KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Független műhelyek: Inforg Stúdió

Jövő idő

Pápai Zsolt

 

A ’89-es politikai fordulat hozta változások pusztító meteoritokként bombázták szét a negyven év masszív változatlanságában megcsontosodott filmgyártási- és forgalmazási struktúrát Magyarországon; a kataklizma nyomán a nagy múltú hazai filmstúdiók csaknem a vegetálás szintjére süllyedtek. A honi stúdiótörténetben új krétakort hozó periódusban a masztodonok némelyike képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (ilyen volt a Simó Sándor vezette Hunnia), másoknak (Budapest, Objektív) viszont egyenesen a léte forgott kockán. Az igazi világvége mégsem jött el, mivel a kilencvenes évek derekán új organizmusok jelentek meg a marsbéli tájon: a gombamód elszaporodó apró filmgyártó vállalkozások mellett különösen az 1995-ben megszerveződött Duna Műhely és az ugyanekkor alakult Inforg Stúdió feltűnése jelezte, hogy élet születik a régi világ romjain.

 

 

Re-generáció

 

A sok más magyarországi stúdióhoz hasonlóan a pénz- és infrastruktúrahiány által kényszerpályára szorított és a forgalmazási rendszernek kiszolgáltatott Inforg a mostoha körülmények ellenére néhány év alatt a fiatal filmesek kísérleti terepévé és alkotóműhelyévé vált. Részben a stúdiónak is köszönhető, hogy a honi kisfilmtermés az ezredvégre mennyiségileg megnőtt, minőségileg pedig megizmosodott, azaz a médium a kortárs magyar mozgókép húzóágazatává vált.

A filmkészítés mellett tankönyvek, valamint mozgókép-elméleti és médiaoktatási segédanyagok kiadásával is foglalkozó Inforg egy vágóstúdió felállításával eredetileg a célból született, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziók számára készítsen műsorokat, de idővel az alapítóknak (Muhi Klára kritikus, Hartai László rendező és Muhi András producer) csalódniuk kellett a tévék fogadókészségét illetően, ezért a vállalkozás filmgyártó társasággá alakult.

Az Inforg kizárólag az ifjabb nemzedék képviselőiben gondolkodik, és szívesen lát profikat, amatőröket egyaránt – az amatőrizmust viszont, többé-kevésbé eredményesen, iparkodik távol tartani magától. A stúdió lehetőséget kínál filmközelben mozgó, ám rendezőként korábban nem bizonyított alkotók (Bodó Viktor, Buvári Tamás, Politzer Péter, Szaladják István) és filmrendező szakos egyetemisták (Kenyeres Bálint, Krasznahorkai Balázs, Vécsei Márton) számára, de szóhoz juttat az ismeretlenségből érkezett direktorjelölteket is (Kedves Lili, Stefanovics Angéla, Fliegauf Benedek, Kálmánchelyi Zoltán, Nemes Gyula, Oláh Lehel, Végh Zsolt). A filmekhez szükséges tőkét a szokásos csatornákon (MMA, NKA, Történelmi Filmalap, ORTT) keresztül, pályázatok útján szerzi a cég, de arra is volt már példa, hogy saját kasszából fedezett egy-egy produkciót. Az Inforg célja, hogy a jó értelemben vett – azaz színvonalas filmeket teremtő – professzionalizmus irányába tegyen piciny lépéseket, és ez a non-professional stílben készült filmekre is igaz: az elképzelésbe sok minden, videóra készült és celluloidra forgatott, szikáran egyszerű és nagyobb igényű mű is belefér. Az Inforg egyszerre kísérleti laboratórium és mozgókép-műhely; sikereinek záloga, hogy a divatos trendekkel mit sem foglalkozó és az alkotóknak jelentékeny szabadságot biztosító stúdióvezetés sem kifelé, sem befelé nem igyekszik definiálni stúdiója profilját.

Minőségorientáltsága a többi jelentősebb független műhellyel (Duna Műhely, BBS) rokonítja, ugyanakkor a benne meglévő erős közösségi szellem a kisebb, kommunális alapon szerveződő kollektívákhoz közelíti az Inforgot. Noha a stúdió munkatársai szemléletükben és habitusukban igen különbözőek, nagy belső egység jellemzi a társaságot: az alkotók szemében a film valóban „kollektív műfaj”, a „tagok” tanácsokkal és ötletekkel segítik egymást, és gyakran bedolgoznak egymás munkáiba. Igazán azonban csupán egyvalamiben közösek a stúdió munkatársai: mindannyiukat a nagyjátékfilm-készítés indulata hajtja. Feltehetően épp ez a dilemma határozza meg az Inforg jövőjét: a következő időszak nagy kérdése, hogy sikerül-e elkormányozni némelyeket a nagyfilmig, vagy a stúdió megmarad a kisfilmek bázisának. A jelenlegi helyzet nem ad okot derűlátásra, hiszen a nagyjátékfilmekhez már feltétlenül szükséges állami szerepvállalás elmaradása mellett az is gondot jelent, hogy a hazai színtéren a főiskolát végzettek még mindig több kör előnyben vannak a direktordiplomával nem rendelkezőkkel szemben. Az Inforg alkotói hiába bizonyítanak a kisebb műfajokban, árnyékban ragadnak, hiszen vájtszemű kritikusok szűk körén és elszánt cinefilek maroknyi csoportján kívül alig valaki kíváncsi munkáikra. A tévépremier egérutat kínál, lévén a televízió a kisfilmek igazi fóruma – azonban az olyan mű, amely nem kerül képernyőre e médiumban sem, gyakorlatilag nincs, nem létezik.

