KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel

A leggyengébb láncszemek

Mihancsik Zsófia

Bereményi filmjében a híd összeomlik, és a szimbolikusan vett politikai hídteremtés sem sikerül. A film metaforikus üzenete a nagy magyar kudarc. Valójában a Lánchíd elkészült, a kiegyezés pedig végül is létrejött. – Beszélgetés Erdődy Gábor és Gerő András történésszel.

 

– Első kérdésem, hogy tudjuk mihez kötni a mondandónkat: mitől történelmi egy film? Attól, hogy hősei kosztümöt viselnek, attól, hogy konkrét történelmi közegbe helyezett közéleti-magánéleti konfliktusokról, valós történelmi személyiségekről szól, vagy attól, hogy hűen ábrázolja egy adott történelmi kor eseményeit, légkörét?

Erdődy Gábor: Nagyon fontos, és az alkotói szabadságot tiszteletben tartva is elengedhetetlen, hogy a film megjelenítse a korszak alapproblémáit, szellemiségét, atmoszféráját, főszereplőit. Élő és átélhető természetesen a magánéleti sztoriktól lesz, de nyilván nem mehet el kizárólag ebbe az irányba, mert ha a korszak legfőbb eseményei és gondolatai nem jelennek meg benne, időtlenné válik, vagyis nem minősíthető történelmi filmnek.

Gerő András: Ha engedek a posztmodern csábításának, azt mondhatom, hogy a történelem nemcsak az emberek által megélt, bizonyos értelemben formált múlt, hanem olvasat is. A kérdés csak az, hogy mit olvasunk. Tehát egyértelműen jelezni kell, és ettől válik történelmivé egy film, hogy a múlt egy lapját olvassuk. Sok mindennel lehet jelezni, például a tárgyi kultúrával vagy nyelvileg. De miután a történelem olvasat is, a filmnek nem kell mindenképpen tartania magát az adott korszak belső logikájához: követheti egy mai olvasat logikáját is. A Hídember esetében azonban nem tekinthetünk el attól, hogy akik a filmet készítették, többször, határozottan és egyértelműen kijelentették, hogy a történelmi film általános kategóriáján belül is történetileg hiteles filmet akarnak csinálni. Ilyen nyilatkozatot senki sem vár el egy szuverén művésztől, vagyis Bereményi Géza önként adott fogódzót az olvasathoz: szubjektíven fogom értelmezni a múltat, de tiszteletben tartom a múlt minden ismert koordinátáját.

– Ehhez képest benne vannak-e ebben a filmben azok az alapkonfliktusok, amelyek a Széchenyi István fiatalkorától a haláláig tartó időszakot és őt magát is meghatározták?

Erdődy: Vannak egy-két szavas, lexikonszerű utalások az alaptörténésekre. Olyan ez, mint egy történelemlecke az általános iskolában. Én azonban úgy látom, még az ilyen lecsupaszított, didaktikus, egymondatos felsorolások szintjén sem esik szó alapvetően fontos kérdésekről, amelyek nélkül sem a reformkor, sem 1848, ennélfogva Széchenyi sem érthető meg. Például fél mondat erejéig becsempészték a filmbe, hogy ennek az embernek volt egy Hitel című műve. De hogy az miről szól, hogy miért volt a maga idejében forradalmi mű, erről már fogalmunk sincs. Számos olyan mozzanatra azonban még félmondatos utalás sincs, amelyek nélkül érthetetlen a korszak azok számára, akik nem folytattak hosszas előtanulmányokat. Nem didaktikus felsorolást várok, de az nem megy, hogy március 15-éről nem esik szó. Hogy nem hangzik el Petőfi neve. Hogy a filmben nem látunk kokárdát. Hogy egy hang sincs arról, hogy volt egy Kelet népe-vita. Sok minden hiányzik.

