KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2017/szeptember
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: A katasztrófamusical diszkrét bája Robert Altman: Nashville
• Forgách András: Egy vérprofi faun Jack Nicholson
• Varró Attila: Reneszánsz ember Hal Ashby
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 1. rész
• Szekfü András: Csak ne a Marseillaise Beszélgetés Radványi Gézával
• Varga Zoltán: A praktikum panorámája Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Animációs körkép
• Várkonyi Benedek: Érzelmes Bartók Beszélgetés Sipos Józseffel
ÚJ RAJ
• Margitházi Beja: Érzékeny extrémek Miranda July és Lucile Hadzihalilovic
A KÉP MESTEREI
• Vízkeleti Dániel: Közel Chrishez Christopher Doyle
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A város peremén Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 2. rész
AKI KAURISMAKI
• Szalkai Réka: „Egyedül hatékonyabb vagyok” Beszélgetés Aki Kaurismäkival
• Baski Sándor: Szemben az árral A remény másik oldala
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Búcsú a férfiaktól Amerikai istenek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kényszerkapcsolatok Karlovy Vary
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Bájos lányregény, gótikus mese Csábítás
• Varró Attila: Gyilkos szüzek Sofia Coppola: Csábítás
KRITIKA
• Andorka György: Isten gyorsan őrlő malmai Dunkirk
• Barkóczi Janka: A fekete özvegy Lady Macbeth
• Huber Zoltán: Varázstalanság A setét torony
• Varga Dénes: Átkattan valami az agyban Pappa Pia
MOZI
• Alföldi Nóra: Bébibumm
• Baski Sándor: Fiú a vonaton
• Kovács Kata: Raid – A törvény nemében
• Herpai Gergely: Atomszőke
• Varró Attila: Amityville: Az ébredés
• Pethő Réka: Kedi – Isztambul macskái
• Benke Attila: 47 méter mélyen
• Csiger Ádám: Annabelle 2: A teremtés
• Vajda Judit: Anyák elszabadulva
• Varga Zoltán: Az Emoji-film
DVD
• Gelencsér Gábor: Psyché
• Pápai Zsolt: A viskó
• Szántai János: A fák tengere
• Kovács Patrik: Áldozat?
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Visszatért a Hahota

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Aki Kaurismaki

Beszélgetés Aki Kaurismäkival

„Egyedül hatékonyabb vagyok”

Szalkai Réka

A remény másik oldalában két ember keresi új identitását: egy finn és egy szír férfi.

Kaurismäki – mint mindig – a reményvesztettek pártjára áll.

 

Aki Kaurismäki egyike a ma élő legnagyobb filmrendezőknek, és talán az egyetlen olyan alkotó, aki az évtizedek folyamán a leghűségesebb tudott maradni saját magához, stílusához és a mondanivalójához egyaránt. Kiolthatatlan humanizmussal mutatja be a nagyvilág számára láthatatlan emberek egyéni élethelyzeteit, sorsát, veszteségeit; és ez legújabb filmjében – melyet sajnos a rendező legutóbbi megnyilatkozásai során utolsónak is titulált- sincs másképp. A remény másik oldalában két ember keresi új identitását: az utazó vigécből étteremtulajdonossá avanzsált Wikström és a szíriai menekült Khaled. Kaurismäki filmjében sorsuk visszafordíthatatlanul egymásba fonódik a csöppet sem barátságos finn jelenvalóban.

 

*

 

Mi keltette fel az érdeklődését a menekültek, bevándorlók sorsa iránt?

A felháborodás. Szerintem a menekültekhez való hozzáállás elfogadhatatlan Finnországban. Mindenki attól retteg, hogy jönnek ezek a szerencsétlen emberek, s kirabolnak minket. Ellopják az autónkat, a házunkat, a feleségünket. Mindegy is mit, a migránsok mindig ellopnak valamit. És ezt a gondolatmenetet sajnos állami – és európai szinten is rengeteg hangadó politikus támogatja, hangoztatja, hát hogy várhatnánk el a mindennapi, országa médiáján szocializálódó és hangulatában létező kisembertől, hogy okosabb legyen ennél, s tudja, ez egyáltalán nincs így. Remélem, a filmem – legalább annak, aki elmegy és megnézi –, demonstrálja, a bevándorlók is csak olyan emberek, mint mi.

