KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jan Hřebejk

Menzelmezben

Turcsányi Sándor

A cseh film húsz éve újra meg újra visszatér újhullámhoz. A hasonmások közül Hrebejk a legmegtévesztőbb.

 

Kilencvennégy és kilencvenöt fordulóján Jiří Menzel egy amúgy borongós hangú interjúban – a csehek buták, gáncsoskodók, hírből sem ismerik az alázatot és ez attól jön nekik, hogy boldogtalan volt a gyerekkoruk – megnevezte utódjelöltjeit. Különben köszönte jól volt, épp túl a kevéssé emlékezetes Csonkin közlegény premierjén. Ezt tessék elképzelni!

Pelét veri a víz a halálos cihán, görcsösen markolássza a 10-es mezt, és sorolja a neveket, ki húzhatná magára az oroszlánszagú ereklyét? Maradona? Elber? Tyson, ja nem az mindig félmeztelenül dolgozik. A neves orvosokból összehívott konzílium meg kinn az előszobában röhög, hogy zsebláza van az öregnek, hisz alig fél órája vajazott le egy Pepsi-gálát a hétvégre, mert még nem sejtette, hogy a doktorok a másik helyiségben várakoznak.

Menzel mondott interjújában, egyebek mellett Jan Hřebejket is megnevezte. Azóta illett odafigyelni az ifjú titánra. Meg is tettük cseh szemléink során a most Magyarországra hozott összes rendezésének komoly teret szentelve, de ez mellékszál. Ami érdekes, az az utódlási vircsaft. Elég kínos.

Elmondtuk már, hogy a cseh film húsz éve mást se csinál, mint újra meg újra az újhullámhoz képest próbálja meghatározni önmagát. Lehet, hogy nem is lehet máshogy, csak egyszer ki ne derüljön, hogy lehetett volna. Azt kell mondanunk, hogy ez nem csak alkotói oldalról néz így ki, de a befogadóiról is.

Hiszen két út lehetséges: folytatni vagy elvetni egészen. Mindkettő kicsit nehéz, mert szembeötlők hamar bizonyos szükségszerűségek. Ha folytatom, illenék továbbgondolni, ami az adott történelmi és földrajzi körülmények között úgyszólván lehetetlen, mondhatom durvábban is: láthatóan lehetetlen. (Fontosak a történelmi és földrajzi kondíciók, mert ha valamiről mondhatjuk, hogy így vagy úgy következménye a cseh újhullámnak, az a tegnapi és mai angol film szociografikus ihletésű ága, illetve annak kommersz kiszerelésű változata.) A teljes elvetés sem habostorta, mert ott is kiderül rögvest, hogy az lenne a minimum, hogy valamiféle tartalommal töltsük meg a helyette (ti. az újhullám helyett) átvett, trendi európai sémákat.

Ráadásul nem is úgy kell elképzelni ezt az őrlődést, hogy ott van a nagy, két pártra szakadt cseh szcéna. Így maximum a befogadói oldal működik: az egyik évben ilyen, a másikban meg az olyan filmek kaszálják be a díjakat, szerveznek hazai Oscar-jelölést, satöbbi, attól függően, hogy az akkor illetékes zsűriben melyik irány hívei ülnek többen. Alkotói oldalról ez sokkal inkább úgy néz ki, hogy aki csinált egy ilyen filmet, az íziben csinál egy olyat is. E hozzáállás kitermelte a maga biztonsági kűrjeit. Tehát bizonyos szempontból az a tuti, ha a titán csinál egy jó kis újhullámos darabot, aztán művészkedik egy másikat. Ez annyira bevált, hogy a mai gyakorlat szerint távolról sem az egész újhullám talál követőkre, hanem annak csak az eladhatóbbnak vélt fele-harmada, gyakorlatilag Menzel és Forman, vagy a többiek övéikhez hasonlatos nekirugaszkodásai. Szó nincs manapság nemhogy Juráček, de még Schorm örökségéről sem.

