KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nemzeti klasszikusok

Lengyelország filmkosztümben

Kovács István

A lengyel filmesnek könnyű dolga van, ha történelmi filmbe kezd, közismert klasszikusokhoz fordulhat, és számíthat a história ismeretére.

 

1974-ben mutatták be Lengyelországban Jerzy Hoffman Özönvíz című filmjét, amelynek elkészítése több mint 100 millió złotyba került. Ez az addigi lengyel filmköltségvetések sorában rekordösszegnek számított. Az 1655–60-as lengyel–svéd háború történetét megelevenítő alkotás forgatókönyvének alapjául Henryk Sienkiewicz hasonló című regénye szolgált. Nem véletlen, hogy a rendező a XVII. század derekának pusztító háborúi közül nem az ideológiailag tabunak számító lengyel–ukrán vagy lengyel–orosz háborút választotta, jóllehet, ezek kimenetele: a perejaszlavi egyezmény, s távlati következményeként a „kijevi Ukrajna” Oroszországhoz csatolása meghatározta a lengyel Nemesi Köztársaság sorsát, lévén bevezetője a lengyel–litván állam majdani végleges felosztásának. Kényesnek csak a Kordecki atya által megvédelmezett częstochowai kolostor, Jasna Góra 1656-os megvédésének bemutatása számított, amelynek sikerét a népi történelmi hagyomány és a katolikus egyházi legenda egyaránt a Csodatévő Szűz, a Fekete Madonna lengyelek melletti beavatkozásának tulajdonította. A Gierek-korszak kölcsönökön alapuló gazdasági sikereinek, életszínvonal-eredményeinek apogeumát jelentő esztendőben ez a vélt nemzeti egység jegyében tett ideológiai engedmény nemcsak tűrtnek, de – filmvászonba csomagolva – támogatandónak is számított. Miközben a lengyelek a svéd jólétről álmodoztak, nem árt a közvéleménnyel tudatosítani – vélhették a lengyel párt vezetői –, hogy a harminc éves háború győztesei, a protestáns svédek milyen módszeres aprólékossággal rabolták ki és pusztították el a Lengyel Királyságnak azt a részét, amelyben a korábbi három évszázadon át béke honolt, jelezve az igényesebb filmismertetésekben azt is, hogy a lengyel könyvtárakból elhurcolt könyvek ezrei ma az Uppsalai Egyetem könyvtárában találhatók. Arról csak a történészek tudtak, hogy Mihail Alekszej cár hadai 1654-ben Vilnából 30.000 szekér zsákmánnyal tértek vissza Oroszországba. Az erre való utalást a Gierek-korszakban is akkurátusan működő cenzúra még egy tudományos cikk lábjegyzetében sem engedélyezte volna. De alig tűrt téma volt a Bogdan Hmelnyickij hetman által 1648-ban kirobbantott kozák felkelés eseményeinek, az oroszokkal kötött kényszerű szövetségnek, s a kiábrándulás után az ennek felmondására való törekvés kérdéseinek taglalása is. Ráadásul a lengyel–ukrán háború kölcsönös kegyetlenkedéseivel is beírta magát a história évkönyveibe, nemcsak annak az esélynek eltékozlásával, hogy az addigi lengyel–litván unió átalakuljon a távlati megoldást jelentő lengyel–litván–ukrán unióvá. Az ukránok és lengyelek közötti kíméletlen öldöklés egyik sajátos következménye, hogy az érintett területek görög–katolikus, sőt pravoszláv ikonográfiájában is megjelent a Pietà, a halott fiát sirató anya képe, amely azelőtt elképzelhetetlen volt a cerkóvokban.

