KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/június
HRABAL MOZIJA
• Bikácsy Gergely: Mélysár és varázslat Hrabal mozijában
• Kelecsényi László: Ha nem volnának darazsak Hrabal táncórái
• Ardai Zoltán: Spálená utcai MÉH Juraj Herz gyöngyöcskéje
HÍMNEM, NŐNEM, ANIME
• Pusztai Beáta: Csodaország rabul ejt Alice-víziók a japán rajzfilmben
• Varró Attila: Az utolsó sárkány Szél támad
NORMANDIA 1944
• Géczi Zoltán: Kamera pergőtűzben A D-nap filmjei
SPANYOL-MAGYAR
• Lénárt András: Spanyol hungarikum A Budapest-Barcelona tengely
• Baski Sándor: Régi dicsőségünk Magyarok a Barcáért
JANCSÓ MIKLÓS
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 4. rész
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 4. rész
• Szűk Balázs: Jancsó feltámadt Vendégjáték Debrecenben
MAGYAR MŰHELY
• Varga Zoltán: Vörössel festett láncok Ezópuszi beszédmód a magyar animációban
• Schubert Gusztáv: Örökmécses? Utolsó órák
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Komfortzónák Titanic: A sötét oldal
• Horváth Eszter: Arcunkra írva A türelmes Titanic
• Buglya Zsófia: Ambivalens szépségek Graz: Diagonale
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Óda a mindenséghez Kozmosz: Történetek a világegyetemről
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagytól Nagyig Nagy Imre: A Lumière-örökség I-II.
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Instant abszurd Jonas Jonasson: A százéves ember…
• Roboz Gábor: Kockázatos biztonság Felix Herngren: A százéves ember…
• Roboz Gábor: Kockázatos biztonság Felix Herngren: A százéves ember…
KRITIKA
• Kolozsi László: Hol egy Nemzeti süllyedt el Nemzeti dokumentumfilm
• Varró Attila: Határsáv, homályzóna Godzilla
MOZI
• Barkóczi Janka: Tessék mosolyogni!
• Jankovics Márton: Mi vagyunk a legjobbak!
• Csiger Ádám: Bérgavallér
• Nevelős Zoltán: Az ötödik kerék
• Pichler Gréta: Vivian Maier nyomában
• Kovács Marcell: Mr. Jones
• Forgács Nóra Kinga: Fuss, fiú!
• Kovács Kata: Másnaposok szerencséje
• Vajda Judit: Rossz szomszédság
• Sepsi László: A Szépség és a Szörnyeteg
• Kránicz Bence: A csodálatos Pókember 2.
• Tüske Zsuzsanna: Grace - Monaco csillaga
• Varró Attila: Hosszú út lefelé
DVD
• Soós Tamás Dénes: Cimborák – Nádi szélben
• Pápai Zsolt: Minden odavan
• Bocsor Péter: Öld meg kedveseid
• Kránicz Bence: Halálos szerelem
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Normandia 1944

A D-nap filmjei

Kamera pergőtűzben

Géczi Zoltán

1944 június 6.-án a történelem legnagyobb partraszállása kezdődött el Normandiában. Hollywood az első pillanattól ott volt a frontvonalon.

 

„Az oroszoknak sürgős segítség kell. Követelik a második frontot. (…) Vegyük át a kezdeményezést! Szórjunk még több bombát Berlinre. Készüljenek el azok a Glenn Martin repülőgépek, hogy megoldódjanak utánpótlási nehézségeink. És mindenekfölött nyissuk meg azonnal a második frontot!” – buzdította Charlie Chaplin 1942. július 22-én a Madison Square Parkban egybegyűlt tömeget a nyugat-európai invázió támogatására. A némafilm forradalmára egyike volt azon hollywoodi sztároknak, akik az 1930-as években növekvő szorongással figyelmezték a nácizmus térnyerését, és tenni kívántak a veszedelem ellen; Korda Sándorral már 1937-ben tárgyalt egy Hitler-ellenes filmről, amely A diktátor (1940) alapötletét adta.