Gerő: Széchenyi egy adott korban élt. Természetesen a konfliktusai ettől még lehetnek a korszakon túlmutató konfliktusok, már csak azért is, mert a magyar történelem konfliktusreprodukáló képessége rendkívül jó. Ám ha konkrét személyről csinál valaki filmet, méghozzá a hitelesség igényével, akkor lingvisztikailag is elvárnám, hogy bizonyos problémák megjelenjenek. Gábor utalt a Kelet népe-vitára. Ebben a filmben az a szó, hogy nemzetiség, nemzetiségi kérdés, nincs jelen. Úgy tűnik, mintha a kor összes problémája kizárólag belső magyar ügy volna, miközben a korszak jószerivel mindegyik főszereplőjének dilemmája volt az – és válaszadási kényszert jelentett számára –, hogy mit csináljon az ország a saját nemzetiségeivel. Széchenyi és Kossuth közt is lezajlik ez a bizonyos vita, amely mai értelmezésben arról szól, hogy egy nemzeti felemelkedésért küzdő mozgalom, amely nemzeti öndefinícióra törekszik, mit kezdjen saját újsütetű nemzetfogalmának következményeivel. Mert amíg az ország hivatalos nyelve a latin, az mindegyik nemzetiségnek idegen. Mihelyt azonban a magyar veszi át ezt a szerepet, az már a románnak, a szlováknak, a szerbnek, a horvátnak nemzeti nyelvként jelenik meg, ami konfliktusforrás, hiszen nekik is van nemzeti nyelvük. Ezért Széchenyi óvatosságra inti a reformellenzéket a nemzeti kérdésben. De hadd említsek egy másik – társadalmilag nagyon fontos – problémát: az örökváltság ügyét. A reformkor és 1848 arról szólt, hogy az országnak csaknem 95 százalékát részesíteni kell a polgári jogokban, hiszen az országlakók óriási többsége a feudális viszonyoknak alávetett parasztember volt. Ezt a problémát nevetséges elintézni azzal, hogy Széchényi Ferenc odaültet egy jobbágyot az asztalfőre, mert egyfajta tiszteletre neveli a gyerekeit a paraszti munka iránt. A filmben ez a jelenet semmi másról nem szól, mint arról a keresztényi értékről, hogy tiszteljük a dolgozó embert – ami nagyon fontos, de megvolt a reformkor előtt is. Épp azt kéne megragadni, ami más, ami új. Ebben a filmben a több mint 9 millió ember problémájáról, ami Széchenyinek is problémája volt, nem esik szó. Ugyanígy említhetném az örökváltság politikai oldalát: a tét a polgári alkotmányossággal rendelkező Magyarország létrehozása. Ha ezt nem értjük, semmit se értünk. Márpedig ebben a filmben a népképviselet, a sajtószabadság szó sem hangzik el. Fogalmam sincs tehát, mit is akarnak ezek az emberek ott a filmvásznon.

Erdődy: És minthogy a kor alapkérdéseit nem tisztázza a film, az sem érthető, miben áll a konfliktus Széchenyi és Wesselényi, Széchenyi és Kossuth közt. Nem derül ki miről vitáznak, mit képviselnek. Ennélfogva magának Széchenyinek a mozgástere sem rajzolódhat ki, például az, hogy a Kelet népe-vitában gyakorlatilag az egész liberális ellenzék Kossuth mögött sorakozott fel, és nem mögötte.

Gerő: Ami úgy jelenik meg, hogy a film szerint üresfejű és pusztán deklaratív kijelentésekre képes Kossuth mond ezt-azt egy ülésteremben, ahol emberek szavazásra várnak, és Széchenyi egyfolytában azt mondja, hogy szavazzunk. Nem érdekli, mit mond Kossuth, ő szavazni akar. A jelenet azt sejteti a nézővel, hogy a hólyag Kossuthtal szemben a többség Széchenyi mögött áll, holott ez valójában épp fordítva volt: Széchenyi szempontjából isten őrizz, hogy szavazzanak, mert akkor ő elszigetelődik.

Erdődy: Ez olyannyira így van, hogy még a mérsékelt Eötvöst is felháborította a Kelet népe megjelentetése. Vagy egy másik érthetetlen hiány: az egész reformkort, 1848-at és a neoabszolutizmust tárgyaló filmben nem jelenik meg Deák, a haza bölcse. Aki azt mondta: sokért nem adnám, ha a Kelet népe nem jelent volna meg. Széchenyi ugyanis ezzel megbontotta a reformellenzék táborát. A filmből ez sem derül ki, így a korabeli erőviszonyok sem érzékelhetők.

