KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2017/szeptember
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: A katasztrófamusical diszkrét bája Robert Altman: Nashville
• Forgách András: Egy vérprofi faun Jack Nicholson
• Varró Attila: Reneszánsz ember Hal Ashby
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 1. rész
• Szekfü András: Csak ne a Marseillaise Beszélgetés Radványi Gézával
• Varga Zoltán: A praktikum panorámája Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Animációs körkép
• Várkonyi Benedek: Érzelmes Bartók Beszélgetés Sipos Józseffel
ÚJ RAJ
• Margitházi Beja: Érzékeny extrémek Miranda July és Lucile Hadzihalilovic
A KÉP MESTEREI
• Vízkeleti Dániel: Közel Chrishez Christopher Doyle
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A város peremén Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 2. rész
AKI KAURISMAKI
• Szalkai Réka: „Egyedül hatékonyabb vagyok” Beszélgetés Aki Kaurismäkival
• Baski Sándor: Szemben az árral A remény másik oldala
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Búcsú a férfiaktól Amerikai istenek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kényszerkapcsolatok Karlovy Vary
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Bájos lányregény, gótikus mese Csábítás
• Varró Attila: Gyilkos szüzek Sofia Coppola: Csábítás
KRITIKA
• Andorka György: Isten gyorsan őrlő malmai Dunkirk
• Barkóczi Janka: A fekete özvegy Lady Macbeth
• Huber Zoltán: Varázstalanság A setét torony
• Varga Dénes: Átkattan valami az agyban Pappa Pia
MOZI
• Alföldi Nóra: Bébibumm
• Baski Sándor: Fiú a vonaton
• Kovács Kata: Raid – A törvény nemében
• Herpai Gergely: Atomszőke
• Varró Attila: Amityville: Az ébredés
• Pethő Réka: Kedi – Isztambul macskái
• Benke Attila: 47 méter mélyen
• Csiger Ádám: Annabelle 2: A teremtés
• Vajda Judit: Anyák elszabadulva
• Varga Zoltán: Az Emoji-film
DVD
• Gelencsér Gábor: Psyché
• Pápai Zsolt: A viskó
• Szántai János: A fák tengere
• Kovács Patrik: Áldozat?
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Visszatért a Hahota

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Lady Macbeth

A fekete özvegy

Barkóczi Janka

Az elmaradott orosz vidékről a viktoriánus Angliába átültetett Leszkov-kisregény éppoly kegyetlen, mint az eredeti.

 

„Katyerina Lvovna általában hihetetlenül egykedvű volt: nem törődött azzal, hogy világos van-e vagy sötét, nem különböztette meg a jót a rossztól, semminek sem örült, sohasem unatkozott. Senkit sem szeretett, még saját magát sem.” – jellemzi hősnőjét Nyikolaj Szemjonovics Leszkov, akinek szikár kisregénye az unalomba süppedt orosz vidéken kibontakozó sorozatgyilkosság története. A Kisvárosi Lady Macbeth, mely 1865-ös első megjelenése óta számtalan feldolgozást ért meg, most a viktoriánus Angliába helyezve éled újjá, William Oldroyd rendezésében. Az elsőfilmes Oldroyd verziója éppoly kíméletlen, mint az eredeti, de a személyes tragédiák helyett itt a gender-szempont kap kitüntetett figyelmet.

