KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mennyei üdvözlet

Will Eisner: Szerződés Istennel

Graphic noir

Gelencsér Gábor

Will Eisner műfajteremtő rajzolt regénye máig nem vesztett erejéből. A szerző sokat tanult a filmtől, ahogyan a film is tőle.

 

Will Eisner (1917–2005) zsidó bevándorlók gyermekeként született Brooklynban. Hosszú élete során nemcsak számos képregényt rajzolt, műhelyeket, kiadókat alapított, elméleti könyvet publikált, hanem megújította az általa rendkívül népszerűvé tett műfajt is. Az először 1978-ban megjelent Szerződés Istennel (Contract with God) saját meghatározása szerint graphic novel, azaz rajzolt regény. Eisner szándéka az volt, hogy a képregényt „felnőtté” avassa, bevezesse a komoly művészetek közé; hogy – mint mondta – munkáit ne képregény-, hanem könyvesboltok árusítsák. Ha azonnal nem is, idővel a Szerződés Istennel igen kelendő lett, kultikus művé vált, több kiadást megért, számos nyelvre lefordították. Ezt követően a szerző már csak rajzolt regényeket publikált, köztük a Szerződés… sequeljeit (A Life Force, 1988; Dropsie Avenue, 1995). Magyarul legutolsó munkája, Az összeesküvés olvasható, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét leplezi le. Mint ebből is látható, Eisner érdeklődése a kalandos zsánerdarabok és -karakterek után (ezek közül a legnépszerűbb a The Spirit címen futó heti sorozat álarcos nyomozója volt) komolyabb témák felé fordult, köztük a zsidó identitás a Szerződés Istennel-ben is meghatározó szerephez jutó kérdéskörével.

A Szerződés Istennel gondolati összetettsége, karakterei, cselekménybonyolítása miatt tekinthető ugyan regénynek, mégis inkább négytételes novellaciklus. Ahogy erre az alcím is utal (…és más bérháztörténetek), a könyv egy bronxi bérház lakóinak az életét mutatja be különálló novellákban. A történetek között nincs narratív kapcsolat; a bérház mint közeg mellett azonban alapvetően hasonló a világ- és emberképük – s alighanem ebben rejlik a mű valódi és maradandó ereje. Eisner mérhetetlenül sötét és kiábrándító képet rajzol az 1930-as évek Amerikájáról, az antiszemitizmusról, az asszimilációról, a válságról, az elvtelenségről, az érvényesülési vágyról és az ezzel kapcsolatos gátlástalanságról, ráadásul mindezt igen radikális gondolati és motivikus keretbe helyezi, legyen szó akár teológiáról, akár szexualitásról. Hősei nem jók vagy rosszak (s ebben máris meghaladja a képregénysorozatok archetipikus műfaji alapját), hanem egyszerre jók és rosszak. Esendő emberek, akik megváltásra várnak, de az nem jön el.

A kötetcímadó Szerződés Istennel a bibliai Jób történetét idéző meséje a legösszetettebb és a legmélyebb. Az önéletrajzi elemeket tartalmazó novella in medias res indul. Frimme Hersh letaglózva érkezik haza bronxi bérházbeli sivár lakásába: most temette el nevelt lányát, Ráhelt. Odakint özönvízszerű eső zuhog. („Sírnak az angyalok” – fogalmaz Eisner, s a novellák közös motívumát, a bérházat Noé bárkájához hasonlítja.) Flashbackből értesülünk a főhős előtörténetéről, hogyan menekítette ki őt kamaszként a hitközség a pogromok elől a cári Oroszországból, milyen szerződést kötött ekkor Istennel, miképp alakult az élete Bronxban, mi módon került hozzá a csecsemő, akinek apja lett, s akinek halála miatt most mérhetetlen fájdalmában és éktelen haragjában felmondja az Istennel kötött szerződését. Ezt követően az addigi jó emberből hirtelen rossz emberré lesz (más összefüggésben haszidból asszimiláns): a bérház szegény lakójából gazdag bérháztulajdonos. A boldogság azonban így is elkerüli, ezért jó pénzért a bronxi hitközség bölcs rabbijaival újabb szerződést írat az Istennel. Ám abban a pillanatban, hogy újrakezdhetné jó emberként az életét, meghal. Eisner hőse tehát radikálisabban lázad, mint a bibliai Jób, és súlyosabb a büntetése is. A történet radikalitása azonban nem ebben rejlik, hanem az epilógusban, amely a korszak modern, egzisztencialista színezetű regényeit idézi. Frimme Hersh története ugyanis egy hasonló karakterű fiatalemberben folytatódik: megtalálja az első, kőbe vésett szerződést, amelyet a gyászoló férfi annak idején dühében kihajított az ablakon, s felveszi a földről… Vagyis nemcsak hogy nincs menekvés a jóra törekvő emberi sors rosszra fordulásától, hanem az ráadásul újra és újra megismétlődik.

