KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hidegháború

Az álmok tűzfészke

Pályi András

Paweł Pawlikowski filmje nem történelmi film, hanem izgalmas identitásdráma egy szerelmi hidegháború titkairól.

 

A film nyitó szekvenciája a háború utáni éveket idézi, amit annak idején kellő pátosszal a felszabadulás utáni új világ lázas építéseként emlegettünk, mi is, a lengyelek is. Ez a kissé provinciális, történelmileg mégis hiteles pátosz, amely a maga nemében még szerethető is volt, olyan valódian, már-már dokumentumszerűen jelenik meg a Hidegháború első kockáin, mintha legalábbis a lengyel filmiskola valamely ismeretlen, most előkerült opusát látnánk. Hogy mást ne mondjak, akár Wojciech Has 1958-as Búcsúját, ezt a történelmi love storyt, amely az épp véget ért háború romjain szövődik, egyszerre vetve keresztet az elsüllyedt régi világra, és hitet téve az új mellett. Paweł Pawlikowski, jó hét évtized után visszapillantva e ma már akárhogy is, de mosolyognivaló miliőre, másfajta szerelmi történetet mesél, bár tavaly májusban Cannes-ban, miután filmjével elnyerte a legjobb rendezésért járó Arany Pálmát, az őt faggató kritikusoknak épp Has kevéssé ismert művét emelte ki a lengyel filmiskolából, mint ami a legnagyobb hatással volt rá.

Wiktor (Tomasz Kot) és Irena (Agata Kulesza), a két megszállott zenész nekivág a lepusztult mazóviai tájnak, tehetséges néptáncosokat, énekeseket verbuválnak, egy új, állami népiegyüttes alapítására van megbízásuk, ez lesz a Mazurek – a név nyilvánvaló utalás a híres Mazowsze együttesre, a stílus, a repertoár is ezt sugallja –, amely majd nemzetközi porondon is megállja a helyét. Szól hát a zene, a legények, lányok járják a táncot, beleadnak apait-anyait, a párttitkár (Borys Szyc) boldogan trappolja hozzá a ritmust, a tengernyi jelentkezőből Wiktor szeme megakad a szárnyaló hangú, kacér tekintetű, temperamentumos Zulán (Joanna Kulig), aki állítólag megölte az apját, amiért felfüggesztettet kapott. Később kiderül, csak kést emelt rá, „mert összetévesztett az anyámmal”, de ez mindegy is, a priusz csak érdekesebbé teszi a lányt, aki csupa ambíció, ragyog, mint a nap, és zeng, mint a harang. Wiktor egyébként is az a zenész, aki legszívesebben csak saját intuíciójára hallgatna, megpróbál kibújni a feladat politikai béklyóiból, a Zula és közte szövődő románc már csupán idő kérése. Eleinte még azon manővereznek, hogy lélegzetvételnyi időre megszabaduljanak a ritmust mellettük lábával kitrappoló párttitkártól, ami később, mondhatnám, túl jól sikerül, Wiktor az együttes kelet-berlini vendégjátékát kihasználva, nyugatra szökik, disszidál, ahogy akkoriban mondtuk, a berlini fal még nem létezik, Zula, bár megígéri, nem tart vele, így aztán viszonyukból másfél évtizedes szerelmi odüsszeia kerekedik az ötvenes-hatvanas évek Európájában, Berlinen, Jugoszlávián át egészen Párizsig.

