KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Titanic: Versenyprogram

Más világok

Vincze Teréz

A 22. Titanic versenyprogramja női filmeket gyűjtött egybe, sokféle hősnővel: hajógépésztől a női jogok perzsa Batwoman-jéig.

Az idei április igazán remekül kezdődött a Titanic Fesztiválnak köszönhetően, az pedig, hogy a hónap vége – a magyarországi filmkultúra iránt felelősséget érzők számára – a legrosszabb rémálomba fordult, már nem a fesztivál hibája. Ezekben a napokban ugyanis irodák mélyén szorgos kezek dolgoztak a felsőoktatás „áramvonalasításán”, s az átalakítás új tervezetében gondosan kitörölték az egyetemi alapképzésből a filmtudomány specializációt, a mesterképzés „racionalizálásának” pedig a vizuális kultúra szak látja kárát. Különösen ironikus ez az időzítés, hiszen a Titanic Fesztivált megvalósító állandó stábtagok, önkéntesek, a fesztivál szakmai beszélgetésein részt vevő szakértők, és a fesztivál hírét terjesztő újságírók döntő többsége maga is ezeken a szakokon tanult vagy tanul jelenleg is. E szöveg írásakor a csapatok még harcban állnak, és reméljük, hogy ezúttal mégsem jut a magyar filmtudományi képzés a fesztivál névadójának sorsára.

Visszatérve az április örömteli szakaszához, a magamfajta – a női témák filmes ábrázolását és a női alkotók munkáit kiemelt figyelemmel követő – filmrajongó számára az idei Titanic fantasztikus csemegével készült: a fesztivál versenyprogramjában nyolc, női történetet, női hőst középpontba állító film mérkőzött meg a Hullámtörők-díjért. Előre le kell szögeznem, hogy a koncepció nálam teljes sikert aratott: rendkívül élvezetes és különleges hangulatú fesztiválhetet töltöttem kizárólag női tematikájú filmek nézésével, versenyprogramban és még azon kívül is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki egyszer, hogy huzamosabban, vagy rövidebb ideig, de intenzíven, mint például egy ilyen filmfesztivál alkalmával, csak nőkről szóló filmeket néz. Mintha egy teljesen más világba kerülnénk, nem jobba, vagy rosszabba, mint amilyenben általában érezzük magunkat, amikor 85-90 százalékban férfi karakter centrikus mozgóképek-történetek fogyasztásával töltjük napjainkat, hanem másmilyenbe. Én mindenesetre ebben a másmilyen világban egy hétig sokkal komfortosabban éreztem magam a sokféle, jó és rossz, erős és gyenge nők történetei között, mint abban a mindennapi mediális környezetben szoktam, mely szinte automatikusan nyomja el az értelmes, azonosulásra lehetőséget adó női történeteket. Külön is köszönöm ezt az élményt a szervezőknek és javaslom, hogy ez máskor is jusson eszükbe!