 

 

Minimálból maximumot

 

A stúdió filmjeit tematikai és stilisztikai értelemben is sokszínűség jellemzi, az eddig másfél tucat kisjáték- és fele ennyi dokumentumfilmet prezentáló Inforg kaleidoszkópszerű tékájában a legkülönbözőbb tárgyú és anyagkezelésű művek sorakoznak egymás mellett. A klasszicizáló hangvételű és kiállítású opusok (Aranymadár; Zárás) szomszédságában akad itt experimentálba úsztatott képekkel tálalt „történetmesélő” mozi (Citromfej; Köd; Öt után, hat előtt), pajkos tónusú szkeccs (uristen@menny.hu), a minimalizmus határait ostromló játék-, illetve kísérleti film (Alexandriai dohányból; Beszélő fejek) vagy épp hagyományos(abb) dokumentumfilm is (Koko; Zenés műszak). Az egyes műveket a bennük megmutatkozó markáns kísérletező kedv mellett a rendezők világlátása hozza közös nevezőre: miként a legújabb honi filmkészítő-generáció munkáiban általában, az Inforgnál készült darabokban is a történelmi, a politikai vagy a szociális motívumokat hanyagolják a szerzők, és végtelenül szubjektív nézőpontból fogalmaznak.

A közel négy évig tartó erőgyűjtés után a stúdió csillaga a 2000. évi, 31. filmszemlén ívelt fel, amikor a kisjátékfilm-szekció megosztott fődíját két Inforg-produkció nyerte. Szaladják István Aranymadár című pogány evangéliuma és a StefanovicsKálmánchelyiVégh trió uristen@menny.hu című gegfilmje az Inforgban folyó munka alternatíváit jelzi: a két, koprodukcióban (az Aranymadár a Duna Műhellyel, az uristen a MAFSZ-szal) készült mű közül az első szokatlanul hagyományos, a második szokatlanul rendhagyó, előbbi viszonylag nagy költségvetéssel celluloidra, utóbbi aprópénzből videóra forgott. A XII. században játszódó Aranymadár fekete-fehérben fényképezett, míves kompozícióival szuggesztív történet egy földi léte utolsó stációjához jutott lovagról, az uristen hetyke hangvételű, szellemes fabula a Magasságos alászállásáról, Budapesten átélt fura kalandjairól. Noha témájában, szemléletében és a megformálás módját illetően fényévekre van egymástól a két darab (ezért előbbi abszolút „rétegfilm”, utóbbi pedig akár „közönségfilm”-nek is nevezhető), abban mégis közösek, hogy egyik sem próbálja felülütni ambícióit, tisztában és szinkronban van lehetőségeivel.

Az Aranymadár, az uristen és a Zárás felettébb meggyőző antré egy épphogy életre hívott műhelytől. Az Inforg magasra tette a lécet e filmekkel, és annak ellenére, hogy a második aktív év hozama színvonal tekintetében már szórtabbnak tetszik, mint az elsőé volt, néhány meglepetés-produkcióval ekkor is előrukkolt a stúdió. A 32. szemlén a kísérleti szekcióban fődíjat nyert Beszélő fejek című, mélységesen egyszerű technikával készült, minden ízében életközeli áldokumentumfilm extrém példája annak, miként lehet korlátozott lehetőségekből eredményt kihozni. Hat, szigorúan premier plánban, mozdulatlan kamerával és fekete-fehérben fotografált ember mesél el egy-egy történetét ugyanarról a (fiktív) személyről, mondatról-mondatra megrajzolva egy ismeretlen és kiismerhetetlen férfi portréját: Fliegauf Benedek filmjének ereje a szikár és feszes szerkezetben, az élőbeszéd természetességét idéző monológokban és a szereplők játékának keresetlenségében rejlik. Jellemző módon a stúdió tavaly bemutatott másik kulcsműve, Oláh Lehel Öt után, hat előtt című munkája, a megcsalás-megcsalatás témakörében vizsgálódó, a francia újhullám reprezentánsaira is kikacsintó opus pazar formalizmusával – szivárványszínben szikrázó képeivel, hangsúlyos montázsépítkezésével, erőteljes fény-árnyék-technikájával – egészen más irányból közelít tárgyához.

Az Aranymadár, az uristen@menny.hu, a Zárás, a Beszélő fejek, az Öt után, hat előtt seregnyi díjat nyert, a Magyar Filmszemlétől a Mediawave-ig, Marosvásárhelytől Münchenig – az Inforg eddig terített kisjátékfilmjei összesen mintegy negyven oklevelet kaptak hazai és nemzetközi mustrákon. Az elmúlt két év elismerései arra mutatnak, hogy az Inforg jó irányt követ, ez azonban nem jelenti azt, hogy a stúdió révbe ért volna. Mivel – ellentétben egy-két más honi műhellyel – az Inforg nem rendelkezik tradícióval, illetve nincs mögötte jelentősebb infrastruktúra és gazdasági potenciál sem, kizárólag produkciói színvonalának folyamatos emelése szavatolhatja a létét. Ez lehet a stúdió egyetlen tromfja a pénzt osztó fórumok előtt. Az Inforg csak mindenkori jelenéből építkezhet, a múltjából nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2478