Lady Macbeth, azaz Katherine, a férje és apósa rabságából kitörni vágyó fiatal nő, igazi Shakespeare-i karakter, akinek kilátástalan helyzetéből csak szenvedély és önzés sarjad. Mindenkit pusztulásba dönt a környezetében, miközben szem elől veszti az eredeti célt, és eggyé válik önmaga legsötétebb árnyékával. Míg Leszkov szövege sokat merít az orosz népi vallásosságból, és mágikus elemekkel átszőtt pszichológiai drámát épít az emberi lélek megjósolhatatlansága köré, a brit filmváltozat azért marad higgadt és tényszerű, mert egy egész rendszert vádol. A hősnő ebben az esetben elsősorban a körülmények áldozata, emiatt pedig mások válnak az ő áldozatává. Balszerencséje, hogy olyan korba és olyan társadalomba született, amelynek műveltsége kifinomultan európai, de a nőket még vagyon- és fétistárgyként kezeli, majd gyereklányként férjhez ment egy tisztes házba, ahol szigorú rendszabályok sok mindent lepleznek, többek között a családfő impotenciáját. A szabadulni vágyó fiatalasszony előbb-utóbb belebolondul az uradalom egyik sármos munkásába, és az unalomból, dacból és kiváncsiságból induló kapcsolat kezelhetetlen vonzalommá fejlődik. A lány és szeretője így mindent egy lapra tesznek fel, és sorra likvidálják az összes arra járó, alkalmatlankodó személyt.

A történet önmagában is hihetetlenül tág asszociációs teret nyit meg. A Shakespeare-nél megbújó nőalakok előtérbe lépnek, kulisszaként a gótikus rémmesék világa és az Üvöltő szelek drámai tájai tárulnak ki, és az is érthetővé válik, miért tartják Leszkovot sokan a keleti James M. Cain-nek. Mára már az eredeti sztorira épülő adaptációk sorának is külön legendáriuma van, melyek kétségtelenül hatnak minden újabb feldolgozásra. A legismertebb talán a cenzúratörténet egyik klasszikus példájaként emlegetett Lady Macbeth-affér, amely a regény alapján népszerű operát komponáló Sosztakovics és Sztálin között esett meg. Az ambiciózus zeneszerző ugyanis szerette volna megalkotni a szovjet Niebelung gyűrűjét egy-egy nőfigurával a tetralógia operáinak középpontjában, melynek ez lett volna az első része. 1934-ben mutatták be a művet, amit hamarosan az egész világon nagy sikerrel játszottak, míg 1936-ban egyszer csak maga Sztálin el nem látogatott az előadásra. A tekintélyes Pravda két nap múlva cikket közölt egy névtelen szerző tollából, mely mélyen elítélte a darab primitív és vulgáris stílusát, és azt, hogy az elbeszélés módja óhatatlanul is szimpátiát kelt a bűnös hősnő iránt. Míg a közönség rajongott a zenéért, a korabeli kritikai fogadtatás nehezen kezelte a dallamok lüktető, fülledt erotikáját, egyes tengerentúli lapok pedig egyenesen „pornofóniát” emlegettek. A Pravda értékelése után természetesen betiltották az operát, Sosztakovics pedig mellőzötté vált és a következő három évtizedben nem is vehette elő a szerzeményét újra. A fojtott szexualitás feszültsége ezzel együtt olyan erős védjegyévé lett a sztorinak, hogy az Oldroy-féle mozgóképes olvasatot is főleg ez mozgatja. Itt azonban a zene helyett a képek viselik a terhet, különösen a feszülő és leomló textilek, a súlyos bársony mély ragyogása, a fehér vásznak vibrálása, az ódon szobák és a természet burjánzó vadsága.

Nagyjából azzal egy időben, hogy újra terítékre került az opera feldolgozása, egy másik kelet-európai alkotó szintén elővette a témát. Adrzej Wajda A kisvárosi Lady Macbeth-je jugoszláv produkcióban készült 1962-ben, mivel a lengyel rendezők otthon akkoriban nem nyúlhattak szovjet-orosz szerzők műveihez. A főszerepeket Olivera Marković és Ljuba Tadić alakította, az erős kontrasztokkal játszó, expresszív felvételek Aleksandar Sekulović operatőrt dicsérik. Az izgalmas látványú film végül azonban magának Wajdának is csalódást okozott, későbbi nyilatkozataiban mindig úgy emlegette, mint amiből minden jószándék és az anyag iránti lelkesedés ellenére sem sikerült kihozni a maximumot. Az eredeti elbeszélés két nagyobb egysége, az elkövetett bűnök és a szibériai fogság felé vezető vándorút valóban erősen leválik egymásról, mintha kétféle drámaiságot két mesét kényszerítene egyetlen szűk keretbe. A 2017-es verzió, talán elődje hibájából tanulva, drasztikus módon kezeli ezt a problémát. A bűnt meghagyja, de a bűnhődést elengedi, így nemes egyszerűséggel csírájában elmetszi az egész szibériai sztorit, hogy a tragikus lezárás helyett a történet feloldatlansága legyen fontos.

