KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
   2017/szeptember
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: A katasztrófamusical diszkrét bája Robert Altman: Nashville
• Forgách András: Egy vérprofi faun Jack Nicholson
• Varró Attila: Reneszánsz ember Hal Ashby
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 1. rész
• Szekfü András: Csak ne a Marseillaise Beszélgetés Radványi Gézával
• Varga Zoltán: A praktikum panorámája Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Animációs körkép
• Várkonyi Benedek: Érzelmes Bartók Beszélgetés Sipos Józseffel
ÚJ RAJ
• Margitházi Beja: Érzékeny extrémek Miranda July és Lucile Hadzihalilovic
A KÉP MESTEREI
• Vízkeleti Dániel: Közel Chrishez Christopher Doyle
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A város peremén Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 2. rész
AKI KAURISMAKI
• Szalkai Réka: „Egyedül hatékonyabb vagyok” Beszélgetés Aki Kaurismäkival
• Baski Sándor: Szemben az árral A remény másik oldala
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Búcsú a férfiaktól Amerikai istenek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kényszerkapcsolatok Karlovy Vary
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Bájos lányregény, gótikus mese Csábítás
• Varró Attila: Gyilkos szüzek Sofia Coppola: Csábítás
KRITIKA
• Andorka György: Isten gyorsan őrlő malmai Dunkirk
• Barkóczi Janka: A fekete özvegy Lady Macbeth
• Huber Zoltán: Varázstalanság A setét torony
• Varga Dénes: Átkattan valami az agyban Pappa Pia
MOZI
• Alföldi Nóra: Bébibumm
• Baski Sándor: Fiú a vonaton
• Kovács Kata: Raid – A törvény nemében
• Herpai Gergely: Atomszőke
• Varró Attila: Amityville: Az ébredés
• Pethő Réka: Kedi – Isztambul macskái
• Benke Attila: 47 méter mélyen
• Csiger Ádám: Annabelle 2: A teremtés
• Vajda Judit: Anyák elszabadulva
• Varga Zoltán: Az Emoji-film
DVD
• Gelencsér Gábor: Psyché
• Pápai Zsolt: A viskó
• Szántai János: A fák tengere
• Kovács Patrik: Áldozat?
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Visszatért a Hahota

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Amerikai istenek

Búcsú a férfiaktól

Kránicz Bence

A Neil Gaiman-regény régóta tervezett sorozatadaptációja nemcsak régi és új istenek háborújáról, hanem a nemi szerepek változásáról is tudósít.

 

2001-es megjelenése után röviddel Neil Gaiman regénye a kortárs fantasy hivatkozási alapjává vált, a képregényes szubkultúrában akkoriban már sztárnak számító szerzőjét pedig prózaíróként is a műfaji irodalom legnépszerűbb alkotói közé emelte. A Tükör és füst kötet néhány remekbe szabott novellája mellett az angol író az Amerikai istenekben dolgozta ki legalaposabban és tette mai napig vonzóvá annak az urban fantasy névre keresztelt alműfajnak a nyelvét, amely legalább annyira támaszkodik hétköznapjaink kisrealista megfigyelésére, mint különféle mítoszkincsek kreatív újrahasznosítására, sőt erejét éppen e két világérzékelés, kétféle nézőpont ütköztetéséből nyeri. Gaiman korábbi regényében, a Soseholban is hasonló műfajkeveréssel kísérletezett – elvégre az urban fantasy a zsánerek keresztezéséből született, a purista szépirodalom-szemlélet szerint fantasztikus elemei horgonyozzák inkább a fantasy-hez –, ám az 1996-os könyvet olyan szorosan meghatározták a londoni tértapasztalat és középosztálybeli életvitel jellemzői, hogy al- és felvilág találkozása nem hozott valódi robbanást; a nemzetközi olvasóközönség számára mindkét világot csodabogarak lakták.

Mint életműve legsikerültebb darabjaiban rendszerint, Gaimannek az Amerikai istenek esetében is az önéletrajzi ihletés segített tökéletesíteni a számos irodalmi előkép, köztük Ray Bradbury, Michael Moorcock és Stephen King egyes munkáinak művészi megoldásait is újrahasznosító urban fantasy receptjét. Az Amerikai istenek akkor keletkezett, amikor szerzője már befutott íróként egyre több időt töltött az Egyesült Államokban, olyannyira, hogy végül a tengerentúlra költözött és állampolgárságért folyamodott. Regénye tehát az amerikaivá válás örökké ellentmondásos feladványának megoldási kísérlete, hiszen Gaiman nemcsak írói módszerében, de sejthetően érzelmi működését tekintve is korábbi fikciós műveken keresztül vezeti be önmagát bármely élethelyzetbe. Az amerikai identitást pedig igencsak hasonlónak találta saját művészeteszményéhez: mindkettőt a különféle fikciók keveredése, a lehetőségek végtelen tárházának kaotikus veszélyei és mámorító esélyei, a személyiség folytonos újrateremtésének ígérete határozza meg.

Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók által az Újvilágba hozott régi istenek, mint Odin, Húsvét vagy a leprikónok háborúja a Technológia, a Média és a modernitás más új istenei ellen a történet szintjén minden korábbi kísérletnél pontosabban leképezi az urban fantasy műfaji mechanizmusait. Az istenek háborúját előbb értetlenül szemlélő, majd eldöntő (vagy legalábbis a döntés illúzióját elnyerő) főhős, Árnyék viszonylag problémamentesen olvasható Gaiman alteregójaként, aki természetesen a képzelet, a mese, a jótékony hazugság, a „tükör és füst” oldalára, vagyis a régi istenek mellé áll. Az Amerikai istenek és a gaimani életmű fénytörésében e szövetség a modernitás diadala után elkerülhetetlenül együtt jár a bizonytalan narratív identitású hősökkel és a melankolikus, nosztalgikus hangoltsággal – többek között emiatt válhatott Gaiman par excellence posztmodern, és így roppantul divatos szerzővé.

Az első évadát szinte egyöntetű kritikai sikerrel és elfogadható nézőszámokkal maga mögött hagyó tévésorozat egyik legnagyobb kérdése, hogy a részben eleve utánérzésként, idézetként, nosztalgia-komplexumként működő alapanyag az adaptáció során nem válik-e végképp erőtlenné; megtartja-e határozott kontúrjait, vagy önmaga árnyékává válik? Ellentmondásos helyzet: Bryan Fuller kreátornak (Hannibal) és a sorozat társíróinak – köztük a producerként is beszálló Gaimannel – utólagosan kellett kidomborítaniuk és híven újrateremteniük a regény alapvonásait, hogy azokhoz képest aztán hangsúlyozni tudják saját verziójuk egyediségét. Az első feladat aligha lett volna teljesíthető egy nagyjátékfilm keretei között. Noha Gaimant saját állítása szerint több nagyobb nevű rendező („legalábbis olyanok, akiknek azonnal fölvettem a telefont”) kereste meg az adaptáció ügyében, végül mindannyian meghátráltak, felismerve, hogy a szövevényes központi történet mellett a regény világát élővé-lélegzővé formáló betétnovellákkal együtt az Amerikai istenek igen nehezen ültethető mozgóképre. Az író 2011 óta beszélt az egyre biztosabbá váló sorozatadaptációról. Előbb az HBO tűnt befutónak, végül a Starz csatornán készülhetett tévés változat, amely komolyan vette az aprólékos feldolgozás feladatát: a nyolcrészes első etap nagyjából az eredeti cselekményének harmadát fedi le, igaz, több önálló történetszállal gazdagítja az elbeszélést.

Ahogy előző sorozata, a szintén népszerű zsánerszerző művei alapján készült Hannibal esetében, úgy Bryan Fuller ezúttal is a kortárs presztízssorozatok derékhadánál bátrabban mer kísérletezni a vizuális stílussal. Az Amerikai istenek hivalkodó digitális esztétikája elsősorban az egyes istenek múltbeli Amerikába érkezését és jelenlegi ténykedését bemutató jelenetekben tűnik meggyőzőnek: Anubisz sivatagi túlvilága, a Bilquis vaginájának mélyén rejtező univerzum, vagy az arab utazó ügynök és a dzsinn szeretkezése egyszerre szürreális, álomszerű epizód és az erotikus fűtöttséget hangsúlyozó-parodizáló, a camp stíluskevercséhez közel kerülő szerzői betét. Árnyék és Szerda úr történetében viszont ugyanez a digitális expresszivitás lejárt, tíz éve meghaladott formanyelvet idéz, a bőséggel ontott, pixelenként haragosvörösre festett vér miatt leginkább talán a 300 tesztoszterondús rajzfilmerőszakjára hasonlít.