 

 

Hollywood felfegyverzése

 

Chaplin elvi alapon, hatalmas politikai, anyagi és művészi kockázatot vállalva szólalt fel a nemzetiszocializmus mételye ellen (A diktátort vállalhatatlan mozinak tartották a cenzorok, s csak azután járultak hozzá a forgalmazásához, hogy Anglia hadat üzent Németországnak), az izolációpárti többséggel bátran konfrontálódva hirdette a náciellenes filmpropaganda beindításának szükségszerűségét. Kezdeményezését igazolta a történelem: Pearl Harbor után a vezető stúdiókat tömörítő Big Eight megállapodást kötött a Fehér Házzal hazafias mozik forgatására és forgalmazására vonatkozóan (néhány cím mutatóba: The Devil with Hitler, I Escaped from the Gestapo, Hitler’s Children, Hitler’s Madman, The Master Race), s mindamellett, hogy ekkortájt még Tarzan, a majomember is náci katonák ellen harcolt a dzsungelben (Tarzan diadala, 1943), Hollywood képviselői a távoli harcmezőkön is fontos szakmai támogatást nyújtottak a szövetségeseknek.

Túl azon, hogy amerikai filmsztárok rendszeresen turnéztak a fronton, revüműsorokkal szórakoztatva a katonákat, 1942 és 1945 között a War Department évi 50 millió dolláros költségvetést (mai értékén ez mintegy 650 millió USD) biztosított a dokumentációs tevékenységgel megbízott Signal Corps számára. A Hadügyminisztérium háborús erőfeszítéseit feltétel nélkül támogató Hollywood együttműködő attitűdjének köszönhetően a híradós alakulatoknál szolgáló harctéri operatőrök között olyan élvonalbeli rendezők is voltak, mint John Ford, Frank Capra, John Huston, George Stevens vagy William Wyler. Az angol és a kanadai hadsereg nemkülönben komoly híradós alakulatokat állított fel (Army Film and Photographic Unit, Canadian Army Film Unit), így több szektorban is készültek híradós felvételek a partraszállásról, és általában véve a normandiai harcok eseményeiről (mint a Canadian Army Newsreel), amelyek később hiteles forrásként, illetve kiaknázható nyersanyagként szolgáltak.

A tengelyhatalmak kapitulációja után jókora lendületet kapott a háborús nagyjátékfilm műfaja, a korszak vezető sztárjai ragadtak fegyvert a fél világot leigázó náci hatalom megdöntése végett. Az Overlord-hadművelet azonban sokáig csak epizódszerűen bukkant fel (Életünk legszebb évei, William Wyler, 1946; Red Ball Express, Budd Boetticher, 1952), mert minden idők legnagyobb katonai vállalkozásának 35 mm-re vitele horribilis anyagi erőforrást és technikai felkészültséget igényelt, így a stúdiók sokáig ódzkodtak a D-Day megfilmesítésétől.

Az 1962-ben bemutatott A leghosszabb nap 10 millió dolláros költségvetésével 30 éven át tartotta minden idők legdrágább, egyszersmind legnagyobb bevételt termelő fekete-fehér filmje címet, a katonai művelethez méltó erőket vonultatva fel: a vezető szerepeket páratlan sztárgárda játszotta (Richard Burton, Henry Fonda, Robert Mitchum, Johny Wayne), a több cselekményszálon kapcsolódó jeleneteket pedig nemzetközi rendezőcsapat dirigálta (Ken Annakin, Andrew Marton, Bernhard Wicki, Gerd Oswald, Darryl F. Zanuck). A 178 perces eposz mellőzi a személyes perspektívát, s oly sok karaktert mozgat, hogy mélyebb ábrázolásuk elegendő játékidő híján sem valósulhat meg, de elvitathatatlan érdeme a forgatókönyv nagytotálhoz hasonló történelmi szemlélete: sikerült bemutatni a hadművelet különböző rétegeit, az egyes fegyvernemek összehangolt erőfeszítéseit, a szövevényes terv megannyi apró, ám kritikus jelentőségű részletét. És bár A leghosszabb nap nem teljesen hű a történelmi tényekhez (szép számban tartalmaz fiktív elemeket, a hadműveleti eseményeket számos ponton torzítja, a külső felvételeket nem eredeti helyszíneken forgatták; ezek miatt a pontatlanságok miatt orrolt meg a stábra Eisenhower, aki megvonta szakmai támogatását a produkciótól), a szándék mindenképpen tiszteletre méltó, a gyors tempójú, feszes, sok cselekményszálon futó mozi filmtörténelmi pozíciója kikezdhetetlen.