Több súlyos oka is van e metódusnak. Az első és alig valamivel kevésbé fontos az, hogy utóbbiak munkássága nem, vagy jóval nehezebben formálható receptté, bármilyen adaptálásuk is jóval kockázatosabb. Voltaképpen, ha nem is szorosan, de feltétlenül összefügg ezzel a másik ok. Ez pedig a marketing szempontja. Egy ügyes Menzel utánérzéssel gazdaságilag jóval messzebbre lehet jutni, mint valami valóságosnak látszó, ám merőben éteri „macskakölcsönzős hülyeséggel”, ez faktum. És itt vissza is érkeztünk kiinduló példánkhoz.

Mivégre hát ez az örökösösdi, ez az előttem az utódom cicó? Lapos következtetésnek tűnik, de egyszerűen nincs szó többről: marketing.

Marketing örökhagyónak, örökösnek, befogadónak egyaránt. Mennyivel könnyebben bevezethető árú az „új Menzel”, mint Sipka Miska, passz.

Épp ezért korántsem véletlen, és korántsem elítélhető, hogy Jan Hřebejk a filmjeivel úgy érkezett Magyarországra, mint az „új Menzel” a kor szava ez csupán, ha valami egyáltalán.

Menzel egyébként köszöni, jól van, többedik rendezésében nyakig Dubrovnik egyik kellemes fekvésű színházában. Ez mindenképpen dicséretes, miért is hiányoznának neki, mondjuk, Chytilová vagy Němec hazai pályán elszenvedett sorozatosnak mondható kapitális mozibuktái. Az ő filmjeit vidáman termelik Hřebejkék.

Jan Hřebejkkel szemben, valljuk be, így túl szigorúnak tűnhetünk, hisz' egyszerűen hazugság lenne, ha azt állítanánk róla, hogy az újhullám szimpla követője, pláne nem kései haszonélvezője. Utóbbi csak annyiban, hogy kétségtelen tudatossággal merít nevezettek hagyatékából, mer, mit férfi merhet. A tudatosság munkásságának teljességére is szemrebbenés nélkül ráfogható.

Ha akarom, azt is mondhatom, mozijai jellemzően előre megfontolt szándékból fogantak. Igaz, hogyne lenne igaz, hogy véletlenül csak Magyarországon szokás filmet csinálni, ám Hřebejk makacs tudatossága annyira szembeötlő, hogy a várakozás izgalmát éppenséggel nem nagyon fokozza. Ez persze nem az a kimondott bűn, sőt lehet dicsérni is, annyi biztos, hogy odaát már jó ideje általános hozzáállásnak mondható. Így az sem egy prométheuszi gondolat, hogy elkéne a cseh filmnek már egy ösztönös zseni, kinek nem.

Annak az ékes bizonyítéka, hogy a tudatosságért senki meg nem róható, éppen Hřebejk életművében található meg legkönnyebben. Kétezerben datált dolgozatát Oscar-díjra is jelölték. Hogy ez ott, és itt, és mindenhol is mennyit számít, nem részleteznénk. Az Élet minden áron című munka távolról sem nevezhető az újhullám kései felhabzásának, egy egészen más napi világrendbe illeszthető darab. A második világháború idején játszódó tragikomédia, ha nem lenne túl sok ilyen, nem mernék profanizálni, de arról szól, hogy hogyan bujtassunk zsidót röhögve. Benigni és franciák, románok és magyarok sokat mesélhetnének arról, hogy hogyan kell és érdemes ilyet csinálni. Ezek a kedves és hazug darabok egy ideje, ha a játékszabályok maradéktalan betartásával készülnek, egyet jelentenek a biztos sikerrel. Sokan nézik, díjak is kinéznek, maximum a kritikákban találhatók bizonyos, inkább eldugott fenntartások. Hřebejk e celluloidja viszont valamennyire persze kiemelkedik zsáneréből. A méltóság elvesztéséről szól; létezik olyan szituáció, hogy az akkor őrizhető meg a leginkább, ha elvesztik és még csak nem is látszólag, hanem nagyon is, de az valami olyan, mint a rosszcsont, ám nagyszívű kutya – elcsavarog, de visszatér, hogy vannak dolgok az életben, amiért habozás nélkül fizethetünk a méltóságunkkal, hisz valami még fontosabbhoz juthatunk általa.

