KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

„Bánom is én, ha elítél az utókor”

Odessa Blue

Vágvölgyi B. András

Radu Jude legújabb filmjében tabu-témához nyúl, amikor megidézi a II. világháborús román felelősséget a Holocaustban.

 

Hogy Jude a román újhullám második generációjának fergeteges figurája, ahhoz nem fér kétség; Puiu, Mungiu, Poromboiu után ő nem a Ceauşescu-érát és a kisrealista jelent vizsgálja. A januári Filmvilágban hosszabb cikk tekintette át munkásságát, nem ismételnék, pusztán két epizód a kóved végett: a XVIII. századi oszmán-vazallus Havasalföldet nem afféle „mioritikus térnek”, ártatlan báránykás mesevilágnak ábrázolja, hanem vad, rabszolgatartó-feudális televénynek, ahol egy fejvadász  pikareszken kíséri foglyát egy fura-perverz bojárhoz (Aferim!); Max Blecher 1920-as évekbeli szürrealista zsidó költő egy csonttuberkulózis szanatoriumban, nehéz vas merevítőkkel, durva fém tartóeszközökkel kalodába fogott testtel keveredik szerelmi jelenetbe sorstársnőjével és Jude ezt úgy tálalja, hogy nem szánakozást érzünk, hanem a vásznon megképződő boldogság részesei leszünk (Megsebzett szívek). Új filmje durván más. Történelmi memória, emlékezetpolitika a fake news és az igazságutániság új korában, azaz a mában. Bukarest 2018: a II. világháborús történelmi élőkép inszcenírozására felkért rendezőnő, szájszélharapdálósan nervőz harmincas szingli, egy kereskedelmi pilóta szeretője, megpróbál historikus realitást szuszakolni a „2000 éves dák és román történet” világháborús fejezetébe. A régi sovinizmus és az unásig ismert felelősség-elsikálás még bőven él, noha a világ okostelefonosan-elektromos autósan mai.

*

1990 májusában jártam először Bukarestben. Tán egy hetet voltam ott, a korábbi „demokratikus ellenzékhez” tartozó középkorú férfinél kecóztunk, korabeli bukaresti lakásviszonyok közepett. Egyik este ülünk a konyhában és Gabriel valahonnan ţuicát (szilvapálinkát) szerzett, égett a gázláng az erősen viseltes tűzhelyen, hűvös is volt, azért, meg arról lehetett rágyújtani a helyi dohányneműre (Carpaţi). Gabriel már ledöntött két-három pohár cujkát, mikor elkezdte Antonescu marsall éltetését. Őszintén elcsudálkoztam. Nálunk ekkor még csak az MDF csurkista szárnya zsidózott, és szélsőségesen hűdött egyéb szervezetek is csak szőrmentén magasztalták Horthyt. Gabriel védeni kezdte a védhetetlent: Besszarábia Molotov-Ribbentropp paktumos visszaadását a Szovjetnek, a román nemzeti sértettséget, majd 1941-ben Odessza elfoglalását, ebben Antonescu marsall szerinte príma szerepét vitt. Fontos élmény volt a tanulási folyamatomban, hogy rájöjjek: az antikommunizmus nem feltétlenül humanista és demokratikus.

*

Ekkoriban olvastam Matatias Carp Fekete könyvét a román holokausztról; mely önerőből valósult meg 1941-től, saját Auschwitzcal Transznisztriában (Besszarábia – ma: Moldovai Köztársaság – Dnyeszteren túli sávján, mely ma oroszajkú, senki által el nem ismert szakadár kozák köztársaság), ahol bőven kegyetlenkedtek a bevonulók. A román holokausztot a területi egyenlőtlenségek jellemezték. Dél-Erdélyből például nem deportáltak, ez később jól jött a magyar közigazgatású Észak-Erdéllyel való összehasonlításban, ahol csak Kolozsvárról 18.000 zsidónak minősülő magyar állampolgárt hurcoltak Auschwitzba és az „aranyvonatos” Kasztner Rezső is itt kezdte meg sokak által joggal dicsőített, mások által erősen, későbbi izraeli meggyilkolásáig menően kritizált működését. Deportáltak Moldvából és Besszarábiából (utóbbi fővárosának, Kisinyovnak 70%-ban volt zsidó a lakossága), Iaşi-ban őrült pogrom volt, Olténiából és Munténiából – Bukarestből kevésbé –, Bukovinából pedig egyenest a Varsói Kormányzóság haláltáboraiba (Belzec, Treblinka, Sobibor) vitték a zsidókat. A népirtás áldozatainak számát 380 ezerre becsülik.  