A jobb pillanatokban kreatív vízióként, rosszabb esetben egyszerű porhintésként értelmezhető telített vizualitás volna hivatott elterelni a figyelmet arról, hogy a történet cammog, mint a Trónok harca középső évadai – a szereplők úton vannak, de nem érnek oda sehova. Valódi történéseket, érzelmi íveket a flashback-betétek tartogatnak, amelyek a szezon előrehaladtával egyre hosszabb játékidőt harapnak ki az aktuális epizódból, és egyre bátrabban mernek elszakadni Gaiman regényétől. A csúcspontot Árnyék feleségének, Laurának a háttértörténete, illetve a nő ősének-elődjének Amerikába érkezése és a leprikónnal, Bolond Sweeney-vel kötött szövetsége jelenti. Laura története sokkal gazdagabb, mint a könyvben, az Emily Browning által játszott karakter pedig fokozatosan Árnyékkal egyenrangú hősévé válik a tévés Amerikai isteneknek.

A változtatás markánsan jelzi az adaptáció újdonságát: a régi és új istenek harca Fuller verziójában a tradicionális nemi szerepek újraosztását is magában hordja. A nőcsábász Szerda úr, a fizikumával érvényesülő Árnyék, Bolond Sweeney vagy Csernobog mind egy olyan konzervatív férfiképet testesítenek meg, amelyet az alkotók a régi isteneket övező nosztalgiával mutatnak be, ám értik és jelzik, hogy ezek fölött a régi férfiak fölött eljárt az idő. Az új világ a halálból visszatérő, a síron túl is önálló nőké, mint Laura, vagy a hangsúlyozottan nemnélküliként vagy nemváltóként bemutatott új istenségeké – gondoljunk csak a David Bowie-ként és Marilyn Monroe-ként is páváskodó Médiára Gillian Anderson alakításában, vagy Világ úrra, akit Hollywood Tilda Swinton utáni második számú androgün színésze, az öregedni képtelen Crispin Glover játszik. Szerda úr szívből jövő bölcsessége – „inkább legyek halott, minthogy elfelejtsenek” – nemcsak a művészek örök fohászát visszhangozza, hanem a régi istenekhez tapadó férfiasságeszmény elmúlását is regisztrálja, mégis megőrizve azt a fikció birodalmának. A szexualitás tévés mezőnyben kifejezetten merésznek mondható ábrázolása szintén ezt az értelmezést támogatja, ahogy Gaiman vékonyka filmes életművének keretei is, elvégre a Robert Zemeckisnek írt Beowulf szintén a tradicionális, vagy tán sosemvolt, mesei Férfi összecsapását meséli el a szupernővel, akinek nőiessége ott embertelenséget, szörnylétet takart.

Az új Amerikai istenek ígérete, hogy a bukott férfi az erős női társ segítségével alkalmazkodhat, sőt ismét dominánssá válhat az új világban. Ehhez elsősorban le kell számolnia saját felsőbbrendűségének mítoszával. Akik képesek erre – és itt egyelőre sem Árnyékot, sem a meglepetéseket tartogató Szerda urat, azaz Odint nem szabad leírnunk –, azok megélhetik, hogy elmeséljék halott férfitársaik történetét. Fuller olvasatában Gaiman fantasy-jének igenis van neme, és ahogy a másik, hetedik évadán túljutó, kitartóan népszerű fantasy sorozatban, itt is kulcsfontosságú kérdés, melyik nem képviselőjét illeti majd a korona a trónok harcának végén.

 

Amerikai istenek (American Gods) – amerikai tévésorozat, 2017. Kreátor: Bryan Fuller, Michael Green. Rendezte: David Slade, Adam Kane, Vincenzo Natali, Floria Sigismondi. Írta: Neil Gaiman, Maia Melnik. Kép: Darran Tiernan, Jo Willems. Zene: Brian Reitzell. Szereplők: Ricky Wittle (Árnyék), Emily Browning (Laura), Crispin Glover (Világ úr), Bruce Langley (Technológia), Yetide Badaki (Bilquis), Pablo Schreiber (Bolond Sweeney), Ian McShane (Szerda úr), Peter Stormare (Csernobog), Gillian Anderson (Média). Gyártó: Canada Film Capital / Freemantle. Forgalmazó: Starz! 8 x 60 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/09 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13348


előző 1 következőúj komment

orbus#1 dátum: 2018-04-02 11:10Válasz
A Filmvilág akkor szűnt meg jó lapnak lenni, amikor eluralkodtak benne a vámpíros-robotos-képregényes kultúrszemetet ehhez hasonlóan hótkomoly arccal elemezgető, pszeudo-intelektuális ripacskodások.