KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Budapest operatőrszemmel

Vedlik a város

Andor Tamás

A filmen a valóság kerül a legtöbb pénzbe. A hazugságokat többnyire olcsóbban meg lehet úszni.

 

Idegen városokban kószálok turistaként és rajtakapom magam. Tátott számat. Hátrabicsakló fejem. Megfájduló nyakam.

Itthon, Budapesten nem vizslatok templomtornyot, házak díszített oromzatát nem kutatom csodálkozva, a századszor megjárt lépcsőházak patinás szépsége elkerüli a figyelmemet. Az ember saját agyonhordott karórájának számlapjáról nem képes elmondani a legfontosabb jellemzőket, ha közben nem tud rápillantani.

Megélek egy várost, amiben születtem, folyamatos romlásával, változásaival, szükségszerű vagy ostobán fejetlen alakításaival, de ha nem köt valami szakmai függés, akkor észrevétlenül vedlik, öltözik, gyűrődik körülöttem. Életem során világháború és forradalom szántott végig ezen a városon, és a sebek úgy hegedtek rajta, olyan nehézkesen, áldozatok árán, mint egy megcsúfolt arcon. Szeretek egy várost rákos, lakótelepi kinövéseivel, repesz szaggatta, patinás palotáival, milliószor elküldött, megkapó látképes levelezőlapjainak pompájával, hídjainak roskadozó terhével, szennyes folyójával, Istennek, pénznek emelt tornyaival. Felnézek és látom, hogy kúszik a környező hegyekre, és rácsodálkozom, amint a tömés bekerül foghíjaiba. Operatőr vagyok. Ha dolgozom, motívumkinccsé válik minden ismert sarok, megváltozik a falak, ablakrések jelentése, a távlatok kinyílnak vagy hiányzanak, a színek tolakodni kezdenek vagy elrejtőznek egy-egy téma függőségébe kerülve. Ilyenkor veszem észre, hogy egy kedves, régi utcán, ahol gyerekkoromban szánkóztam, nagy forgalom zajlik a mindkét oldalon parkírozó kocsik között, s ez lehetetlenné teszi a korabeli hangulat felidézését. De nincs lehetetlen. Napokig tartó szervezéssel eltűnnek az autók, stráfkocsi kerül elő, nehéz „Dreher” lovakkal, lószarral, verebekkel, szánkázó gyerekekkel, köd úszik az utcán, és még mindig csak negyven évvel lettem fiatalabb. Szakmai szinten sokszor megéltem a Pál utcai fiúk lelkének traumáját, az eltűnő „édes grund” hiányát. Ács Feri kevéssé gavalléros utódai einstandolják a gyerekkoromat. S ki játszik ma már üveggolyóval? Golyózáporban?

Csodálatos dolog volna Ráday kolléga álmának teljesítése. Ha a város élő szövetében a motívumkincs korról-korra megmaradna, és nemes zárványok őriznék töröktől tatárig, osztráktól németig, szovjettől bankárig mindazt, amit elvettek vagy hozzáadtak.

Békésebb helyeken „Szent István” méltóságteljes kerekes hajóval ünnepelné Széchenyi Lánchídját, és ujjongó gyereksereg bámulná lóvasútról, amikor a csodálatos hajó lehajtja kéményét, hogy átférjen alatta. De már a szárnyashajó is csak nosztalgiából úszik.

Építő nosztalgiára vágyom hanyatló filmesként, de még mint ifjú ember, aki „úsztam” pár hosszt a régi Váczi utcán, Keleti Márton kávézott a Muskátliban, néztük a csajokat, s még nem volt „cséndzs mani”.

Építő nosztalgiára vágyott már Petőfi is a pesti korzón:

 

„A bérkocsiknak embergázolása,

A zsebmetszők, a pörölő kofák

Az embert mind igen mulattatják.

S azt kell még látni, hogyha szép időben

Sétára kél a tarka-barka nőnem.”

(Pest)

 

De múlik minden, múlik a motívumkincs. Régi mozikból a város különös arca villan elő: egy Karády-filmben felkavaró kíváncsisággal néztem a Kossuth Lajos utca torkolatából a régi Erzsébet-hidat, előttem konflisok keresztezték egymást csendesen kocogva, s cilinderes, keménykalapos urak sétafikáltak.

A Hamvadó cigarettavég forgatása szerény anyagi keretek közt zajlott. Karády korának felidézésére egyetlen néptelen utcakép, egy taxi és a jótékony sötétség állt rendelkezésemre. Ha a fent említett régi film látványát akartuk volna megteremteni, az sokmillió forintos kiadást jelentett volna egyetlen félperces beállítás kedvéért, és akkor még nem is említem a régi Erzsébet-híd digitális trükkel való helyettesítését.

Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? – kérdezte Szász Péter, és hősnője, Pécsi Ildikó felejthetetlen hömpölygésével próbálta felfedezni pár évvel azelőtt elhagyott városát meg az ottfelejtett vagy elpusztított barátait. „Ez még nem volt itt akkor” – mondja a hősnő, aztán kinyit egy sehová sem nyíló ajtót. A semmiben markológépek dolgoznak, a felszálló porban emlékek omlanak össze. Úgy forgattunk, hogy az ajtó tízutcányival arrébb zajló építkezésre nyílott, mert filmen mindent lehet. Csak pénzbe kerül. A filmen a valóság kerül a legtöbb pénzbe. A hazugságokat többnyire olcsóbban meg lehet úszni.

Anélkül, hogy moralizálnék, el kell mondanom: vannak nagyon drága hazugságok is. Ez a költség koronként kisebb nagyobb mértékben beépül a mozijegy árába.

A filmművészet tanulságai és hazugságai kutatható arányokat mutatnak, de most nem szeretném ezzel feszegetni a kereteket, hiszen Budapest múló és meg-megújuló eleven látványán elmélkedem filmes élményeim kapcsán. Az én málladozó Budapestemből ha kitettem a lábam, nem turistaként, hanem forgatás okán, mindig felfigyeltem az eltérésekre: Helsinki tiszta levegőjében felragyogtak a színek, Párizs kutyaszarral borított fenséges pompája, sistergő szabadságszagával, London megbízható, tisztára festett tégláival bűvölt el, Stockholm csőfelhőin keresztültűző Nap kiverte kezemből az utolsó cigarettát.

Itthon óriásplakátok hirdetnek csodásan csábos dohányárukat, alul pedig vaskos felirat jelzi, hogy a dohányzás káros az egészségre. Persze ez így van Párizsban is, Helsinkiben is, de nem tudok franciául, és nem tudok finnül. A farizeus agresszivitás csak anyanyelvi szinten tud feldühíteni. Az importált „demokratikus”, multinacionális önvédelem szokását nehezen nyelem le, de lenyomják a torkomon, és fordulhatok kérdésemmel orvosomhoz vagy gyógyszerészemhez, ha mellékhatásként összefirkálom festékszóróval a műemlékeket.

Sugárútjaink úgy változtatnak nevet, mint más alsógatyát. Az egyik cigányútra tévedt falatként megakadt politikus szobrát nagyhirtelen kicipeljük a raktárba, hogy egy másikat rögtönözzünk a helyébe, aztán alkotójának kvalitásait nem tekintve megint kitámogatjuk a napra, hadd szédelegjen. Magunk és elődeink vétkeivel és erényeivel szoboralakban szembenézni nem volna hátrány, hátha falfirkák vastagsága minősítené a modellek tetteit. Vagy abszurd és szürreális vízió Széchenyi, Kossuth, Lenin, Sztálin, Horthy, Szálasi, Hitler, Rákosi, Kádár, Ferenc József és Erzsébet, István király és Vazul, Anonymus és egy rossz lovasszobor leszarva minden szálló madártól?

Ballagok múltban és jelenben, s lelkemben cseppet megnyugodva érzékelem a tehetség különleges képességét, hiszen a történelem rossz fantomjairól csak rossz szobrok születtek. Látott valaki jó Sztálin szobrot a jó Sztálinról? Mert én nem. Jó szobrot Hitlerről? Elképzelhető?

A város motívumtenger a filmesnek. Háttér, helyszín, történeteihez. Képeihez hangulat, díszlet, jellemző környezet.

A város Cséplő Gyurinak a nagyon áhított munkahely, a meggazdagodás lehetősége és a Gyuri sorsát dokumentáló kamera egyszer csak ott találja magát a budapesti téglagyár szegénytelepén, az olcsó munkásszálláson, a talponállóban, az aluljáróban. Budapest szépsége kitárul alulnézetben is, mintha szoknya alá nézne a kamera, hogy a mindenkori nyomorúság erotikáját felfedezze a csupasz hétköznapban. Aztán a pályaudvarok jövő-menőit rossz szagukkal együtt elviszik a vonatok.

És itt maradnak a hidak, a budai hegyek, szemben a pesti lapállyal. Marad a különös fényekben gazdagon mutatkozó budapesti látkép, közepén a nem kék Dunával, melynek kanyargó partján a kőlépcsőre ülve elmerenghet költő és rajongója. A dinnyehéj helyett malacdögöt hord a víz és ez még a jobbik eset. A part fenséges parlamentjében, a munka közös dolgaink rendezésére, még nem tudott igazán kiteljesedni.

Filmezgetünk, bóklászunk Pesten és Budán, s elbűvölve látom, hogy az új Erzsébet-hídon oda-vissza járva minden nap új és új fényekben, új ködökben, új páratávlatokban, más és más tükröződésekben rohanok, kocsin vagy buszon, gyalog vagy biciklivel. Elképzelem, hogy egyszer kamerát ragadok és rögzítem egy éven keresztül, napról-napra ezt az élményt, hogy eladjam az utókornak.

Budapest erein, mint a vértestecskék, lüktetünk. Élményeink, emlékeink oxigénjével házalunk létfontosságú szerveinknél.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 23-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2572