absztrakt-geometrikus, a lényeg a különböző asztalok és székek elhelyezkedésének ritmusa, a tárgyak formája. Amolyan Moholy-Nagyba öntött Mondrian ez. A kép hatásához, jelentéséhez nincs tehát szükség emberre. És mégis, valahol a kép mélyén föltűnik egy gyerekszerű valaki, aki valamit keresgél az asztaloknál. Mi sem jellemzőbb a művész esztétikájára, gondolkodásmódjára. Cartier-Bresson emberközpontú fotózást művelt, nem érdekelte az absztrakció.

Barthes, mai kalauzom, azonban elmélyíti elemzését. Felfedezi a studium és a punctum fogalmát, és azt állítja, ha a fénykép pusztán az érdeklődés, a studírozás, a pallérozódás tárgya marad, akkor nincs benne semmi érdekes, akkor hidegen hagy. Ha azonban akad egy pont rajta, melybe beleakad a tekintet, amely mintegy megszúr, amely belebök a bőrünkbe, megsebzi szellemi epidermiszünket, akkor e punctum biztosítja a fénykép maradandó hatását. Halhatatlanságát, mondhatni. Szép, hatásos és használható, ám vitatható tézis, mert hiszen mindenkinek más jelentheti a punctumot. Ez gyakran véletlenszerű, vagyis nem sok köze van a művész intenciójához. Nekem például ilyen punctum volt a Boston Common című 1947-ben készült felvételen az előtérben heverő férfi hatalmas, cúgos cipője. Ki tudja, miért, e roppant méretű, magas szárú lábbeliről Beckett hősei jutottak eszembe, nem annyira Vladimir és Estragon a Godot-ból, de legkivált a regényhősök, Mercier és Camier, Murphy vagy Malone. E fényes, ormótlan fekete bőrdarab elkísért az utcára, és máig sem felejthetem. Noha tudom, hogy másnak tökéletesen érdektelen esetleg. E nézőpontból a fényképezésnek nincs esztétikája, mert az egyes művek voltaképpen kivonják magukat az értékelésből. Ebben a szemléletben kritika sem lehetséges, hiszen nincs értékrendszerünk. Minden megmarad a merő szubjektivitás relativizmusában.

Ekkor arra jövök rá, hogy bizonyos értelemben minden fénykép jó. Persze lehet kárhoztatni bizonyos technikai tökéletlenségeket, de ez nem vezet sehova. A fénykép spirituális minőségét az Idő biztosítja. Minél régebbi egy fénykép, annál valószínűbb, hogy tetszeni fog. Annál valószínűbb, hogy találunk rajta egy punctumot. A rajta megőrződött múlt ugyanis a szépség patinájával vonja be a legszánalmasabb amatőrfelvételt is. Látunk egy strandjelenetet teszem azt 1953-ból. Látjuk a régi fürdőruhákat, látjuk a megöregedett, elavult medencét, látjuk a régi fagylaltostölcséreket, üditőitalokat tartalmazó palackokat. Látjuk a régi vizet (mondjuk a Balatont vagy a Dunát, vagy a Palatinus hullámfürdőjét), és elámulunk, hogyan lehet patinás a víz. Pedig már nem is ismerjük azokat, akiket látunk. Régi családi fényképeken – vagy akár e képzeletbeli strandfotón – feltűnnek emberek, és megkérdezzük, kik lehettek vajon? Akiről eszemmel tudom, hogy esetleg a dédapám vagy annak egyik rokona, az semmiféle ismerős-familiáris érzést nem kelt, hiszen egy idegent látok a képen. Ez biztosítja, hogy műalkotásként szemlélhessem azt, ami elkészülte pillanatában a legkevésbé sem tartott erre igényt. Történelem az, amit látunk. Tudjuk, hogy ez egyszer megtörtént, ott volt. Élt egy ember, valamikor.

Számomra mindenekelőtt ez biztosítja Cartier-Bresson művészetének jelentőségét. Sok képén nem fedeztem föl semmit, sok fotója csak a studium miatt érdekes számomra. Képei viszonylag könnyen besorolhatók a különféle műfaji skatulyákba: portré, tájkép, csendélet, életkép, történelmi tabló. (Aktokat nem készített, hogy miért, nem tudom.) Látjuk, ezek mind a festészet kategóriái. És azt tapasztaljuk, nem csupán a téma, de a témával járó festői irányzatok is nyomot hagytak fotóin. (Ennek a fordítottja sem ritkaság: köztudott, hogy Utrillo részben képeslapok alapján festette tájait.) Ha megnézzük az 1963-ban készült Magyarország című képet, a kietlen, havas tájat, a kopasz fákat, azonnal eszünkbe juthatnak olyan tájfestők, mint Nagy István vagy Koszta József. Nem tudom, Cartier-Bresson ismerte-e ezeket a jeles magyar piktorokat, mégis elkapott egy jellegzetesen magyar stílust. Francia tárgyú zsánerképei már nyilván tudatosabban „hasonlítnak”. Híres, ezerszer reprodukált fotója, A Marne partján soha nem készülhetett volna el Manet szabadban reggeliző alakjai és egyéb francia plein air festők nélkül. És persze a vámos Rousseau is nyomott hagyott e kép jelenetezésén. Ezek a naivan kövér emberek valamiként elvarázsolódnak a kikötött csónak előterében. Életük egyik csúcsa e piknik. Pedig tökéletesen köznapiak. Ritkán látni ily történelmi meghatározottságában a kispolgári világot, ritkán érzékelni ily plasztikusan a banalitás költészetét.

Külön kiemelendők művészportréi, közülük is a két Giacometti-fotó. Az egyiken zuhog az eső, a nagy olasz szobrász fejére borított kabátban araszol az utcán; mint valami sebzett madár, oly elesett. A másik kép még többet árul el a művészről: a „bemozdult” képen, saját szobrával siető művész maga is egy Giacometti-szobornak látszik. Giacometti, amint a saját halhatatlanságát cipeli. Egy halhatatlan fényképen.

 

Retrospektív kiállítás, Ludwig Múzeum


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2582