Gerő: Lehet persze, hogy az olvasó most azt mondja, mindez csak történészi okoskodás, egy filmbe nem lehet mindent belezsúfolni. Bár szerintem ez a film alaphiányossága. De hadd mondjak valami mást, ami talán a forgatókönyv emberi hitelét is érinti. A reformkor egyik legizgalmasabb, legnagyszerűbb férfibarátsága Wesselényi és Széchenyi viszonya volt. Igazi romantikus barátság az övék, egy modern értelmezésben hihetetlen, mi mindent lehetett volna belőle kihozni, akár még homoerotikus elemeket is. Ez a két ember állandóan együtt volt, együtt utazott, minden problémájukat megosztották egymással. Ám a filmből ki nem derül, milyen mély emberi vonzalomról van itt szó. Amely aztán gyűlöletbe fordult át Széchenyinél, de ez a lehetőség minden erotikával is motivált viszonyban benne van. De ez a két ember intellektuálisan is egymásra talált. Megbeszélték, amit az országról, a világról gondoltak. Széchenyi gyorsabb volt: megírta a Hitelt, 1830-ban meg is jelent. Wesselényi, minthogy nehezebben írt, később adta ki A balítéletekrőlt. Vagyis a Hitelnek volt óriási hatása. De minden, ami a Hitelben benne van, közös gondolkodás terméke, együttléteik gyümölcse. Mi most itt látszólag elvont társadalmi problémákat hiányolunk a filmből, csakhogy ezeknek nagyon erős emberi vonatkozása és hitelessége is volt Széchenyi életében. Kérdem én: hol van ez a filmben?

Erdődy: A Széchenyi-Wesselényi kapcsolat alakulása a reformkor egyik legizgalmasabb és legfontosabb kérdése. Kossuth még ismeretlen az országos politikában, mikor a két géniusz szembekerül egymással. Útjaik (azaz a mérsékelt és demokratikus liberalizmus útjai, mint a korabeli Nyugat-Európa valamennyi országában), véglegesen szétválnak. Objektív, teljesen normális összeurópai folyamatról van tehát szó. Ezért is furcsa, és a mai magyarországi légkörre sokban jellemző, hogy ez a konfliktus olyan értelmezést kap, miszerint a két politikus elvi ellentéteinek kiéleződése szinte már az árulással ért fel. Furcsa megközelítés: ha a hazája iránt egyaránt aggódó és felelősséget érző két politikus között véleménykülönbség van, miért áruló akár az egyik, akár a másik? Miért ruházzuk fel az egyiket a tévedhetetlenség jogával, akihez képest a másik, pusztán azért, mert más következtetésre jut, már elárult valamit? Hogy mit árult volna el, azt persze nem tudjuk, hiszen a filmből nem derül ki, miben állt a nézeteltérés.

Gerő: A magyar szellemi életet a XIX. század óta megosztja ez a Kelet–Nyugat-dichotómia. A filmben mindössze egy illusztratív jelenet szól erről: Széchenyi hazajön egyik külföldi útjáról, s bemutat egy hídtervet, egy angol vécét és egy gázlámpát. Az már nem derül ki, hogy a modern magyar politika első formálói közül Széchenyi a leginkább nyugatias politikus. Nemcsak az ideákat vette Angliából. Anglia számára minden tekintetben minta volt. A Kelet népe pedig kritika. A magyarokat az ázsiai tespedtségből, a „kelet népe”-magatartásból akarja kiemelni és nyugatosítani. Úgy gondolom, ha valaki hiteles Széchenyi-történetet akar lefilmezni 2002-ben, egy olyan országban, amely egyértelműen nyugati orientációt vett, nem teheti meg, hogy elfeledkezik erről. Széchenyi magyarsága abban állt, hogy nem egyszerűen importálni akart Nyugatról, hanem honosítani; nem szolgaian másolni, hanem meggyökereztetni. És ez nem utólagos nézőpont, hanem immanens szempont a korszakban. Nyomát sem látom a filmben.

– Illetve ez is csak illusztrálva van: Széchenyi elmegy Tierny Clarkért, a hídépítőért Angliába. Szerintem egyébként a filmből az derül ki, hogy Széchenyi és Kossuth közt az alapkonfliktust a nemzeti függetlenség jelenti. Ha jól értem, erre van felépítve az egész történet. Széchenyi sokáig aulikus, és az ellentét is ebből származik köztük.