A politikatörténet többé-kevésbé ezt az időszakot nevezi a hidegháború éveinek, a kor természetesen határozott kontúrokkal jelen van a vásznon, a népiegyüttes működését megszabják a pártdirektívák, Sztálin hetvenedik születésnapján himnuszt kell zengeniük a népek atyjáról, Irena, Wiktor együttesalapító társa  megpróbál a pártszempontok ellen érvelni, egyből el is tűnik a süllyesztőben. Pawlikowskit azonban nem izgatja a kisrealista korfestés, sokkal inkább Wiktor és Zula szerelmi hidegháborúja. Ebből teremt varázsos, hamisítatlan mozit, sziporkázó képzelettel, szarkasztikus tömörítésekkel, popkulturális utalásokkal, optikai kontrasztokkal, nem utolsósorban a korszak jellemző filmtechnikájával, az 1,33-as fekete-fehér formátummal – ahogy korábbi, Oscar-díjas lengyel filmje, az Ida esetében tette –, amiről Cannes-ban nem véletlenül jutott a kritikusok eszébe a lengyel filmiskola, sőt David Lean munkássága. A Hidegháború Párizsa jellemzően cigarettafüstös bárok, jazztrombitások, zajos vadászbankettek városa, Kelet-Berlin az üres utcák, áporodott kis hotelek, őrtornyok havas labirintusa, míg a háború utáni Lengyelország az álmok tűzfészke, a ledöntött szobrok temetője, amit azonban még a propagandacélokra használt folklórt is átható vitalitás új életre kelt. Nem túlzás, ha Wiktort és Zulát, noha húsvér alakok, afféle film noir figuráknak (is) látjuk: a megmárosodott művész, akinek kicsúszik a talaj a lába alól, és a femme fatale, aki mindent egy lapra tesz fel.

Az 1957-ben született rendező, aki Paul Pawlikowskiként brit színekben kezdte filmes pályafutását, 1971-ben, tizennégy esztendősen hagyta el Lengyelországot, A varsói egyetem angol tanszékén tanító anyja vitte magával, rövid ideig Németországban, Olaszországban éltek, majd Angliában telepedtek le. Az anyai részről zsidó származású orvos apa már korábban, az 1968-as antiszemita-értelmiségellenes kampány idején emigrált. Maga Pawlikowski azonban csak odakint, felnőttként szerzett tudomást zsidó gyökereiről, többek közt arról is, hogy a jó nevű orvos nagymama Auschwitzban végezte. Ekkor már irodalmat és filozófiát tanult Oxfordban, költőnek készült, de feladta, elsajátította a kamerakezelést, és a kilencvenes évektől a BBC kötelékében kezdett dokumentumfilmeket készíteni. Első játékfilmjét, Az utolsó menedéket (2000) legjobb elsőfilmes kategóriában mindjárt díjazta is a Brit Filmakadémia, majd a Szerelmem nyarával (2004) a legjobb brit filmnek járó díjat is elnyerte. Filmjei mélyén felfedezhetően mindig erőteljes identitásdráma zajlik, már a BBC-nél készült dokumentumaiban is. Alakjai, miközben önazonosságukért küzdenek, a saját bőrükön tapasztalják meg rossz döntéseik következményeit. Az Ida hősnője kislányként egy apácakolostorban vészelte át a német megszállást, a hatvanas években már a rend novíciája, de mielőtt örök fogadalmat tesz, meg kell tudnia egyetlen élve maradt rokonától, a nagynénitől, aki a sztálinista perek véreskezű ügyésze volt, hogy ő maga is zsidó. Pawlikowskinál minden ábrázolt sors végén ott a láthatatlan, mégis hangsúlyos kérdőjel, olyan radikálisan és olyan könyörtelenül fogalmazza meg a kérdéseit, mint aki önmagát faggatja. Igaz, egyik filmje se megfejthető kulcstörténet, mégsem nehéz Ida sorsából kihallani a rendező identitásdrámáját. A Hidegháborút pedig ő maga ajánlja szülei emlékének. Wiktor és Zula szerelmi odüsszeiáját – szülei keresztnevét a filmben is meghagyta – áttette az ötvenes évekbe, egy egészen más miliőbe, a mese mégis róluk szól, és általuk magáról Pawlikowskiról. „Együtt voltak, veszekedtek, elvált az útjuk, mással éltek, egymásra találtak, újra meg újra, más-más nyugati országban, ismét veszekedtek, ismét elvált az útjuk, mégis egyszerre haltak meg 1989-ben” – meséli róluk egyik interjújában.