Mennyire gyökerezik a valóságban a filmben levő szír menekült, Khaled története?

A válaszom, szomorú, de igen, szinte száz százalékban az élet írta az egészet. Csak a város nevét változtattuk meg, ahonnan a hősünk származik, de amúgy az intézményektől kezdve egészen a deportálásig, történetünk minden szava, mozdulata, jelenete megtörtént eseményeken alapul – erről beszéltem az előbb is, ez a mai Finnország, de Európa sok más szegletében is hasonló a helyzet, önnek szintén ismerős lehet.

Elég pesszimistán tekint a mai Európára…

Igen, hiszen borzasztó helyzet uralkodik a kontinensünkön, önzők és rosszak vagyunk, a porhoz közelítünk emberi minőségünkben. Vegyük csak az EU-t: ma már egyáltalán nem beszélhetünk nemzetek egységéről, inkább csak országok léteznek egymás mellett, mindenki csak a magáét fújja; a határok eltörlése, a hatalmas sztrádák és az óránként induló repülőjáratok nem termelnek mást, csak még több fogyasztót és környezetszennyezést. Amilyen idióták vagyunk, lassan teljesen tönkretesszük a természetet magunk körül. Nem kell sokat várni, s már víz sem lesz: se folyó, se tenger, se óceán.

A közvélemény egy része szerint pont emiatt is lehet problematikus az iszlám térhódítása a kontinensünkön: ilyenkor a közelmúltban egyre gyakrabban előforduló terrorcselekményekre is utalnak. Ön az úgy nevezett „iszlamizálódást” egyáltalán nem tartja veszélyesnek?

Rám például biztosan nem az. Inkább csak örülök a vérfrissítésnek, a különböző kulturális színeknek, és minden egyébnek, amit az arab világ például hozzánk, finnekhez eljuttatott: sokkal érdekesebb így itt élni. De ezt nem nevezném „iszlamizálódásnak”, még kulturális értelemben sem. Ami pedig a terrorcselekményeket illeti: ez az egész egy adok-kapok játszma. Gondoljunk csak számos ország bevándorlás-ellenes politikájára: már II. Fülöp Spanyol Birodalmában is így volt, az arabok ellen hozott törvényekkel csak a saját és a nómenklatúrája bűneit akarta eltakarni a keménykezű 16. századi király.

A Wikströmöt játszó Sakari Kuosmanennel gyakorlatilag az egyik legelső filmje óta együtt dolgozik, Khaled szerepében viszont egy teljesen új „ismeretséget”, a szír származású Sherwan Hajit láthattuk. Mennyire változtatta meg ez a munkafolyamatokat?

Nálam már minden eldől a színészválogatás során. Egyrészt hiszek a szerencsémben – ne feledjük, már Sakarit is a puszta véletlennek köszönhetően fedeztem fel egy hajókirándulás alkalmával, másrészt pedig egy színészt elsősorban az aktori képességei miatt választok ki egy adott szerepre. A forgatás során már csak hagyom, hadd játsszon, ahogy mondani szoktam: a kamera úgyis eldönti majd, a barátja lesz, vagy az ellenfele – ez csak azon múlik, hogy tud-e a színész játszani, vagy sem. És itt visszakanyarodhatunk a jó színészválasztáshoz: nem attól függ, hogy az adott színészt hány éve ismerem.

Ezek szerint gyakorlatilag önjáróak a színészei a felvételek alatt.

Pontosan. Nem rángatom őket ide-oda, nem magyarázok nekik folyamatosan. Megkapják a forgatókönyvet, ilyenkor csak annyit mondok, „nyugalom, aggodalomra semmi ok, minden rendben lesz.” Majd elkezdődik a forgatás, és ez tényleg így is van. Nagyon ritkán ismétlek meg egy-egy felvételt, egyszerűen nem tehetem meg. Tudja, ha az ember filmre forgat… de inkább legyen ez, mint azok a cigarettásdoboz-méretű digitális kamerák. Ha mégis ismételni kell, akkor maximum annyit mondok, ebből egy kicsit többet, vagy éppen kevesebbet kérek. Azt ki nem állhatom, ha túljátszanak valamit.