 

 

Baráti tűz alatt

 

Az Overlord-hadművelet 60. évfordulóján került képernyőre A normandiai partraszálláshoz vezető út (eredetiben: Ike: Countdown to D-day, 2004), amely szoros rokonságban áll a második fronthoz kapcsolódó egyéb életrajzi filmekkel (Rommel – A sivatagi róka, Henry Hathaway, 1951; A tábornok, Franklin J. Schaffner, 1970), másfelől egy kevésbé látványos, ám annál érdekfeszítőbb aspektusát mutatja be az offenzívának. Robert Harmon filmje a partraszállást megelőző 90 nap története; főszereplője Dwight David Eisenhower (Tom Selleck), a Szövetséges Expedíciós Haderő frissen kinevezett főparancsnoka, aki személyesen vállal felelősséget az Európa sorsát meghatározó hadivállalkozásért („Én feláldozható vagyok. Ön és az [amerikai] elnök nem az.” – indokolja Churchill felé szokatlan igényét). A négycsillagos tábornok jellemrajza észveszejtően nehéz döntések sokaságán keresztül bontakozik ki, miközben veszedelmes konfliktusokat vállal a szövetséges haderő kulcspozícióban lévő tisztjeivel. Igyekszik megzabolázni a harctéren nélkülözhetetlen, de szélsőséges politikai nézeteivel őrületes diplomáciai problémákat gerjesztő Patton tábornokot; elfogadtatni a légierő főparancsnokával (Trafford Leigh Mallory légimarsall) a vezetése alá tartozó különleges alakulatok elfogadhatatlanul magasnak prognosztizált veszteségeit; türelemmel viselni a szárazföldi csapatokat vezető Montgomery tábornagy gyermeteg egomániáját („Monty elviselhetetlen volt. Különösen akkor volt elviselhetetlen, amikor győzött.” – jellemezte Churchill a hétpróbás hadfit), nem beszélve a folyton-folyvást akadékoskodó, komikus követeléseket támasztó de Gaulle tábornokról, aki alighanem egymagában többet tett a partraszállás sikere ellenében, mint egy Wehrmacht-hadosztály. Robert Harmon igyekszik ábrázolni azt az elképesztő mennyiségű felderítési, tervezési és előkészítési munkát, amit minden idők legnagyobb hadművelete megkövetelt, ugyanakkor azt sem leplezi, hogy az ép ésszel felfoghatatlan erőfeszítések ellenére is mennyire kockázatos volt a szövetségesek vállalkozása – ily módon a fél tucat Emmy-díjra jelölt produkció, ha esztétikailag nem is haladja meg az erős középszert, tökéletesen kiegészíti A leghosszabb nap által képviselt elsőgenerációs inváziós filmek sorát, jótékonyan gyarapítva a néző történelmi ismereteit.

„ A fecsegő szájak hajókat süllyesztenek” – figyelmeztet a háborús propagandaszöveg, márpedig az Overlord-hadművelet sikerre vitelében kiváltképpen döntő fontosságú volt a titoktartás. A normandiai partraszálláshoz vezető út egyik kulcsjelenetében Eisenhower személyesen fosztja meg harctéri rendfokozatától, majd küldi haza személyes barátját, aki egy palack bordeaux-i után locsogni kezd a támadás időzítéséről, ahogy a Kémek a Sasfészekben (Brian G. Hutton, 1968) dramaturgiai alaphelyzete, vagy a 36 óra (36 Hours, George Seaton,1965) diszpozíciója is erre a MacGuffinra épül. Utóbbiban az amerikai hadsereg őrnagya a német katonai hírszerzés fogságába kerül, és az Abwehr tisztjei egy gondosan felépített megtévesztő művelettel kívánják rávenni, hogy adja ki az invázióira vonatkozó kritikus információkat. A Hitchcockot megidéző film cselekményvezetését és hangulatát tekintve inkább a hidegháborús hírszerzési thrillerek korai képviselője, mint klasszikus háborús mozi, ugyanakkor képes érzékeltetni a totális paranoia légkörét, ami a D-nap előtt ülte meg az Expedíciós Haderő főhadiszállását.