A nagy dicséret és hálás köszönet után pedig jöjjenek a kritikai megjegyzések, mert a sok nagyszerű dolog közé becsúsztak kellemetlen, zavaró részletek. Én például minden film előtt, egy rövid időre – a fesztivál szignálfilmje alatt – inkább csukva tartottam a szemem. Alapvetően ízlés kérdése egy ilyen produktum megítélése – a minimalizmus kedvelőinek talán tetszett, hogy egy fesztivál önmagát tök üres moziteremmel és rideg-hideg kietlenséggel kívánja reprezentálni, ami inkább elriaszt, mint beinvitál. Szerintem – szerencsére – a Titanic egyáltalán nem olyan hely és érzés, mint amilyen képet ez a befutófilm számomra festett. De ami mellett semmiképp nem tudok szó nélkül elmenni az az, hogy pont abban az évben, amikor a fesztivál kifejezetten női versenyprogrammal rukkol elő, miért kellett a rendezvény imázsának kardinális pontjain – a plakáton és a befutófilmben – olyan női testképet promótálni, melyet – egyébként éppen a Titanic ideje alatt – tiltottak le a párizsi divatkifutókról. A kóros soványság média által nagy mennyiségben közvetített képei – melyek dominanciájuk által azt sugallják, hogy ez így normális, általános, tehát végeredményben kívánatos – nyilvánvalóan bűnösek a nők elnyomásában, önbizalmuk megtörésében. A testképzavar, az étkezési rendellenességek sok-sok áldozatot követelnek, elsősorban a nők körében. Erről is számos film készül, melyek most éppen nem szerepeltek a műsorban, de szerepelhettek volna. Félreértés ne essék, teljesen biztos vagyok benne, hogy a Titanic szervezőinek eszébe sem jutott ez az összefüggés, nem akartak szándékosan semmi rosszat – az ilyen dolgok az esetek nagy részében nem akaratlagosan, rosszindulatból történnek. Azok a beidegződések, piaci és kulturális mechanizmusok, melyek fenntartják ezeket, azok a (hamis) klisék, melyek a helyzet élét tompítani hivatottak (a táncosnők mind így néznek ki; a modellek azért soványak, mert ilyen a testalkatuk stb.), mind részt vesznek a probléma elkendőzésében, természetesként való feltüntetésében. Egyetlen megoldás van: tudatosan cselekedni és választani, nem hagyni, hogy a konvenciók és mechanizmusok hozzák meg a döntéseinket az ilyen produktumok létrehozásakor-megrendelésekor. Ezért is hangsúlyozom, mindezt nem a minden bizonnyal jó szándékú programszervezők piszkálásának jegyében írom, hanem annak tudatosítása érdekében, hogy a probléma igenis létezik, azonban egy kis odafigyeléssel könnyen elkerülhető.

Ugyanebben a szellemben kell megjegyeznem, érthetetlen számomra, hogy miként merülhet egyáltalán fel, hogy egy női versenyprogramról csak férfiakból álló zsűri döntsön – idén a Titanicon ez történt. Általában véve sem tudok elképzelni elfogadható magyarázatot arra, hogy hogyan fordulhat elő kulturált helyen, hogy egy egynél több tagú zsűriben nincsen nő, de különösen kíváncsi lennék annak magyarázatára, hogy a Titanicon – amit én az európai igényű kulturáltság fórumaként tartok számon – hogy történhetett ez meg. Figyelmetlenség? Kultúrdiplomáciai kényszerek? Akárhogyan is: szomorú és érthetetlen.

Visszatérve a versenyprogram filmjeihez, a válogatás friss, 2014-ben készült-bemutatott alkotásokból állt össze. A Titanic a versenyfesztiválok nagy nemzetközi mezőnyében parányi versenyző, ezért szükségszerűen nem lehet célja, hogy a világ évi filmtermésének minőségi lefölözésével állítsa elő versenyprogramját. Ezek közül a nős filmek közül sem mind lenne benne a 2014-ben készült legjobb női tematikájú filmek világversenyében – a kevés igazán kiemelkedőt már lefölözték a nagyobb fesztiválok. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert helyette a Titanicon látott filmek fiatal, gyakran első vagy második filmjüket készítő alkotók munkái voltak, akik hol friss látásmódjukkal, formai kísérletező kedvükkel, hol a társadalmi és érzelmi problémák iránti érzékenységükkel ragadták meg nézőiket.

A filmek közül is először talán essünk túl a legrosszabbon, mely nem azért volt a legrosszabb, mert valójában a tematikából is kilógott, hiszen nem női történet volt, hanem legjobb esetben is egy fiú-lány páros története, amit semmiképp sem neveznék női tematikájú filmnek, bár van benne egy kamasz femme fatale. A Megléptek című finn alkotás (Jukka-Pekka Valkeapaa) nem egyszerűen rossz, hanem helyenként kifejezetten felháborító film. A nagyot mondani akaró hatásvadászat és bizonyos kulcspontok értelmezhetetlen dramaturgiája engem főként azon gondolkoztatott el, hogy a valaha általam látott öt vagy tíz legrosszabb filmbe soroljam-e be. A film egyetlen figyelemre méltó epizódja a hatóságok elől egy elhagyatott szigetre menekülő fiatal szerelmesek drogos látomásokkal fűszerezett jelenetsora, mely valóban a filmfotografálás magasiskolája, de ez nem menti meg a film egészét. Minden esetre a zsűri valami miatt megtalálta magának ezt a filmet és még egy különdíjat is létrehozott a kedvéért. Túl egyszerű lenne arra fogni, hogy volt finn zsűritag, meg hogy a férfiakból álló zsűri, ha nehezen is, de a nőkről szóló filmek között csak megtalálta azt, amelyik a legkevésbé női történet, és ezen erény különdíjat érdemelt. Minden esetre tényleg érdekelne, hogy milyen elfogadható esztétikai és dramaturgiai magyarázata adható a filmben látható kegyetlen, fasisztoid, vadállati vérben gazdag emberkínzás-jelenetnek. Általában nem találom felháborítónak a kevésbé jól sikerült filmeket, egy dolog van, amit mindig felháborítónak találok, amikor az extrém erőszakot és kegyetlenséget jó ok és érthető dramaturgiai és művészi koncepció hiányában puszta felforgató, sokkoló látványként használja az alkotó. Az álarcos emberkínzók nélkül csak egy felejthető, nem túl jó film lenne a Megléptek, így felháborító és üres petárdadurrogtatás.