Ennek az eredetisége éppenséggel megbeszélhető lenne, de Hřebejkre nézvést egy kétségtelen szakmai bravúr hámozható ki az egészből. Ő ugyanis egy nettó bohócot, Bolesláv Polívkát rakta a vázolt lelki természetű problematikum közepébe. Hogy ez mennyire hajmeresztő vállalás, magunk között vagyunk, nem tőlem fogják megtudni. Ami kisült, keménykezű, ugyanakkor nagyon is érzékeny, valós szándékait empatikus úton megvalósítani tudó rendezés. Ez a brünni intellektuális beállítottságú Kazal László, olyan visszafogott, mértéktartásában is tündöklő alakítást nyújt, mint máshol még soha. Hogy Polívka milyen nagy színész lett mára, az nem is annyira sajátmagától tudható, mint Hřebejktől, ezt egyébként a másik műből, a Kuckókból is kiderül jócskán.

Amikor azt mondtuk, hogy az Élet minden áron távolról sem az újhullámhoz, hanem ehhez a Benigni-féle vonalhoz kapcsolható, mondandónk érdekében diszkréten kozmetikáztuk a valóságot. Az a helyzet, hogy ezt is a csehek találták föl, csak olyan régen, hogy tán igaz se volt. Kitalálták. Az üzlet a korzón, ugye. Mint Benigni, a maguk idején ők is elhozták az Oscart, ennyit a világ változásáról. Hogy Elmar Klos és Kádár János munkássága mennyire képezte szerves részét az újhullámnak, azon éppenséggel lehetne vitatkozni, de ez sokkal inkább kortörténeti kérdés nekünk, mintsem esztétikai vagy filmtörténeti. Némiképp leegyszerűsítve annyit mondhatunk: nem nagyon tetszett az Üzlet a korzón, de értjük, mitől volt szerethető. E téren hajszálnyit sem tér el a későbbi benigniktől.

Ezzel együtt a Segítenünk kell egymásnak (Musime si pomáhat), honi keresztségben: Élet minden áron, kiforrott mestermunka.

Könnyű rá vállat rántani, még szép, hisz ez a rendező eddig utolsó munkája, érthető: belejött. Csakhogy mindez Hřebejk korábbi megszólalásairól is minden további nélkül elmondható.

Bár külsődleges jegyek (itt konkrét fizimiskájára is pofátlanul célzunk) alapján azt is mondhatnánk, Hřebejk egy Menzel-hasonmásverseny győzteseként lett filmrendező, az igazság más: már az ugyancsak kerítésszaggató sikert arató Süvölvényévek idején, a menzeli jóslat évében, 1995-ben kész profiként lépett föl. Ez a film is a megvalósított elhatározás diadala. Minthogy beltartalmát a maga idején (nyilván decens spéttel) részleteztük, és mostani mondandónkhoz is inkább a műfaja körüli keresgélés passzol, nem dicsérete vagy elmarasztalása a célravezető, hanem elhelyezése: kontextusba kell állítani.

El nem dönthető, legalábbis nekem, aki azért valamennyire kerülte az ilyeneket, hogy Európa ezen szegletében hol csinálták az első Csinibabát. A mienkére emlékszem, a németek East Side Storyjára meg erre, de tudom, hogy volt bolgár örömzenélés, össztánc is, gondolom a nemes hagyományokból kifolyólag inkább, mint a szomszédságbeli sikerek nyomán.

