KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Soha nem késő I–II.

Pápai Zsolt

Non è mai troppo tardi – olasz, 2014. Rendezte: Giacomo Campiotti. Szereplők: Claudio Santamaria, Nicole Grimaudo, Giorgio Colangeli. Forgalmazó: Etalon Film Kft. 192 perc.

 

A XX. századi olasz történelem egyik legjelentősebb alakja nem művész, politikus vagy sportoló, hanem egy pedagógusfenomén, Alberto Manzi, aki nem csak a napjaink reformpedagógiai irányzatait is inspiráló, eleinte sokak által megmosolygott vagy fumigált módszereivel, de az országban a század derekán még jelentős (kétmillió személyt érintő) analfabetizmus felszámolásában játszott szerepével nyert nem múló hírnevet. Igen, ő, egy személyben nagyon sokat tett az írástudatlanság megszüntetéséért, mégpedig azt követően, hogy már jó ideje praktizáló, de még csak szűkebb közegében respektált pedagógusként felkérést kapott az 1959 és 1968 között futó tévéműsor, a „Soha nem késő” vezetésére, melyben játékos, innovatív formában ismertethette meg a nézőkkel az írás, olvasás alapjait. A műsor később számos hasonló mintájaként szolgált más országokban, az 1997-ben elhunyt Manzi pedig igazi nemzeti hős mindmáig, nevét több tucatnyi iskola viseli Itália-szerte.

Életútja olyan fordulatos és izgalmas, hogy adaptálás után kiált, ezt vette észre Giacomo Campiotti rendező, aki kétrészes – összességében kétszáz perces – tévéfilmet forgatott róla. Mesterei Spielberg és Peter Weir (Holt Költők Társasága), de a neorealista stílusiskola hatása is érezhető a filmjén – mégpedig kivált az első részen –, legalábbis ami a miliőrajzot és a témát illeti.

A Soha nem késő azzal nyit, hogy a frissen pedagógusdiplomát szerzett Manzi egy javítónevelő intézetben kap állást, amely motívum nem csak konkrét (pre)neorealista filmeket idéz meg (De Sica: Fiúk a rács mögött), de reflektál a neorealizmus általános társadalomtudatos irányultságára is. A neorealista alaphelyzetre azonban nem egy neorealista film, hanem spielbergi ízlésvilágú, ízig-vérig melodrámai történet épül. Campiotti direktor szemérmetlenül használja a legolcsóbb melodrámakliséket: az még hagyján, hogy számos jelenetet Spielberget is lepipálva hangszerel patetikussá, hogy többet ölelkeznek a szereplők, mint az Elfújta a szélben és a Titanicban együttesen, illetve hogy a kísérőzene végig túlterpeszkedik az ízlésesség határain (két dallam váltakozik végig: egy zongoraszonátaszerű-édeskés, és egy nagyzenekari-diadalmas), de mindennek tetejébe a melodrámadramaturgiát is csúcsra járatja a rendező. Elég csak arra utalni, hogy az eredetileg a színpadi melodrámából eredő, és a mozi százhúsz éve alatt rojtosra koptatott dramaturgiai megoldást, az utolsó pillanatban történő megmenekülést (‘last minute rescue’) újra és újra – úgy félóránként – alkalmazza. (Például: Manzit kirúgják a munkahelyről, de a végső pillanatban kiderül, hogy mégsem; az egyik fiú szökni akar, amivel rettenetesen nehéz helyzetbe hozná Manzit, ám az utolsó utáni pillanatban meggondolja magát; úgy tűnik, az egyik szerkesztő akadékoskodása miatt Manzi mégsem kapja meg a műsorát, aztán mégis megkapja.)

Hinnénk, egy ennyire durván klisészerű film egész egyszerűen nem lehet érdekes vagy élvezetes, a Soha sem késő esetében mégis impresszív az összkép, pozitív a mérleg. Mindenekelőtt ragyogó a film ritmusa, még ha nem is tökéletesen passzol egymáshoz a két rész: az önmagában is megálló első egységesebb, de minden fordulatával együtt is kiszámíthatóbb, a második egyenetlenebb, epizodikusabb, mozaikszerűbb, viszont meglepő irányváltásokban gazdagabb.

A rendező nem csak az információkat adagolja jó érzékkel, de a suspense-szel is kiválóan bánik, ami egy alapvetően mégis csak (melo)drámai filmben nem kis teljesítmény. Campiotti egyes szituációkban a túlhabzó érzelmességet rendre feszültséggel fojtja le: hogyan lesz úrrá Manzi a srácok ellenállásán a fiatalkorúak börtönében?; hogyan – és főképp: meddig? – képes kijátszani az őrök éberségét akkor, amikor folytatólagosan megszegi a szabályzatot, és tiltott oktatási segédeszközöket csempész a büntetőintézetbe?; hogyan akadályozza meg a fiúk szökési terveinek megvalósítását?; miképpen tudja a minden szavát, gesztusát kontrollálni kívánó tévés szerkesztőt meggyőzni a spontán megoldások hasznosságáról? A film legizgalmasabb jelenetei – jó néhány ilyen akad – azok, amelyek Manzi találékonyságát mutatják be: azt, hogy miképpen keveredik ki a leglehetetlenebb helyzetekből is, illetve hogyan válaszol meg a rendhagyó módszerein folyvást megütköző feletteseinek. Továbbá hogy miképp képes megnyerni a tanulásnak a legmakacsabbul ellenálló diákot is.

A Soha nem késő nem dokumentarista hűséggel elkészített biopic, hanem egy makulátlan karaktert központba állító melodráma, de még inkább modern kori hőseposz. Amellett érvel, hogy hősök nem csak messzi-messzi galaxisokban, hanem itt, a földön is vannak, és olyan megejtő természetességgel jó kedéllyel beszél, ahogyan csak az olasz filmek tudnak megszólalni.

Extrák: Nincsenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13985