*

Románia lakosainak döntő többsége mioritikusan gondolkodik a nemzeti identitásáról – Mioriţa a román népballadák báránykája, szelíd és ártatlan persze. Ebbe a világképbe nehezen illeszkedik a történelmi felelősség, és ezt nem csak én mondom, de a mai román történetírás jelentős önkritikus alakja, Lucian Boia is. „A román hadsereg 1941-ben három hónapon keresztül, augusztustól októberig képtelen volt bevenni Odesszát. A szovjet hadvezetés a hosszúra nyúlt ostrom idejét arra használta ki, hogy a katakombákba Moszkvából küldött, alaposan képzett diverzánscsoportot telepítsen. Az elsőrangú profikat hat hónapra elegendő élelmiszer-, lőszer- és robbanóanyag-tartalékokkal látták el. A Moszkvából küldött alakulat mellé vezetőkül helyi lakosokat rendeltek, akik a katakombákat – amelyekben bárki idegen percek alatt eltéved – kiválóan ismerték.” (Fischer István: Egy hadvezér bosszút áll. ÉS, 2001. május 4.) A katakombák a Moldovanka negyed alatt tenyésztek, mely színpompás alvilági törzshely volt korábban is, Benya Krik és Miska Japoncsik világa (lásd Iszaak Babel odesszai történeteit). Antonescu marsall csak német segítséggel tudta bevenni a Odesszát. 1941. október 16-án vonult be a városba. „A katakombák profi csapata öt nappal a bevonulás után akcióba lépett. Első fegyverténye a román parancsnokság Engels utcai épületének, a GPU korábbi székházának szakszerű levegőbe röpítése volt 1941. október 22-én 17 óra 48 perckor. (…) A robbantásnak 60 áldozata lett; 16 tiszt (köztük maga a városparancsnok, Glogojanu tábornok), 9 altiszt és polgári tisztviselő, valamint 35 közkatona. A merénylet az alighogy elfoglalt városban a román fegyveres erők újabb csúfos megszégyenítése volt” (Fischer op. cit.)  Trestioreanu tábornok intézkedésére a köztereken „zsidókat és kommunistákat” akasztottak fel, október 23-án reggel a város főutcáin a fákon mindenütt találomra összeszedett és felakasztott zsidók tetemei lógtak, minden román tisztért 200, közlegényekért 100 „zsidó vagy kommunista”. Antonescu számszerű parancsát azonban a gyilkolásba belelendült román csapatok bosszúja a legszerényebb számítások szerint is legalább háromszorosan túlteljesítette. (Az idézett cikk szerzője, a közelmúltban Németországban elhunyt kolozsvári Fischer István nem csak ismert újságíró volt, de dokumentum-, sőt egy játékfilmjében nouvelle vague-követő rendezőként szenvedélyesen vizsgálta szülőföldje öncsalásait és történelemhamisításait.)

*

Jude filmjében a főhősnek, az alter-színházas fiatal rendezőnőnek komoly kihívás a reenectment, a történelmi élőképre szóló megbízás, pénz-paripa-fegyver; Hannah Arendt totalitarianizmus elmélete, az odesszai mészárlás, korabeli antiszemita viccek, korhű lőfegyverek és Antonescu-idézetek mind szerepet kapnának a rendezőnő, Mariana (Ioana Iacob, a Temesvári Német Színház remek művésze) történelmi tablójában. Egy archív filmhíradóval kezd a film, a bevonulás Odesszába, győzelemittas haditudósítással. Ebből bontakozik a próbafolyamat egy nagyszabású utcaszínházi előadáshoz, mely a tömeggyilkosság témáját tárgyazza. Ám a ma világa sem habostorta, Marianát folyamatosan környékezi a középkorú lazabölcsész minisztériumi cenzorkáder, bőven érvelve és udvarolva amellett, hogy a jelen politikai céljainak éppúgy nem felelnének meg a múlttal való kíméletlen szembenézés szempontjai, ahogy 1944-től 1989-ig sem feleltek meg. A próbák során múlt és jelen, fikció és valóság keveredik, történelmi sebek szakadnak föl. A szereplőgárdából is lépnek ki menet közben színészek, gyenge románságteljesítménnyel vádolva a rendezőnőt, és az előadásra már némileg finomított változat készül, a fővárosi alpolgármesternő mégis megnyúlt fejjel nézi. A közönségnek olykor tetszenek a zsidóviccek, az akasztottak erdeje, a hajdani marsall mondatai. Nemzeti mítosz keveredik mai hamistudattal, megszépítéssel, a rendezőnő harcával, magánéleti kudarcaival, korunk valóságával. „A karaktereket látva világossá válik, hogy mennyire sújtja a populizmus, az illiberalizmus a volt kommunista országokat, ahol az ‘igazság’ egy félrevezető konstrukció” – írja Jude filmjéről a Cineuropa. „A rendező fejet hajt Godard és Brecht előtt, csípős párbeszédekkel és punkos odaszólásokkal pedig saját névjegyét is leteszi” – ezt a Hollywood Reporter mondja. Románia a Karlovy Varyban Kristálygóbusszal díjazott „Bánom is én, ha elítél az utókor”-t nevezte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-jára. Mi meg elgondolkodhatunk, hogy mikor lesz nekünk az 1941-es kamenyec-podolszkiji vérengzést eredményező „idegenrendészeti intézkedést” (Szakály Sándor történész dermesztő eufemizmusa) témául vevő játékfilmünk a nagy, történelmi mozgókép-lázban.

 

„Bánom is én, ha elítél az utókor” („Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari”) – román, 2018. Rendezte és írta: Radu Jude. Kép: Marius Panduru. Szereplők: Ioana Iacob (Mariana), Alex Bogdan (Traian), Alexandru Dabija (Movilă), Ilincha Manoleche (Oltea), Ion Rizea, Claudia Ieremia, Sofia Nicolaescu, Şerban Pavlu. Gyártó: Hi Film Productions. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 140 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13973