 

 

Őrségváltás

 

Az 1970-es évek végére a popkulturális forradalom gyermekei elfoglalták Hollywoodot, a független sajtó Fehér Házból történő kézi vezérlése pedig elképzelhetetlen volt a Watergate-botrány utáni kölcsönös bizalmatlanság éveiben. Az amerikai hadsereg legyőzhetetlenségének kultuszát Vietnám döntötte porba, a szükséges és igazságos katonai beavatkozás elve súlyos sérülést szenvedett, a háborús propaganda elvesztette társadalmi hitelét. Az új generáció számára kötelező feladat volt a dicsőséges háború bálványának ledöntése, a kritikátlan hőskultusz felülvizsgálata (Vaskereszt, Sam Peckinpah, 1977; Apokalipszis, most, Francis Ford Coppola, 1979; A szakasz, Oliver Stone, 1986; Acéllövedék, Stanley Kubrick, 1987). A forgatókönyvírók és a rendezők friss kreatív koncepciót fogalmaztak meg: nem a Hadügyminisztérium propagandaosztályának szemszögéből, hanem a hadműveletben részt vállalt katonák személyes élményei szerint, az ezzel járó morális problémákat felvállalva akarták bemutatni a harctéri eseményeket.

A D-nap filmek szemléletváltása az angol Stuart Cooper Overlord (1975) című mozijával kezdődött, amely kísérletet tett az eredeti híradós anyagok (teljes egészében felhasználták a Bill Grant őrmester által a Juno-parton forgatott tekercseket) és a szubjektív narratíva társítására. Sajnos az archív anyagok és a stúdiófelvételek korántsem illeszkednek hézagtalanul, az önkényesen szerkesztett, nem lineáris szerkezet a legkevésbé sem segíti a cselekmény megértését, a szürreális montázsok pedig tovább fokozzák a narratív zűrzavart. Sokkalta józanabb és átgondoltabb Samuel Fuller hányattatott sorsú filmje, a Nagy vörös egyes (1980), amelynek forgalmazásra bocsátott kópiáját 50 perccel kurtították meg a producerek. Fuller maga is az 1. gyalogsági hadosztályban szolgált a második világháborúban, így a partraszállás 60. évfordulóján, Cannes-ban rekonstruált formában is bemutatott, személyes tapasztalataiból táplálkozó film jócskán meghaladja az ekkorra már ugyancsak megfakult történelmi tablók erényeit. A fiatal Mark Hamill és a veterán Lee Marvin főszereplésével készült mozi hangvétele sokkalta emberibb, sokkalta személyesebb; Fuller karakterei nem a katonai erények makulátlan megtestesítői, hanem esendő, alkalmanként rossz döntéseket hozó férfiak, akiknek együtt kell élniük a háború borzalmaival.

 

 

Fact fiction

 

