KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tudomány a televízióban

Gén-tudat

Dániel Ferenc

Nincs boldog vég, nincs végső horizont, a tudományos kihívások száma a tévék tanúsága szerint is végtelen.

 

Némelyek becsmérlő értékítéleteivel szembehelyezkedve nézőkként tanúsíthatjuk, hogy a Spektrum, a Discovery, meg a többi hozzáférhető ismeretterjesztő televízió választéka nem merül ki a cápavész híradókban, az extravagáns földi jelenségek (vulkánok, áradások, hurrikánok) feletti beleérző ámuldozásban vagy az olyan lebegtetett historizáló blöffökben, amelyek Jézust, a qumrániakat meg az evangelistákat egy tekercsbe vonják a vallástörténeti folytonosság bizonyíthatósága végett, és így tovább… Egyszerűen tény, hogy az angolszász eredetű szolid tudomány-demonstrációk s népszerűsítő magyarázatok tervszerűen jutnak képernyőinkre s csak rajtunk múlik, hogy a képáradatból valamiféle higgadt trend/rend szerint válogassunk és „emésszünk”. Behúzott nyakkal írom: némi könyvsegédlettel. Fiataloknak az információs sztrádán való szlalomozással.

Alapvető és ellentmondásos élmény: az effektgyárakban dolgozták ki, sokszorosították a számítógépes videóanimációt is, amely egyszerre szolgálja Hollywoodot, a US Army hadicéljait, ám egyre kifinomultabban képes arra is, hogy bonyolult állapotokat, folyamatokat metanyelvi szinten szólaltasson meg és érzékeltessen, így az egyes diszciplinák (a beléjük kódolt változatokkal) fantasztikum dolgában egyszerűen lepipálják a scifi műfajokat. A film barátainak fokozatosan hozzá kell szokniuk, hogy a világűrben portyázó űrszondák közvetítette jelek és modelljeik felülmúlják Bradbury vagy Lem álmait. Van-e élet más bolygókon? Miféle hajmeresztő meteorológiák lehetségesek? Milyen halmazállapotok? Milyen térgörbületek, ütközések, elnyelődések? A kozmogónusok ezirányú mohó törtetéséről nyilván lehetne világnézetileg vagy financiális szempontokból vitáznunk, ám a polémia minősége a Mars meg a Venus „program” végrehajtásáig előre megjósolhatatlan.

Egyetlen hét leforgása alatt figyelhettem önmagán kísérletező immunológust, valamint egy hús-vér cyber-technológust, utóbbi különleges térlátásra és tanulásra szerkesztett mikrochipet készül saját koponyájába beépíteni. „Önnek nem érné meg?” – kérdezte éberen.

Teller Ede (amíg vénségére meg nem lágyult), a maga eltökélt aforisztikus stílusában hangoztatta: ameddig új feladványok merülnek fel, a tudomány nem hátrálhat meg. Kuhn paradigma-elmélete óta azonban világossá lett és a tudás önreflexív természetébe beépült, hogy nincs boldog vég, nincs végső horizont, mindig merülnek fel régi-új feladványok. S bármilyen heves termonukleáris folyamatok zajlanak a közeli, távolabbi univerzumban – a bonyodalom forráshelyeit az emberi teremtmény körül kell megtalálni. Úgy tűnik, mi magunk volnánk létezésünk rizikófaktorai. De itt sem árt némi óvatosság.

„Láttam” Lucyt. Afrikában kiásott három millió éves elődünket. Alacsony, szívós teremtmény volt, kényszerűen mindenevő. Azután közvetett leszármazottját, egy másfél millió éves társaslényt, vélhetőleg dögevő s mindenevő volt. Az embertani kutatók pontosan demonstrálták, hogy a Homo erectus egyszerű szerszámokkal vadászott, a keselyűk, sakálok–hagyta csontokból kitermelte a még friss velőt, s lakmározott a húscafrangokból. Az antropológia mai, posztdarwinista állása szerint a régi „láncszem elmélet” vélt linearitása miatt már nem tartható, a Homo sapiensig vezető út bonyolultabb, töredezettebb, mint gyanítottuk. Rendkívül sikeres fajok ismeretlen úton-módon kipusztultak. Mintha a Teremtő többször is megmásította volna akaratát.

Ám a lelőhelyek korszerű, módszeres feltárásai sehol nem igazolták a militáns vegetáriánusok azon fölvetését, hogy a hominidák valaha is kizárólag növényevők lettek volna. Ellenkezőleg. Sajnos. Modern tömegtársadalmunkban a hús „előállítása” gyakran viszolyogtató s az iránta érzett undor önmagában elég indíttatás, hogy bármelyik szelíd bölcseletű embertársunk kiiktassa az étrendjéből. Kérdés, mégpedig igencsak 21. századi, ki és miként fogadja el, ha harcias tiltakozásból egy (vagy bármelyik) szaktudomány eredményeit figyelmen kívül hagyják. Milyen párbeszéd alakulhatna fanatikus zöldekkel, akik évezredekre visszamenőleg mutációként jellemzik a városias civilizációkat? S a bűnt nem Káintól, hanem az egyszerű fizikai emelőkar feltalálástól eredeztetik?