Említette a forgatókönyvet, milyen egy Kaurismäki-szkript?

Fekete betűk fehér papíron. Tegyük azért hozzá, nem mindig írok forgatókönyvet, de ha megteszem, igyekszem azt a lehető legpontosabban megalkotni, instrukciókkal a különböző részlegek – megvilágítás, zene, hang számára. Sőt, ilyenkor még a színészek részére is írok egy-két jó tanácsot, szerintem hogyan kellene játszaniuk az adott jelenetet. Bár mindennek egy része persze formalitás. Például említette Sakarit, vele ugye szinte a kezdetektől fogva együtt dolgozom, de ott van az operatőröm, Timo Salminen is. Ő már a legelső filmemben is ott volt, és 35 év alatt eljutottunk arra a szintre, ha a megvilágításban megegyezünk, utána akár magára is hagyhatom. Nyugodtan beülhetek valahova egy-két sörre: mikor visszajövök, ugyanaz a kép lesz az eredmény, mint amire én gondoltam.

A kilencvenes évek végéig számos filmjét, sőt, még a 2006-os Külvárosi fényeket is saját maga vágta, A remény másik oldalában viszont megint nem ez volt a felállás. Mennyire nehéz, vagy éppen más kiadni a kezéből a filmkészítés egyik legutolsó, jelentős szakaszát?

Csak annyi a különbség, hogy sokkal lassabban megy az egész. A Kikötői történetet például hat hétig vágtuk Timo Linnasalóval, gondoljon csak bele. Egyedül mindig is sokkal gyorsabban dolgoztam, hiszen volt, hogy egy évben (1990 – Sz.R.) két filmem is született: A gyufagyári lánnyal nyolc nap alatt megvoltam, a Bérgyilkost fogadtam című filmemet pedig kevesebb, mint két hét alatt megvágtam. Egyedül hatékonyabb vagyok.

Ön igazi filmfanatikus hírében áll, aki szinte minden fontos filmet látott a mozgókép történetében. Van kedvenc alkotója?

Tény és való, már ifjúkorom óta habzsolom a filmeket. Akkoriban hat filmklubban voltam egyszerre tag, manapság inkább – bár szégyellem bevallani – DVD-ken nézem őket. Emlékszem, amikor még suhanckoromban elstoppoltam egészen Párizsig, hogy ott megnézzem Chaplin A párizsi nőjének a vetítését, hazafelé meg szinte végig gyalogoltam: tényleg fanatikus voltam. Azóta is ő az egyik kedvencem, illetve Harold Lloyd, és persze Buster Keaton. Nagyon szeretem a némafilmeket, mostanában is egyre többet nézek belőlük.

Erről az jut eszembe, hogy az Ön filmjeiben se túl beszédesek a szereplők.

Persze, hát nem azért járunk moziba, hogy a színészek fecsegését hallgassuk, és még fizessünk is érte…Komolyra fordítva a szót, teljesen lenyűgöz Chaplin munkássága, ahogy öregszem, egyre jobban megértem őt, és inspirál, ahogy pontosan ráérzett, hogyan keverje bele a tragédiát a komédiába; hiszen tudta, a rendező elsődleges célja a szórakoztatás. Buster Keaton filmjein is többet sírtam, mint nevettem. Ő is egy igazi hős a szememben: egyrészt nagyra tartom a gyorsaságát. Másrészt, amikor bejött a hangos film, őt meg kivágták Hollywoodból, elkezdett madarakat tenyészteni. Most én is egy baromfiudvart építek: ez egyelőre sok időmet leköti – nagyon szeretem a tyúkokat, ne értsen félre, nem megenni, csupán nézni szeretem őket

Nyugtasson meg, a hírverések ellenére, emellett azért lesz ideje elkészíteni a Kikötői történet és A remény másik oldala után a tervezett trilógia harmadik részét is.

Vagy pedig ez lesz a világon az első olyan trilógia, mely csak két részből áll. A filmezéshez ugyanis jó alapanyag kell, és itt nem csak a 35 mm-es Kodak-tekercsekre gondolok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/09 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13343