A másik három novella már nem ennyire filozofikus és összetett, egyes elemeiben ugyanakkor annál kiábrándítóbb. Az utcaénekes (The Street Singer) fordított Pygmalion-történet lehetne, de még az eredeti bizarr kifacsarását is lerombolja a szerző, amikor önjelölt mentorához, a kiöregedett dívához nem talál vissza az erőszakos, asszonyverő, alkoholista utcaénekes. Másnap egyszerűen nem képes felidézni, melyik lakásba hívta fel az asszony a sok egyforma bérház udvarából, s tett neki szexuálisan is nyomatékosított ajánlatott karrierje felépítésére. Minden marad a régiben… Ennél is drámaibb A gondnok (The Super) végkifejlete. A mogorva, állatias természetű címszereplő nem tud ellenállni a bérházban lakó kislány lolitás csábításának. Meg is kapja büntetését a számító kis gonosztevőtől, aki nemcsak a pénzét lopja el, hanem meg is rágalmazza molesztálással. A tehetetlen férfi a rendőrség elől az öngyilkosságba menekül. A negyedik novella, az Apartman (Cookalein) mozgatja a legtöbb karaktert – a bérházak lakói ezúttal nyaralni mennek, ott esnek velük különböző, mégis egyformán deprimáló kalandok –, s ennek a története a legszövevényesebb. De mindez csak arra jó, hogy kellőképpen egyetemessé növelje a valamennyi szereplőben felismerhető elvtelen boldogulásvágyat, amely, mondani sem kell, nem vezet sehova. Itt is igen modern szemléletű a zárlat, ahogy az édesanya immár a nyár végén a szobából kikiáltva korholja a tűzlétrás bérház vaserkélyének korlátjára támaszkodó, kitörni képtelen fiát, aki – ebben biztosak lehetünk – ott fog megöregedni, s ugyanolyanná válik, mint a szülei. Eisner harmincas évekbeli Amerikájában a hetvenes évek poszt ‘68-as, a vietnami háborút követő depressziójára ismerhetünk.

S hogy depresszióról van szó, azt természetesen a rajzok is alátámasztják, hiszen rajzolt regényről van szó, amelyben a történettel legalábbis egyenrangú szerepet tölt be a képi világ – ha nem fontosabbat. Eisner szálkás vonalakból építkező fekete-fehér tusrajzai a képzőművészeti, s azon keresztül a filmes expresszionizmus stílusára emlékeztetnek. A szerző nem véletlenül hivatkozik munkája előszavában a megidézett korszak vizuális hatásaira, amelyek pályakezdő fiatalként érték, köztük Lynd Ward fametszetekkel illusztrált Frankenstein-könyvére. A rajzok éles, fekete és fehér tónuskülönbségét valamennyire enyhíti a könyv egészének szépiabarna nyomása. A szépia, ahogy ezt a kötet bevezetőjében Denny O’Neil megjegyzi, az álmok és az emlékek színe. S valóban, a történetekben érezhető valamiféle lebegés, ahogy a narráció múlt idejű, míg a párbeszédek értelemszerűen jelen idejűek, s ezt a lebegő narratívát fokozza vizuális eszközökkel a szépia árnyalata. A történetek (rém)álom- és emlékszerűsége egyrészt játékba hozza a korszak művészetét megtermékenyítő freudizmust, amely a történeteket átható, ráadásul igen nyíltan ábrázolt szexualitásban, a szex és az erőszak/halál összekapcsolásában, s az ahhoz kötődő jelenetekben is felfedezhető (így például kamaszok egymás testi különbségeinek paplan alatti fürkészésében, ugyanők voyeur izgalmában, vagy egy megcsalt férj demonstratív szexuális aktusában hűtlen feleségével, annak kamasz szeretője előtt).