A Lady Macbeth a félresiklott lázadás filmje, és ahogy a szereplők feszegetik a határokat, úgy szabadul el benne bizonyos formai játék. A nagy színházi múlttal bíró rendező a mereven és teátrálisan megkomponált, nyomasztóan szimmetrikus beállításokat lassan lazítja fel, azzal párhuzamosan, ahogy a szenvedély kikényszeríti magának a szabadságot. Ari Wegner operatőr statikus képei csak a szabad akarat ritka pillanataiban válnak imbolygóvá és dinamikussá, mert a kötött vizuális keretek egyben a fogság határai is. Hasonló érzéseket kelt a vágás ritmikája, mely a nemrég bemutatott Stefan Zweig-filmben már látott trendet követi. Nick Emerson vágó olyan érzést akart kelteni, mintha mindig kicsit későn érkeznénk a jelenetbe, és mindig túl korán hagynánk el azt. Így a kisebb szekvenciák is zaklatottá, lezáratlanná válnak, ami minden statikusság ellenére, a nagyobb egész mozgalmasságát érzékelteti. Az okos formai megoldásokat finom színészi játék kíséri, különösen a lady-t alakító Florence Pugh és a fekete bőrű szolgálólányt játszó Naomi Ackie kettőse lenyűgöző. Mindkét nő inkább ösztönlény, mint racionális polgár, de az ösztönök egészen más irányba hajtják őket. Míg az úrnő ismeri, de nem ismeri el a társadalmi lét morális törvényeit, az alkalmazott nem tudatosítja, mégis érzi azokat. A kettőjük között kialakuló néma játszma talán a film legizgalmasabb vetülete, amely szinte megfoghatatlan, mégis nagyon ismerősen emberi.

Bár a klasszikus tragédiához ennek a történetnek ténylegesen elég kevés köze van, Leszkov azért emlegeti Lady Macbeth-et kisregénye címében, mert úgy véli, hogy egy nő saját magától nem, csak Shakespeare fiktív hőseként lehet képes a leírtakhoz hasonló gonoszságokat elkövetni. A Lady Macbeth, összhangban az eredeti ars poeticával, nem a női létezés sötét oldalát kutatja, hanem a férfiuralom, a zárt és érzéketlen közösség számlájára írja a gyilkosságokat, melyben évszázadok óta mozgástér nélkül léteznek a jobb sorsra érdemesek. A ház elbutításra szánt, bezárt asszonya, az esélytelen szolgaszemélyzet és a különböző rasszba tartozók ugyanolyan eséllyel válhatnának bűnözővé, és szinte csak a véletlen műve, hogy közük éppen ki lép erre az útra. Oldroyd bravúrja, hogy moderált és kiszámított módon, mégis intenzív élményként teszi vizuális költészetté kritikáját, szerencsére úgy, hogy a sorozatgyilkos ettől még nem lesz szimpatikus.

 

LADY MACBETH (Lady M) brit, 2016. Rendezte: William Oldroyd. Írta: Nyikolaj Leszkov kisregényéből Alicia Birch. Kép: Ari Wegner. Zene: Dan Jones. Szereplők: Florence Pugh (Katherine), Cosmo Jarvis (Sebastian), Christopher Fairbank (Boris). Gyártó: BBC Films / BFI. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 89 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/09 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13341