KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A gyorsfilmek kora

Tarts Keletnek!

Gaál István

A nyugati filmet a technológia uralja, a keleti filmművészetben még érződik az emberi lépték.

 

A korszak, amiben élünk a hinduk szerint a „Kálijuga”, a bûn korszaka. Bõrünkön érezhetjük az iszonyatos feszültséget, ami bénító nyomással nehezedik ránk. Rettegünk egymástól. D. W. Griffith 1916-ban készült filmje, a Türelmetlenség ma is aktuális: a vallási türelmetlenség poklában dagonyázunk; a világ tudósainak és technikusainak fele – közvetve vagy közvetlenül – a hadiiparnak dolgozik. S a mûvészek fele – sõt több, mint a fele – pedig olcsó bóvlit gyárt pénzért, hogy kiszolgálja a nézõt, aki szorongását enyhítendõ kikapcsolódni menekül. Ezek a filmek olyan receptre készülnek, mint a fast food. S ennek majszolása révén a polgár kis idõre elfeledkezik arról, hogy talpa alatt tûzhányó morog.

Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet, amiben beavatták a nézõt az akciófilmek látványkészítésének „titkaiba”: a távirányítható robbanótöltetet, az embert helyettesítõ bábut, majd magát a robbantást, elõtérben az azt fotografáló kamerával, az elégedett robbantótechnikus boldog vigyorát, végül a moziban látható jelenetet mint végeredményt. Elõször csak eltûnõdtem: mi pénzbe kerülhet egy ilyen akciófilm? Egy Schwarzenegger-film egyetlen jelenetének árából hány magyar film teljes költségvetését lehetne finanszírozni? S aztán megdermedtem arra gondolva, hogy a komputerek világában ezek az akciók klónozhatók. Az amerikai sztárvadászrepülõ az F 16-os csereszabatos alkatrészekbõl áll, mintegy félezer kisebb-nagyobb darabból. Ezek felét más repülõkbe is be lehet építeni. Mintegy száz szerelési egységet pedig korábbi gépekbõl emeltek át. Ezen túl sok bal, illetve jobb oldali alkatrész is cserélhetõ egymással.

Hát, tessék. Itt a példa.

Az itáliai és indiai tanítványaimnak mindig elmesélem, hogy amikor az Arriflex felvevõgépben kazettát töltöttünk, a filmtekercsek kerületének mértéke az öklünk volt. Emberi mértékegység. Mint a hüvelyk, a könyök vagy láb. Egy ököl. S a kaput, amely a filmkockát a keretre szorította, hogy a kép az optikán keresztül élesen képzõdhessék, mielõtt a filmszalag perforációját továbbító „greifer” csapjába illesztettük volna, megkentük, a zsírt pedig orrnyergünk völgyébõl termeltük a mutatóujjunk bögyével. Emberi kenõanyagot.

Az említett veszély Indiára is érvényes. Ott is van Hollywood. Hogy mit kellene cselekedni a veszély ellen, nem tudom. Azt sem, ki lehetne-e védeni azt a jelenséget, hogy a filmek vetítésekor a vászon alsó csíkján jobbról balra fusson a mangán, a nikkel, a króm árfolyama, miközben a hordozó jelenet a kibombázott, zokogó család kétségbeesett kutatását mutatja: találnának talán néhány használható holmit a romok között. Ahogy az amerikai tévében szokás.

Fuldoklunk a haszontalan részletek tömegében. A nyugati szubatomkutató tudósok mennél mélyebbre merülnek az anyagban a Természet titkát kutatva, annál inkább vélnek fölfedezni izgalmas párhuzamokat a keleti természetmagyarázatok között, melyeknek világképe az egység és a jelenségek kölcsönös összefüggése, valamint a világegyetemben rejlõ belsõ dinamika.

Lehet, hogy kérdésem szónoki: nem volna-e szükség hasonló összevetésre a mûvészetben is? Egy nyugati elméleti fizikust idézek: „Valószínûleg általános igazság, hogy az emberi gondolkodás ott fejlõdik a leglátványosabban, ahol két eltérõ gondolkodásmód kerül egymással kapcsolatba, amelyeknek gyökerei talán egészen különbözõ kultúrákból esetleg teljesen eltérõ vallási hagyományok között keletkeztek. Ennélfogva ha e gondolkodásmódok találkoznak, azaz, ha legalább annyi közük van egymáshoz, hogy egy igazi kölcsönhatás jöhet létre közöttük, akkor reménykedhetünk, hogy annak új és érdeklõdésre számot tartó fejlõdés lesz az eredménye.”

Ez a tudós Heisenberg volt.

Az Európán végigsöprõ népvándorlások kora kezdetektõl keletrõl nyugatra tartottak.

Egy kivételrõl van tudomásunk. A legenda szerint Nagy Sándor Bukefalosz nevû lova nem tûrte maga elõtt a saját árnyékát. Ezért ment gazdájával a nappal szembe, keletre.

Nem kellene kerítenünk egy ilyen lovat?

 

Elhangzott az Örökmozgó Indiai Filmhetének megnyitóján.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2482