Ezek után, mondhatni szerencsére, a Hullámtörők fődíjat valóban egy női tematikájú és a mezőny figyelemre legméltóbb darabjai közé tartozó film kapta. A francia Lucie Borleteau első nagyjátékfilmje, a Fidelio – Alice utazása szerelmi háromszögtörténet egy fiatal nőről, akinek egy igencsak férfias munkakörben, egy kereskedelmi teherhajó másodgépészeként, kizárólag férfiak között kell helytállnia a világtól elzárva, a tenger közepén. A film érzékenyen és átélhetően mutatja be e nem mindennapi, mégis ismerős nőfigura küzdelmeit a férfiak világában. A látványt hol a tengeri élet grandiozitását és határtalanságát, hol pedig a bezártságot, a hajó klausztrofóbiás tereit ábrázoló képek uralják, ezáltal is megjelenítve Alice vívódását a hirtelen újra felbukkanó első szerelem, és a megállapodott és talán már túlzottan is kényelmessé vált aktuális szerelem között.

Egyik személyes kedvencem a szintén elsőfilmes svéd Ronnie Sandahl Underdog című munkája volt, mely a felszínen egy viszonylag sztereotip családfő-gyerekcsősz szerelmi történet, azonban a lényeg az apró részletekben rejtőzik. Egyrészt egy olyan, eddig a svéd film által még fel nem tárt jelenség adja a sztori hátterét, mely Skandinávia gazdasági status quo-jának átrendeződését regisztrálja a 2000-es évek gazdasági válságát követően: mára svéd vendégmunkások tömegei jelentek meg Norvégiában. A filmben azonban a norvég családapa és a svéd dada közötti afférnál érdekesebb a család nagylánya és a dada között létrejövő, egymást segítő női szövetség. S talán nem véletlen az sem, hogy éppen egy, a gender kérdések iránt különösen érzékeny Svédországból érkező férfi rendező munkájában láthatjuk a nők életét úgy ábrázolva, hogy a reprezentációnak természetes része lehet a menstruáció és a használt szárnyas betét.

A Vízválasztó két elsőfilmes török rendezőnő (Esra Saydam, Nisan Dag) munkája, melyben a nyertes Fidelióhoz hasonlóan az újra felbukkanó első szerelem és a jelenbeli komfortos érzelmi megállapodottság között feszül a konfliktus a családi ügyek miatt Amerikából hazalátogató nő életében. A film a női nézőpont ellenére sem menti fel hősnőjét az alól a felelősség alól, hogy egykori szerelmének nem árulta el, hogy teherbe esett tőle, és a tudta nélkül vetette el a magzatot. A film katarzis közeli csúcsjelenete, melyben az ex-barát a nő férjétől tudja meg a történteket, egyértelműen az ex-baráttal való azonosulásra készteti a nézőt és a probléma komplexitását hangsúlyozza ahelyett, hogy mentegetni próbálná női hősét.

A másfajta világok megidézésében a görög Stathis Athanasiou filmje, az Alpha, főként stilisztikailag megy a legmesszebbre. Az Antigoné-történetet sajátosan, időtlenül modern változatban teremti újra a közösségi finanszírozásban létrejött mozgóképi performansszal. A film az eredeti koncepció szerint egy élőben előadott komplex performansz része szavalókórussal, zenészekkel kísérve, amibe Antigoné/Alpha figurája a mozgóképen rögzítve csatlakozik bele. Most csak a mozgóképi rész került bemutatásra, ami nyilvánvalóan az összahtás csökkenésével járt, de a történet így sem nélkülözte az aktualitást: a rejtélyes, arctalan gonosszal szembeni reménytelen és elhagyatott küzdelem, melybe ennek a modern Antigonénak esze ágában sem volt belekeveredni, de végül mégsem maradt más választása – a világ sok táján lehet ma is mindez a női sors metaforája.