A Süvölvényévek ráadásul egy kortárs kisregény adaptációja, onnan a remek magyar cím, hiszen Petr ©abach munkája Heé Veronika csakis az eredetivel mérhető, kitűnő fordításában magyarul is megjelent. Ami azt illeti, finoman szólva is hűtlen adaptáció ez, inkább olyan, ami trambulinnak tekinti anyagát. Ahhoz, amit ki is mondanak benne, hogy legyen egy prágai West Side Story, egy amerikai típusú, ám letagadhatatlanul kelet-európai musical, arra a kapitális hazugságra, megengedőbben öncsalásra alapozva, amire például Fenyő Miklós és a Hungária együttes oly fényes karrierje is épült, hogy a földgolyó ezen a fertályán, az ötvenes évek végén, de akár egy kicsivel később is létezett, létezhetett volna valamiféle rock and roll életforma, hogy azt ne mondjam: lázadás. Létezett egy frászt! De kit érdekel, olyan fajta ártatlan őshazugság ez, amire konkrét életművek is épültek, viszont Hřebejk esetében erről szó sincs, így szemrehányás sem illeti. Csinált egy végig példásan stílben tartott zsánerfilmet, aztán továbblépett. Így elmondható, hogy a fölhasznált alaphuncutság (cseh rock’n’ roll, uram atyám, az a Lady Carneval volt) ügyesen használt eszköz volt csupán. És, hogy Hřebejk ezt mennyire megtehette, ahhoz van még két adalékunk.

1.Vajon a véletlen műve-e, hogy a német rokondarab címe East Side Story lett? 2. Mire megjelenünk, már a cseh mozikban lesz az itt a Requiem pro panenkuért már többször dicsért másik ifjú titán, Filip Renč – aki időközben két nagyszájú tévedésével, majd azt mondtam, fércművével csaknem kikormányozta magát a pályáról – nagy comebackje, a Vénasszonyok nyara, mely opus a hatvanas évek nagy cseh slágereiből applikált celluloid szalag, nem egyéb, de a szakma, akin már végigfutott a kész termék, már most hozsannázza, újra számolni kell majd az elkódorgó báránnyal. Renč filmjének közönségsikere bízvást borítékolható tehát. S ha e tételt is kérdéssel akarjuk zárni, mit gondolnak, nálunk lesz-e még új Csinibaba?

Hogy Hřebejk és állandó társforgatókönyv-írója, a sokfelé keresett Petr Jarhovský mennyire rendültek meg az íróhoz, Petr ©abachhoz való hűtlenségüktől, hát valamennyire biztosan, hiszen következő dolgozatuk – Kuckók – ismét egy ©abach mű alapján készült. Mondhatjuk, az ellenkező alapállásból, egy hű adaptáció.

Az irodalom és a film szoros szövetsége ugye, az újhullám óta egy masszív cseh legenda. Egy szép és igaz szerelmi történet, ami legendaként kapcsolható az újhullámhoz, ám voltaképpen jóval korábban fakadt, elég ennek illusztrálásául Vladisláv Vančurát emlegetnünk, aki nagyregényei közt lazításként csinált filmeket a harmincas évek második felében.

Így tehát némi galád felületességgel állíthatjuk, hogy könnyű ©abachból hűséges adaptációt készíteni, hiszen tollát majd’ annyira vezették génjeiben hordozott filmes hagyományok, mint irodalmi előzmények.

A Kuckók ezzel együtt, vagy épp ezért a kilencvenes évek legjellegzetesebb és számomra legszerethetőbb cseh filmtípusa. Szó, ami szó igyekeztünk követni a kor cseh moziját, így ezt és a most példaként fölhasználandó, vele rokonítható művet is. A Milan ©teindler rendezte Köszönet minden új reggelért címűt tárgyaltuk már itt. ’45-től a hatvannyolcas szovjet invázióig húzódó nagyívű és innen (onnan is) roppant hitelesnek tetsző tablók ezek, az utódok szeretetteli iróniájával elbeszélve.