Gerő: De ez nem igaz! Széchenyi valóban elszigetelődött a reformellenzék táborában – ami nem jelenik meg a filmben –, ezért úgy gondolta, a hatalommal együttműködve próbálja elérni a céljait. Ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy mindkettő a magyar polgárosodás táborán belül álló figura. Széchenyiről senki sem gondolta, a korban sem, hogy a Habsburg-udvar kiszolgálója volna. És nem gondolták, hogy áruló. 1848-ban, amikor megalakul a független felelős magyar minisztérium, nem kérdés, hogy Széchenyi tagja lesz. Mai szemmel azt mondhatnánk, hogy igazi ejtőernyős volt, mert a „másik” rendszerben a helytartótanács közlekedési ügyosztályát vezette; a kortársak azonban nem ebben a koordinátarendszerben helyezték el őt. Hazafinak gondolták, olyan embernek, aki a magyar polgárosodást akarja. Amikor a SzéchenyiKossuth-konfliktust a függetlenség kérdésére egyszerűsítjük le, azt tévesztjük szem elől, amit maga Széchenyi írt le, hogy ugyanis a fő vita köztük a „modor” kérdésében van. Ennek a szónak több dimenziója van: Kossuth az első modern magyar tömegpolitikus volt. Kivitte a politikát a megszokott keretek közül. Széchenyit ez irritálta, mert ő is modern volt ugyan, de nem tömegpolitikus. A másik: Széchenyi félt attól, hogy a politikai így kikerül a kívánatos kontroll alól. Félt, hogy Kossuth követelései esetleg társadalmilag radikalizálnak majd sokakat. És csak ezek után jött az, hogy az államjogi viszonyról mit gondolnak. Ha viszont megrekedünk ennél a kérdésnél, semmit sem mondtunk a konfliktus lényegéről: hogy Széchenyi egy felülről vezérelt polgárosodást akart, Kossuth pedig olyat, amelyet mi magunk csinálunk.

Erdődy: Vagyis az alapproblémák összetettségét, ellentmondásosságát nem ismerjük meg a filmből, ugyanakkor a meghatározónak kinevezett alapkonfliktusról – a nemzeti függetlenségről – is félrevezető információkat kapunk. A film azt érzékelteti, hogy Kossuth már korán el akart szakadni a birodalomtól. Nem igaz! Ha valaki elolvassa Szabad Györgynek a Kossuth politikai pályája című könyvét – ha magukat a forrásokat nem böngészi is végig –, egyértelműen kiderül, hogy Kossuth még 1849. február 22-én is azt mondja: 48-as alapon nyitott vagyok a kompromisszumra. Tehát Kossuthék nem akarnak elszakadni, a birodalmon belül akarnak teljes önrendelkezést. Vagyis a film nemcsak a kor problémáit egyszerűsíti le, hanem még a lecsupaszított problémán belül is elképesztő csúsztatást hajt végre. Így az egész SzéchenyiKossuth-konfliktus, amelyre a film épül, nem igaz. Ráadásul: persze, vitatkoztak, de ki mondta azt, amit már a nyitásnál jelez a film, hogy Széchenyi a „legnagyobb magyar”? Kossuth! Vagy március 15-én mit ír Széchenyi sokat idézett, híres levelében? „Barátom, csudákat élünk!” Minden beigazolódott, amit Kossuth akart, és Széchenyi lelkes, teljes azonosulással szolgálja az ügyet. Csak hát ahogy március 15-e, úgy két ember viszonyának hullámzása is kimaradt a filmből.

– Hogy látják, miről szól a filmben megmutatott Széchenyi-figura?

Gerő: Én ezt a filmet képeskönyvnek tartom: lapozgatjuk az oldalakat, jelenetek látunk gróf Széchenyi István életéből. Ám az sem világos, hogy belső és történelmi dinamikájukban hogyan illeszkednek egymáshoz a jelenetek. Széchenyit megítélésem szerint döntően ösztönlényként ábrázolja a film, olyan emberként, aki intellektuálisan nem megindokolt ingereknek engedelmeskedik. A legnagyobb emberi elszánást az váltja ki belőle, ha az esőben ácsoroghat az imádott nő mosolyáért. Ez engem mélységesen irritál.

Erdődy: Dinamikus, néhány pozitív rögeszme mentén beinduló ember, aki hidat akar építeni, és modernizációs vívmányokat akar Magyarországra hozni. Hirtelen haragú, nagyon szenvedélyes ember, csak éppen az nem derül ki róla, hogy nagy politikai gondolkodó is, aki a magyar polgárosodás programját először dolgozta ki európai színvonalon. Hogy művelt, européer ember, intellektuális lény volt.