A nyugati kultúrkörtől legtávolabbi, más és női világokba három film kalauzolta ezúttal a nézőket. Ezek közül a legkevésbé erős a pakisztáni elsőfilmes rendezőnő, Afia Nathaniel munkája, a Dukhtar volt. A férfiak háborúskodásában politikai fizetőeszközzé silányított leánygyermek sorsa ellen lázad fel az anya, aki kislányát egy aggastyánnal tervezett esküvő elől szökteti meg. Egy, a konfliktus szempontjából kívülálló idegen akarata ellenére keveredik az ügybe és lesz segítőjük a menekülésben. A borzalmas és szívszorító történetet mesélő, de kevéssé eredeti sztorihoz a lélegzetelállítóan gyönyörű természeti tájak képei adják a hátteret.

A második generációs koreai-kanadai Albert Shin filmje, a Helyedbe lép ugyancsak hely- és kultúraspecifikus női sorsokba és tragédiákba kalauzolt. Bár alapvetően ez a sztori akár nálunk is megtörténhetne, a koreai kultúrára mégis inkább jellemző. A film alapvetően egy tragikus véget érő béranyaság története, melyben a teherbe esett tinédzser lány anyja a születendő gyermeket egy jómódú házaspárnak kívánja eladni. A várandós lánynak láthatóan nincs valódi beleszólása az ügybe, az örökbefogadók ugyanakkor a nem vérszerinti utódokkal szembeni társadalmi előítéletek miatt jobbnak látják, ha eljátsszák a világ előtt, hogy a saját gyermeküket szülte meg a feleség, aki a várandósság idejére „Amerikába utazik”, de valójában az örökbeadók farmjára költözik. A nő saját teste fölötti önrendelkezése és a béranyaság általános problémája mellett a koreai társadalom sajátos, egyedi elnyomó jegyei is megjelennek, melyek különösen nagy terhet jelentenek e mindmáig erőteljesen a férfi felsőbbrendűség tradíciója által meghatározott kultúrában a nőkre.

A versenyprogram rejtett, a későesti vetítési sávba kívánkozó darabja, a Csadoros vérszívó az iráni-amerikai rendezőnő, Ana Lily Amirpour munkája. A film egyáltalán nem iráni, miközben nagyon is iráni. Ironikus és társadalomkritikus vámpírfilm egy női igazságosztóval, aki egyszerre rémisztő vérszívó és a szenvedők gondjainak enyhítője, a jobbra érdemesek sorsának megkönnyítője. A film stílusával egyszerre idézi meg az amerikai független filmgyártás legnemesebb hagyományait David Lynchtől Jim Jarmushig, és a műfaji kliséket a westerntől a vámpírfilmig és a disztópiáig, valamint a nőábrázolásban az anya, a prostituált és femme fatale figuráig. S mindezeket a kliséket a női ügy szolgálatába állítja: általuk emlékezetes és a szó legnemesebb értelmében felforgató nőalakot teremt. Az éjszakában, az alakja körül lebegő szárnyakként szálló csadorban gördeszkázó főhősnőnk a női jogok Batwoman-je, a szabadság csadoros követe, akit ki másnak a szerelme menthetne meg az örök kárhozattól, mint egy Drakulának ötözött iráni James Dean. Miközben úgy tűnik, hogy szinte ki sem látszik a film a tömérdek filmes és kulturális idézet mögül, a végeredmény mégis üdítően friss és eredeti: ilyen szabad és erős nőkre van szükség ahhoz, hogy ez a világ megmeneküljön az örök kárhozattól. S ha ezek a szabad és erős nők egyre gyakrabban állnak a kamerák mögé és lesznek láthatóak a filmvásznon, az máris egy lépés a megfelelő irányba. Köszönet a Titanic Fesztiválnak, hogy idén néhányukat elhozta, hogy egy hétre a budapesti mozikban átvegyék a hatalmat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12263