Hoffman az 1970-es évek végén – a legenda szerint Moszkvában – jelentette be azt, hogy régóta dédelgetett álma Sienkiewicz trilógiájából a bevezető regénynek, a Tűzzel-vassalnak a megfilmesítése. Erre a Bondarcsuk által megfogalmazott válasz az volt, hogy a szovjet fél ukrán kozákfelkeléssel kapcsolatos álláspontja mit sem változott az 1950-es években bemutatott Vasöklű Bogdán című filmhez képest, amelyet kifejezett lengyelellenes éle miatt, a közfelháborodástól tartva a sztálinizmus korának Lengyel Népköztársaságában nem mutattak be. Hoffman tervének megvalósítására így csak a rendszerváltoztatást megelőző években, 1987-ben nyílott lehetőség, amikor az akkori kulturális miniszter, az ókortörténész Aleksander Krawczuk támogatta a rendező tervét. Pénz akadt volna, de az ideológiai akadályok még mindig elháríthatatlannak bizonyultak, mivel Sienkiewicz kérdéses regényét merőben másként értékelték a lengyelek és a függetlenségi húrokat egyelőre még hangfogóval megpengető ukránok. A politikai háttér a rendszerváltoztatást követően alakult kedvezően. A Lengyel Köztársaság, igaz, csak Magyarország után, de az elsők között ismerte el a független Ukrán Köztársaság létét, s – a lengyel társadalom pszichológiai, érzelmi ellenállásán felülemelkedve – nemcsak a kétoldalú kapcsolatokban, hanem a nemzetközi politikában is következetes támogatója lett a térséget történelmi mágneses térrel bevonó ukrán érdekeknek. Ez – a XVII. század lengyel–ukrán viszályának tapasztalatait is figyelembe véve – azt jelenti, hogy a független Ukrajna megerősödésében és létében az egész közép-európai térség érdekelt, s kiemelkedő mértékben a nyugati szomszéd, Lengyelország. Ehhez lengyel részről fátylat kell borítani az 1943-ban Volhíniában és Podóliában az ukrán nacionalisták által lemészárolt 60.000 lengyel hekatombájára, ukrán részről pedig az 1947-ben a „Visztula-akció” keretében erőszakkal a Szovjetunióba telepített és Lengyelország-szerte szétszórt dél-kelet-lengyelországi ukránok százezreinek megalázó kiszolgáltatottságára, földönfutására… Hoffman álma megvalósításának kedvező politikai környezete mit sem ért volna pénz nélkül, amelynek hiányában egyébként a lengyel filmipar átalakításának törekvései a kilencvenes években rendre megfeneklettek.

A lengyel filmgyártás századvégi csodájának számított, hogy Hoffmannak sikerült összegyűjtenie a Tűzzel-vassal filmre viteléhez szükséges 16 millió dollárt – lengyel TV-állomások, lengyel és nemzetközi bankok, cégek, hazai és külhoni magánbefektetők, biztosító társaságok jóvoltából. Az előkészületeket és a forgatást egyaránt fokozott figyelem kísérte. Ez a gigantikus vállalkozás mellett annak is szólt, vajon hogyan fogadják az ukránok a filmet, amelynek egyik főszerepét (Bohdan Hmelnyickijt) ukrán (az akkori kultuszminiszter Bohdan Sztupka), másik főszerepét (Jurko Bohunt) orosz (Alekszandr Domogarov) színész játszotta – remekül. A mozivásznon – regénybeli megformálásuktól eltérően – a lengyelek körében is egyöntetű rokonszenvet keltettek. Hoffman saját történelmi koncepciójának megvalósítása érdekében még Sienkiewicz regényébe is „belenyúlt”: Jan Skrzetuski (Michał Żebrowski játszotta) mint nemes ellenfelet, szabadon engedi Bohunt. A forgatást 1997 októberének elején kezdte el és a következő esztendő júniusának végén fejezte be. A film ősbemutatójára 1999 februárjában került sor.

A Tűzzel-vassal a színészek teljesítményében (kivéve a nemcsak megjátszott ájultságában halovány női főszereplőt, a Helena Kurcewiczównát játszó Izabella Scorupcót), díszleteiben, kosztümjeiben, csatajeleneteiben, kaszkadőrbravúrjaiban nem maradt el a hollywoodi szuperprodukciók mögött: Hoffman megalapította a térség XVII. századi „eastern”-jét, amelynek a történelmi események rekonstruálásával egyenrangú elemei a kalandba ágyazott személyes sorsok… A filmnek állítólag az Egyesült Államokban is sikere volt, akárcsak Sienkiewicz ez alkalomból kiadott, a XVII. századi „vadkeletet” megelevenítő regényeinek.