– És Széchenyi halála?

Gerő: „Döbling megszűnt az Ön menedéke lenni” – mondták neki a házkutatás után, ami a kor normái szerint két dolgot jelentett. Ha Széchenyi normális, akkor felségsértési pert akasztanak a nyakába. Ha bolondnak tekintik, akkor nem magánszanatóriumban folytatja, hanem a bolondoknak a korszakban szokásos kezelését kapja, ami döntően hidegvizes kúrából állt. És ne felejtsük el, hogy egy hetven év körüli emberről van szó, aki sok mindent megélt: ő ezt már nem akarja vállalni. Mindenesetre Széchenyi öngyilkossága az a kérdés, amelyet a magyar történettudomány százszázalékosan tud bizonyítani. Semmiféle adat, utalás nincs rá, hogy megölték volna. Ehhez képest a film egyértelműen arra utal, hogy a hatalom gonosz ármánya okozza Széchenyi halálát. Szerintem ez a film legbrutálisabb történelemhamisítása. Ezt megengedhetetlennek tartom. És hadd jegyezzem meg: írtam egy könyvet Ferenc Józsefről, tehát tudom, hogy nagyon sok mindent el lehet mondani róla, de azt nem, hogy XX. századi diktátor lett volna. Nem Sztálin vagy Hitler, aki kinyíratja az ellenfelét. Nem így gondolkodott. 1849-ben is perek voltak, nem ítélet nélküli kivégzések vagy politikai gyilkosságok. Persze a halál előzményei is hiányoznak a történetből: miket is írt le Széchenyi abban a kézirattömegben, amelyet megtaláltak nála? Ferenc Józsefről egészen durva kitételeket enged meg magának. Vérszopó, aljas zsarnok: a legdurvább minősítésekkel él. Olyan mondatokat írt le, amelyekért egyértelműen el lehet ítélni. Örültem volna, ha legalább három szenvedély teli mondat erejéig kiderül, mit gondolt Széchenyi az abszolutizmusról.

Erdődy: Tendenciózusan másként ábrázolták a valóságot. Ezen belül nemcsak Széchenyit vagy Kossuthot, hanem Batthyányt is. A magyar történészek több évtized alatt rengeteg munkát elvégeztek, és ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Urbán Aladár egész történetírói munkássága, életműve Batthyány tevékenységével foglalkozik, tehát pontosan tudjuk: amikor 1848 elején – Széchenyi aktív kezdeményező részvételével – megpróbálják összehozni a kompromisszumot az udvar és a mérsékelt liberálisok közt, az két ember ellen irányul: Kossuth és Batthyány ellen. Arra megy ki a játék, hogy Batthyányt politikailag kiküszöböljék, hiszen ő egyértelműen Kossuthtal működik együtt, egyetértenek, egyeztetnek, munkamegosztásban alakítják a folyamatokat. A film ezzel szemben olyan szavakat ad Batthyány szájába, amelyeket soha, véletlenül se mondott: hogy most kell még gyorsan Béccsel megegyezni. Nem igaz!

Batthyány ebben a filmben – nekem legalábbis ez a benyomásom – simulékony kis karrierista.

Erdődy: Súlytalan, ide-oda csapódó Kossuth-kreatúra. Persze, vannak ilyen klisék szép számmal. Csakhogy Batthyány hihetetlenül szuverén ember, egy arisztokrata minden jó és rossz értelemben vett gőgjével együtt. A Habsburg udvarral szemben arra büszke, hogy a családja nemességét messzebbre lehet visszavezetni az időben, mint a Habsburgokét! Olyan stílusban tárgyal velük, amely később a kivégzéséhez is hozzájárult! Ráadásul a negyvenes évek elejétől elismerten az ellenzék vezetője. Tekintélye van, szervez, irányít, létrehozza a pártot: megkerülhetetlen figura. Ilyen szavakat adni a szájába, mint a filmben, ez felháborító hamisítás vagy tudatlanság!