Magának a filmnek látszólag nem sok köze van ezekhez az életrajzi kulisszatitkokhoz, mégsem véletlenül hivatkozom rájuk. Ritka fegyelmezett, az effektusokat mintegy patikamérlegen kimérő rendezővel van dolgunk, aki nagyon jól tudja, hogy az Idához hasonló monokromikus felvételeket (Łukasz Żal), az 1,33-as fekete-fehér formátumból fakadó fullasztó atmoszférát, magyarán azt a világot, amelyből kiveszett az egyéniség, a Mazowsze-repertoár temperamentumos, csupa vitalitás énekes-táncos számai majd ellensúlyozzák – Żal kamerája valósággal remekel a zenei betétekből előrobbanó, fergeteges népi életigenlés megragadásával, ami itt már-már paradoxonként hat –, hanem mindez fordítva is érvényes, a látványos táncünnepély kavalkádját, a harsogó népzenei refrének habját a komor hétköznapok fantáziátlansága helyezi el a földön. Ez a rendezői kettős látás nem állítja könnyű feladat elé a színészeket, aminek úgy tűnik, igazán csak a Zulát alakító Joanna Kulig tud eleget tenni, ő megejtő természetességgel és magabiztos virtuózitással képes egyszerre bájos, temperamentumos, végzetes, pusztító, szerencsétlen és a női bölcsesség avatott képviselője lenni. Pawlikowski már jó ideje felfigyelt rá, az Idában, sőt a Titkok Párizsban című filmjében is jutott Kulignak egy-egy epizód, aki Zulaként most a legjobb európai színésznő (ezt a címet már elnyerte Sevillában az Európai Filmakadémiától, ahogy a rendező is a legjobb film díját). Tomasz Kot, akitől több ragyogó alakítást láttunk már, Wiktor szerepében valamivel halványabb a tőle megszokottnál, de sikerül ezt a rezignáltságot és szürkeséget, különösen párizsi jazz-zongoristaként, a szerep alkotóelemévé tennie, ez hagyja a legmélyebb nyomot bennünk. Mindenképp említenünk kell még egy sor karakteres figurát, elsősorban Agata Kulesza Irenáját, Borys Szyc Kaczmarekjét, Adam Ferency Miniszterét.

Mitől ejt rabul, mitől nem ereszt el a Hidegháború? Ahogy a film elindult fesztiválról fesztiválra, és újra meg újra sikert aratott, több kritikus is feltette magának ezt a kérdést, és felállítottak egy-két elméletet. Sorolhatnék itt még persze neveket, epizódokat, jó megoldásokat a filmből. Mert Pawlikowski filmje valóban jól megcsinált film. Csakhogy több ennél. Noha ő maga nem tartja olyan hivatásos rendezőnek magát, amilyen mondjuk, Fellini vagy Tarkovszkij volt, akik úgymond azért éltek, hogy filmet csináljanak. „Nálam ez inkább fordítva van, engem mindig az élet érdekelt, és azért csináltam filmet, hogy élni tudjak” – állítja. Amivel illő szerénységgel filmjei személyességére irányítja a figyelmünket. De ne arra gondoljunk, hogy az élete történeteit meséli, mert nem teszi. Azt mondja el, amit megélt. És ami a legérdekesebb minden alkotóban, kimondva-kimondatlanul többnyire ezért járunk moziba, ezért olvasunk könyveket: megtudni, mi az, amit az adott művész megélt, amit az életről tud. Ez a Pawlikowski-filmek személyessége, ez a Hidegháború titka, a jól megcsináltság ehhez csupán segédeszköz.

 

Hidegháború (Zimna wojna) – lengyel, 2018. Rendezte és írta: Paweł Pawlikowski. Kép: Łukasz Żal. Szereplők: Tomasz Kot (Wiktor), Joanna Kulig (Zula), Agata Kulesza (Irena), Borys Szyc (Kaczmarek), Adam Ferency (A miniszter), Cédric Kahn (Michel), Jeanne Balibar (Juliette). Gyártó: Opus Film / Apocalypso / MK2. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos.  88 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13974