Ezen az irónián belül találjuk meg mégis a két említett mű közti különbséget, és ez a különbözőség az, ami leginkább a segítségünkre lesz abban, hogy Hřebejket a legpontosabban a helyére rakjuk, mint szuverén filmalkotót éppúgy, mint mai cseh rendezőt társai, kortársai közt. Ez a bizonyos szerető irónia ott van mindkét film minden jelenetében, de ©teindler dolgozatában (tán képünk is volt hozzá) a film viszonylag váratlan néhány (max. 2–3) pontján, egy messzi ukrajnai hómezőn lobogó zászlóval mancsában átszaladt egy irdatlan nagy medve, ha szigorúan vesszük teljesen funkciótanul, mégis az egész mozit kiemelve könnyen meghatározható keretei közül. Mit kiemelve, egyenest felemelve, szavamra, megnézném csak ezért még háromszor is.

Na most ez az, amit Jan Hřebejk nem tesz meg a Kuckókban. És nem tenne meg soha, sehol, semmilyen körülmények közt sem. Alkothat aztán remekműveket, bár valószínűleg további kiforrott mestermunkák várhatók tőle, de efféle gesztusra még lehetséges vígjátékaiban sem számíthatunk. Nem nagy kockázat kimondanunk, az ilyesmi számára nyilvánvalóan üres baromkodás. Hogy nekünk nem az, az szerinte (is) legyen a mi bajunk.

Egy viszonylag korai, 1990-es filmről érdemes még említést tennünk, amit Hřebejk és Jarchovský „csak” szcenaristaként jegyez (Ondrej Troján rendezte, aligha véletlen, hogy őt viszont sose emlegettük), ám segít megnyugtatóan visszatérni oda, ahonnan nekivágtunk, az utódlási cirkuszhoz. A címe Pejme pisen dohola!, lefordíthatatlan szójáték, itthoni bemutatói helyesen nem is próbálták magyarítani, Zengjük a dalt címen futott, ám világa jobban tapintható, ha megpróbáljuk, bár az Örökmozgó annak idején kétszer is megtelt miatta, így akik látták, érezhetik a film ebbéli szándékait. Pejme pisen dokola! – tehát „k”-val, és nem „h”-val – tábori nóta: énekeljük körbe a dalt, magyar megfelelője is van, szinte megegyező dallammal: ez a nóta, nóta körbejár, ez a nóta, nóta a Pistire (Jóskára, Pannára) rátalál, és akkor Pisti rázendíthet, hogy ha egyszer nekem sok pénzem lesz, felülök a repülőgépre. Úgy, hogy „dohola” viszont már meztelenséget jelent, utalva ezzel az ifjúi körökben nálunk is egykor népszerű üvegpörgetős játékra, hogy akire a pörgő üveg torka megállapodva mutat, levesz egy ruhadarabot.

Hogy mi már fiatalon is milyen merészek voltunk, pedig künn tomboltak a komcsik. A kamaszmozi az újhullám konzumálódási törekvéseinek talán a legelső csapásiránya volt. A hetvenes években tucatjával készültek ilyen ópuszkák. Chytilová meg Jireą többet is csinált, meg mások is, rengeteget, de tán Chytilová Farkaslak című filmje nevezhető az irály legemblematikusabb darabjának. Mind tuti, ám mégiscsak behatárolható siker volt hazai pályán. Többségük megjárta a keleti blokk mozijait is. A blokkok, kilencvenben (mikor Hřebejkék ezt csinálták, már látszott) megszűntek, és ennyi elég is.

Feltételezésük szerint a piac volt kívülről leszűkített, ami egyszer működött, az kiszabadulva a világba is működni fog. Tudja a fene, vagy igen, vagy nem, de a lényeg, hogy Jan Hřebejk személyében a hagyományok olyan tudós, jószemű kutatójával van dolgunk, akinek ízlésére nemcsak mi, de a mindenkori Oscar-bizottságok is nyugodtan hagyatkozhatnak. Amiből ő nem épít várat, abból (nyilván) nem is érdemes.

Akinek meg a zászlós medve meg a macskakölcsönző hiányzik, az keresse magában a hibát. Hřebejk egy ideje már úgyis azzal foglalkozik, hogy megcsinálja az Őfelsége pincére voltam Hrabal szóömlést. Tudják, azt, amiért úgy öt éve Menzel és Němec kikaparták egymás szemit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2579