Hoffman kiváló politikai, történelmi és pszichológiai érzékére utal, hogy sem az ukránoknak, sem az oroszoknak, sem a lengyeleknek nem okozott csalódást. Mi több, olykor az lehetett a figyelmes néző érzése, mintha a felkelt kozákok lettek volna e film tragikus héroszai. Győzelmeiket hősiességük, önfeláldozásuk kiemelésével mutatta be Hoffman, vereségeiket pedig a velük szövetséges tatárok előtérbe állításával. A történelmi háttérben kirajzolódó leggazdagabb ukrajnai pán, Jeremi Wi¶niowiecki (Andrzej Seweryn játszotta) jó katona volt, de szószegő, rövidlátó politikus. A lengyel király, János Kázmér is mintha csak azért jelent volna meg az utolsó filmkockákon, hogy a lengyel nemesek országvesztő önzését szóvá tegye…

A filmet nemcsak a lengyel kritika és közönség fogadta elismeréssel, hanem Ukrajnában és Oroszországban is lelkesen üdvözölték. Elmondható, hogy témája ellenére vagy éppen „tapintatos” megformálásának köszönhetően a Tűzzel-vassal is szerepet játszhat a lengyelek és ukránok közötti ellenérzések lassú, de következetes felszámolásában – mi több, még a Kelet-Ukrajnában oly törékeny nemzettudat építésében is. A film ezzel kapcsolatos mondanivalója akkor hangzik el a narrátor szájából, amikor már szinte véget ér a film: II. Katalin cárnő felosztotta Lengyelországot, ugyanakkor a Dnyeper menti kozákság maradék önállóságát is kíméletlenül felszámolta.

A film nézőszáma az év végéig meghaladta a 6 milliót. Ez arányában olyan, mintha A Hídembert másfélmillió ember nézné meg idén karácsonyig.

1999-nek minden tekintetben legkirobbanóbb sikert hozó filmje a francia koprodukcióban készült Pan Tadeusz volt. 1998 júliusa és szeptembere közötti forgatását, ha lehet, még nagyobb közfigyelem kísérte, mint a Tűzzel-vassalét. A várakozás alapját ez esetben is a kíváncsiság vetette meg, bár merőben más jellegű volt, mint amilyen a Sienkiewicz-regény adaptálását övezte. A kérdés, amelyre Andrzej Wajdának kellett választ adnia, az volt: miként lehetséges és egyáltalán lehetséges-e a siker esélyével a legnagyobb lengyel költő, Adam Mickiewicz közismert elbeszélő költeményét megfilmesíteni. Ha ugyanis van valami, amit a film legkevésbé visel el, az a deklamáció.

Wajda kifogott az időn. Élt azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket Stanisław Wyspiański drámájának, a csupa mozgás-tánc és verses dialógusokkal teletűzdelt Menyegzőnek a megfilmesítése során szerzett. A XX. század elején játszódó Menyegző a nemzeti mítoszokkal való leszámolás drámája volt, a történelmi kereteit tekintve egy évszázaddal korábbi Pan Tadeusz a mítosz-teremtés poémája. A Menyegző a nem létező nemzeti egységről szól, amelyet majd rövid idő múlva az I. világháború Lengyelországot létrehozó végjátéka teremt meg. A Pan Tadeusz a „szeressük egymást” illúziójában ringat az 1812-ben Moszkva felé masírozó napóleoni hadak előterében emelkedő nemesi udvarház lugasainak barátságosan integető árnyaival. Képein nem a nagy hadseregnek az orosz télben hazafelé vánszorgó verescsagini torzalakjai tűnnek át, mint A légió utolsó filmkockáin, hanem az 1831-es lengyel szabadságharc párizsi számkivetettei, a Pan Tadeusz megőszült hősei. És közben Mickiewicz a szó teremtő erejével örökkévalóságot sejtető hangon mondja a Pan Tadeusz kezdősorait. Azét a Pan Tadeuszét, amely évtizedeken át a felosztott Lengyelország legfontosabb szellemi csempészterméke volt.