„Kontra Teller Ede”. Ez év január havában két tucatnyi „gén”-műsorral bombáztak bennünket. Erre szükség is volt. Az emberi géntérkép nyilvánosságra hozatala, mint korszakos teljesítmény egyszerre váltott ki ujjongást, szorongást, bizakodó jóslatokat, mély aggodalmat. Dolly birka (most éppen beteg!) színre lépte óta a genetikai laboratóriumok ipari méretű anonimitása több mint faktum, vérre menő gyakorlat. Hogy ki kit/mit klónoz? – szimbolikus értelmet nyert. Az úgynevezett civilizált országokban (up to date) törvényi úton próbálnák szabályozni, jobb híján mederbe terelni az igencsak széles skálán elhelyezkedő kísérleteket: bébi-kelesztő kalandoroktól a génkezelt padlizsán-specialistákig. Maga Watson, a DNS-lánc Nobel-díjas felfedezője is óvatosságra intett. Van miért. Egy eleve szakosodásra termett paradigma, amely a génszekvenciák felismerésétől, úgymond részleges felelősségétől rohanvást jut el a beavatkozásig, a sebészeti ki-beiktatásig, a manipulációkig – éppen a régmúlt távlatai miatt – nem tárhatja fel időben lappangó kártékony mellék- vagy főhatásait. Paradoxon igenlően hagyatkozni a célszerű részre a nem célszerű egészben. És mindezt végre 21. századi szaktudósok hangoztatják. Szakemberek, akik fékek, gátak, korlátok nélkül immár nem akarnak a teller ede-i abszolutum rabjául szegődni.

A H-bomba intő jel: géntérképünk ma polgárjogi, munkajogi visszaélésekként robbanhat: öröklött jegyeink megbélyegeznek a munkaadóknál? Biztosítóknál? Rendőrségi nyilvántartókban? Hol a garancia a tiszta kéz politikájára? A huszadik században? Na, ne tessenek röhögtetni! Ha a 21. század eszménye a nemes árja fajt messze felülmúló makkegészséges, genetikailag szuper, magas intelligencia hányadosú, toleranciára nevelt, spártai módon amazon/macho típusra szocializált egyedek társadalmát célozná? – tán jobb meg se születni.

Mi mostanság a részeredményeket látjuk. Embertársainkon. Statisztikai adattáblákon. Mikrofelvételeken. Hipermodern laboratóriumokban. Szimulációs rendszerekben. Megrázó jelenetekben. Konferenciatermek szüneteiben. Máris bizonyított, hogy genetikai eredetű születési rendellenességek időben felismerhetőek. Hogy a bűnüldözésben a „mikroszkópos beazonosítási eljárásokat”, mint számtalan justizmord támpontjait felülbírálja a mytokondriális DNS összehasonlító vizsgálata: ötven ártatlanul elítélt rab szabadult ki amerikai börtönökből, amióta önkéntes fiatal genetikusok – a periratok alapján – erre specializálódtak. Bennünket, nézőket egy szabadulóval szembesítettek: hívő, jámbor ember, amikor Kansas állam tárgyalóterméből a fénylő utcára lépett, Isten műveként dicsőítette a DNS-t. S a hatóságok öt év elteltével a tényleges elkövetőre hajthatnak.

Itt, a Filmvilágban, „a mozi-mitológiáit” faggató tanulmányok rendre egybevágnak saját, külön bejáratú filmélményeimmel: Hyde/Jekyll, végtelenített Frankensteinek, angyali bőrbe bújtatott démonok, a Gonosz megtestesülései, a Jó inkarnációi, örökös kovboj-párbaj a technokrácia urai és a magányos virtuóz között. Ha a tudományba vájja körmét a film, démonizál, felmagasztal, vagy összekutyul. Archetípusokat sokszorosít. Mefisztó kontra Faust. Mármost, ehhez képest, bennünket, tudásra szomjazókat szemlátomást jóravaló, kreatív, üde, erkölcsileg korántsem érzéketlen „kortárs” kutatók avatnak be munkásságuk bonyodalmaiba. Mondanám: tudatosan deheroizálnak. Barnard professzor még démoni volt az első szívátültetés titkolt pillanataiban (szívbajban is halt meg!), ma a nem eléggé tömeges szervátültetések idején pusztán csak problémás az emberi donor és befogadó „viszonya”. Rövidesen csak gusztus kérdése lesz, hogy a vesére, májra, szívre várakozó betegek viszolyognak-e a génkezelt, immunisan edzett sertés szövetek, szervek életmentő használatának gondolatától. Tekintve, hogy ezeket a donorokat szigorúan zárt körben tenyésztik, Greenpeace-ék vétóira már nem a „megenni jobb, mint testünkben honosítani”? gyakorlatias kibúvójával ellenérvelhetünk, lévén a tenyészet félig-meddig disznók gyarapítmánya.

Beszámolómból igyekeztem száműzni bárminemű végítélet „sejtetést”. S nemcsak azért, mert ma megint erős a katasztrófa-túlkínálat. Továbbá azért sem, mert éber tudománybölcselők végig elemezvén a Római-klub előrejelzéseit, nem találták megalapozottnak beteljesülésüket. Ma szinte kivesztek az apologéták, valamiféle válságérzet ujjal tapintható. Bizalmi válságot gyanítunk. Ez jó. A mozgókép hűséges barátaitól elvárható, hogy eleve gyanakodjanak a valóságra. Hiszen oly könnyen válik tükörjátékok káprázatává.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 33-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2483