Gerő: Legalább ilyen rossznak érzem azonban a film metaforikus üzenetét. A filmnek ugye A Hídember címet adták. Kettős jelentésű cím: hídember abban az értelemben is, hogy személyes életcéljának tekintette egy állandó kőhíd létrehozását Pest és Buda közt. De abban az értelemben is, hogy úgy vélte, Magyarország felemelkedéséhez meg kell próbálni konszenzust teremteni a két nagy, politikailag szemben álló tömb, a Habsburg-udvar és a magyar liberális reformnemesség közt. A filmben – és ez egyértelmű üzenet – mind a két minőségében kudarcot vall: a híd összeomlik, és a szimbolikusan vett politikai hídteremtés sem sikerül. A film metaforikus üzenete a nagy magyar kudarc. Ez az üzenet súlyosan problematikus. Ugyanis a Lánchíd elkészült. Ez tény, még akkor is, ha Széchenyi maga sosem látta. És ha van isten, vigyázott erre a hídra, mert 1849-ben Alnoch ezredes fel akarta robbantani a már majdnem kész építményt, de ő maga robbant fel. Haynau alatt aztán átadták a hidat, és bár felrobbantották a második világháborúban is, még mindig itt van velünk. Ami pedig a politikai részt illeti: gondolhat bárki bármit a kiegyezésről, de létrejött. A Habsburgok és a magyar politikai elit közt ez a kompromisszum biztosított tartós békeperiódust az országnak. Vagyis az üzenet semmilyen szempontból sem hiteles.

– Én más szimbolikus üzenetet véltem kiolvasni a filmből. Ismeretes, hogy voltak nézeteltérések Kosáry Domokos és Bereményi Géza között. A rendezőnek ugyanis arra a nyilatkozatára, amelyben azt mondta, nincs bizonyítva az öngyilkosság ténye, Kosáry Domokos, aki a forgatókönyvírás korai szakaszában még történész tanácsadója volt a filmnek, levelet írt Bereményinek, amelyben azt kérte, ilyen állításokkal ne térjen vissza a romantikus nacionalista történelemszemlélethez. A levélre Bereményi Géza nem válaszolt, valószínűleg nemcsak udvariatlanságból, hanem azért sem, mert a tényhű megoldással nem jött volna össze a film eszmei mondanivalója, nevezetesen az, hogy Magyarország balsorsának forrása mindig a külső erőkben keresendő. Hiába akarnak bármit is a nagy elmék és a nagy hazafiak, ha törekvéseik rendre elbuknak az idegen hatalmak ármánykodása vagy erőfölénye miatt. Ez is a nemzeti mitológia része, és szerintem ennek szellemében készült a film.

Gerő: Elfogadom, lehet így interpretálni. De akkor ez a nagy magyar semmittevés filmje. Ha a balsorsot adottságként tételezzük, akkor az egyetlen lehetőség a magyar történelem szereplői számára, hogy Oblomovként éljék le az életüket. Márpedig Széchenyi nem egy Oblomov.

– Persze, hogy nem, csak elbukik, mert a magyar történelem kizárólag tragikus hősöket termel. Ez a nemzeti önsiratás alaptétele.

Erdődy: Sőt, nemcsak a külső gonoszok ennek az okai, hanem a belső árulók is. És nemcsak Wesselényi – erről már beszéltünk –, hanem Kossuth is, aki a filmben, hamisan, a belső egység megbontója, és azáltal, hogy téves pályára állítja az országot, Széchenyi álmait is szétveri. Saját fajtája okozza Széchenyi tragédiáját – és akkor itt a másik mítosz, a nagy magyar széthúzás.

Gerő: Egyébként éppen azért, mert a film nem az öngyilkosságra fut ki, hanem a gyilkosságra, óhatatlanul kimarad belőle Széchenyi egyik tulajdonsága, amelyet pedig a művészet megjeleníthetne. Ebben az emberben szerintem ugyanis az a legizgalmasabb, hogy képes a saját személyisége belső konfliktusává tenni olyan ügyeket, amelyek nem a személyesség szférájának a konfliktusai. Egy ilyen ember azért lesz öngyilkos, mert olyan problémákat tett saját problémájává, amelyek a személyesség szintjén nem oldhatók meg. Ez modern jelenség. Szerintem a modern embert erről lehet megismerni, ugyanis a régi korok emberei ritkábban jártak el így, hiszen a világ sokkal inkább istentől elrendeltnek tűnt. Ha Széchenyinek van emberi tragédiája, akkor ez az alkati és nagyon modern dilemma, hogy egy ember magára veheti-e egy ország sorsát. Az öngyilkosságához ezek a motívumok nagyban hozzájárulhattak. Ha viszont megölték, csak egy őrült ember zavaros fantazmagóriája volt az egész.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2567