A Szerződés Istennel másik jól felismerhető ihletője az ugyancsak a cselekményvilág korszakához kötődő filmes hatás. A nagyrészt egész oldalas panelekből építkező Eisner különös beállításokkal (például gyakran felső és alsó gépállásokkal), plánokkal (néhányszor totálban „halljuk” az egyes szereplők párbeszédét), erős montázshatásokkal dolgozik. Joggal nevezték a kritikusok a rajzolt regény Eisensteinjének és Orson Wellesének. Rajtuk kívül még az 1920-as évek ugyancsak expresszionista városfilmjeinek hatása nyilvánvaló a New York-i bérházat a novellák közös motívumává, egyfajta bibliai áthallásoktól sem mentes mitikus helyszínné emelő könyvben. A legtermékenyebb összefüggés azonban a film noirral kapcsolatban vethető fel. A film noir „kettős természete” közül (tudniillik egyszerre tekinthető műfajnak és stílusnak) Eisner egyértelműen a stílushoz vonzódik, s ezzel különös fénytörésbe állítja a noir-hagyományt: történetei nem műfajiak, sem a bűnügyi, sem a gengszterfilmes, sem a melodrámai zsáner nem ismerhető fel bennük; jóval inkább szociodrámáknak mondhatók, erőteljesen „felrajzolt” egzisztencialista-lélektani keretben. Az ő graphic noirja így közelebb áll a gyakran film noirra és műfajokra alapozott szerzői szemlélethez, noha a könyv hatása a neo noirban is jól felismerhető, így például a noirt disztópiával ötvöző Szárnyas fejvadász esőáztatta nagyvárosában, vagy – már csak kiinduló műfaja miatt is – a szerző vizuális stílusának legegyeneságibb leszármazottjában, a Sin City-filmekben. Eisner szándéka szerint azonban a Szerződés Istennel inkább a komoly művészethez sorolandó alkotás, amelyben a szerzői kézjegy erőteljesebben érvényesül. Nos, ilyesfajta hatása is felfedezhető a könyvnek, méghozzá számunkra igencsak közeli példán, Tarr Béla művészetén. A film noirhoz és a műfajisághoz legközelebb álló Tarr-film, A londoni férfi világában, Maloin bérházbeli lakásában nem lehet nem észrevenni Eisner rajzolt regényének vizuális nyomait, de az amerikai szerző világszemlélete sem áll távol a magyar rendezőtől. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszanak Eisner kelet-európai gyökerei, az elszakadás örökölt fájdalma, amelyet a már Amerikában született művész sem tud feledni, s amelyről a Szerződés Istennel flashbackje szól.

Felvethető még egy távoli, ám annál megejtőbb párhuzam a szerző törekvése és a film között. Ahogy Eisner igyekezett a képregényt kiemelni a szórakoztatóipar portékái közül és rajzolt regényként a művészet rangjára emelni, az emlékeztet a vásári mutatványos bódék világából a hetedik művészet címére áhítozó ősfilm helyzetére. A filléres (kép)regények és a nickelodeonok múltja hasonló (nota bene: a csábító kislány A gondnokban egy nickelért kínálja bájait) – ám az, hogy a jövőjük másképp alakult, az előbbi esetében jórészt Will Eisnernek köszönhető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13970