Ez a film magábanvalóan szép, gyönyörködtető és élvezhető annak is, aki nem beavatottja a korszak bonyolult lengyel történelmének. Wajda a hazát mint egyszerre a történelemben, kultúrában, szűkebb és tágabb közösségekben gyökerező, de tőlük valamiképpen mégis elvonatkoztatható, személyiséget építő lelki fogalmat a finom irónia és a visszafogott pátosz keretébe tudja fogni. Ha csak iróniával közelítené meg – akár a Pan Tadeusz ürügyén – hamis lenne, ha csak pátosszal – hiteltelen.

Wajda a Pan Tadeusz hőseinek szellemében lovagias volt: a film bemutatóját tíz hónappal elhalasztotta, hogy ne ütközzék a Tűzzel-vassaléval. Költségvetése 3 millió dollár volt, de nézőszáma felülmúlta Hoffman filmjének nézettségét. Egyik alkotást se nevezték be a 2000-es gdański filmszemlére, de a nézők tetszését mindkettő elnyerte.

Jerzy Kawalerowicz 2000 május elején azzal vágott bele a Quo vadis? forgatásába, hogy túlszárnyalja Hoffman és Wajda sikerét. Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas regénye, amelyet egyébként a XX. század eleji oroszországi katolikus-üldözések hatására írt meg, eleve megelőlegezhette a sikert. Az már időszerűségét veszítette, hogy a néző II. Miklós alakját lássa Néróban, Rómába pedig Moszkvát képzelje bele. Ilyen értelemben a film nem hordozhatta a regény egykori politikai-publicisztikai üzenetét. Maradt a szeretet eszméjéhez való mindenek fölötti ragaszkodás, illetve a látvány, a kaland-jelleg, a színészi játék, a részletekbe menő történeti hitelesség. Kawalerowicz balszerencséjére a Quo vadis? forgatásakor mutatták be Ridley Scott Gladiátor című filmjét… Ez nem tett jót a lengyel műnek. A néző ugyanis önkéntelenül szembesíthette a témájában ugyan töredékesen, de időkeretében, díszleteiben, jelmezeiben teljes egészében hasonló alkotást. A technikai kivitelezésben tökéletes, világsztárokat felvonultató Gladiátorral szemben a pénzhiány – a ráfordított 18 millió dollár ellenére – „foltossá” tette a Quo vadis?-t. Az eszme nem tudta egyensúlyban tartani a látványt. Kawalerowicz így csak arra számíthatott, hogy a filmet, a film nézőszámát a regény kötelező iskolai olvasmány-jellege megmenti.

Elmondható, hogy a három kiemelkedő lengyel rendező filmjei közül az a kettő aratott szakmai és közönségsikert, amely a lengyel história egy-egy metszetét keltette életre – a lengyel irodalom klasszikusainak segítségével. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a lengyel történelmi tematika egy jó mester kezében eleve garanciája a sikernek. Filip Bajon, az Ária az atlétáért és A mágnás kiváló rendezője 2000-ben hiába vitte filmre Stefan Żeromski Tavaszelő című filmjét, az I. világháború után vérben és könnyben újjászülető Lengyelország családi krónikáját, a filmet teljes érdektelenség kísérte… Mi lehetett ennek az oka? Żeromski megfilmesített regénye mint műalkotás elmarad Sienkiewicz és Mickiewicz filmre vitt művei mögött? A film az egyéniségeket, közösségeket, emberi együttélést megsemmisítő bolsevizmus genezisét hitelesen ábrázolta. De mintha éppen a lengyel állam megszületésének bemutatására már nem futotta volna az erejéből. Annak jeleneteit már csak a történelmi jelmezek, rekvizitumok uralták, nem a történelmi változások által is félrevezethető ember drámája.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2569