A Ryan közlegény megmentése (1998) dramaturgiai szempontból kifejezetten ódivatú film (cselekményvezetése szögegyszerű, karakterrajzai hasonlóképpen), letaglózó hatását az elsöprő kinetikus energiának, a realizmust hirdető rendezői koncepciónak és a rafinált kameratechnikai trükköknek köszönheti. Spielberg kreatív ideája a dokumentum és a játékfilm dinamikus fúziója, a Truman Capote-i értelembe vett fact fiction filmes megteremtése volt; a svájci órásmester precizitásával rekonstruálta az Omaha-parton történt eseményeket (a továbbiakat már jóval nagyobb alkotói szabadsággal kezelte a forgatókönyv), ugyanakkor a fizikai részvétel intenzív élményét is megteremtette a néző számára. Az objektív szubjektivitás illúziójának legfontosabb eszközévé Janusz Kaminski kamerája vált: a kézbe vett „shaky cam” sok közelivel és szuperközelivel, médium snittekkel dolgozott, nem védték a lencsét a szennyeződéstől és a víztől, más külső hatásoktól, így imitálva a katonák érzékelését. Spielberg a széles körben alkalmazott lassított felvételek helyett 45 fokos zárat alkalmazott, ami gyors mozgásnál stroboszkópszerű, idegesen vibráló, nyers és éles képet eredményezett. A minden korábbinál intenzívebb audiovizuális élmény a fülsiketítő hangkeveréssel vált teljessé, ám Spielberg nem a hatás öncélú fokozása végett emelt ki bizonyos hangsávokat; éppen a természetes dinamika megvalósítására, élethű mixre törekedett. Ennek érdekében még a forgatás előtt beszerezték a korabeli fegyverek eredeti példányait, fegyvermesterek segítségével belőtték őket, rögzítették a hangjukat, amelyet változatlan formában használtak fel a hangkeverés során – tehát a filmben pont úgy és pont annyira hangos egy korabeli lőfegyver, ahogy és amennyire a valóságban is volt. Spielberg sosemvolt filmhíradója labormunka terén is komoly beavatkozást igényelt: a 35 mm-es filmet extrém módon deszaturálták, George Stevens 16 mm-es Kodachrome felvételeinek fakó színvilágához igazítva a felvételeket.

A Ryan közlegény megmentése minden szempontból hatalmas sikert aratott: nem csupán az év legnagyobb kasszasikere lett, de a kritika és az Amerikai Filmakadémia is méltányolta az érdemeit, a közvélekedés pedig minden idők legjobb háborús filmjének tartja – holott az Omaha-parton történt események hiperrealista ábrázolása éppenséggel torzítja a normandiai partraszállással kapcsolatos közvélekedést. Az a tény, hogy 1200 kiválóan képzett katona veszett oda az említett szektorban, brutális taktikai katasztrófa volt (Bradley tábornok mérlegelte is a szakasz kiürítését), ám mindezen borzalmak korántsem jellemezték a többi zóna történéseit. A valóságban Fortuna istenasszony tevékeny pártfogása kísérte az inváziót: az első 24 óra veszteségeit optimális esetben is 10 000 főre tették az előrejelzések, amely szám a korabeli jelentések szerint 3000 főre rúgott; a légi szállítású deszantnál a 70 százalékos veszteséget sem tartották elképzelhetetlennek, amelyhez képest az ejtőernyősök 20 százalékos saját veszteséggel valósították meg a hadművelet első fázisának célkitűzéseit. A veteránszervezetek és történészek által kitüntetett figyelemmel kezelt rendező okkal érezte úgy, hogy korántsem adott teljes képet a nyugati hadjáratról – ezért készítette el az Elit alakulat (Band of Brothers) sorozatot, amely tíz epizódban meséli el a 101. ejtőernyős-hadosztály Easy századának igaz történetét.

A fenti produkciókkal Spielberg nem csupán a filmesek számára mutatott új irányt, de a tömegkultúrára gyakorolt hatását sem szabad alábecsülni. A vásznon és a tévéképernyőn egyaránt megdicsőült történészi-technokrata szemléletet éppúgy befolyásolta a nagynevű direktorok (A fegyverek szava, John Woo, 2002; A dicsőség zászlaja, Levelek Ivo Dzsimáról, Clint Eastwood, 2006), mint feltörekvő rendezők munkáit (A háború kísértetei, Ryan Little, 2003), ahogy a 2000-es évek során a kortárs film jelentőségéhez felnövő gamer-kultúrára is rányomta félreismerhetetlen bélyegét (Call of Duty 2, Call of Duty 2: Big Red One, Medal of Honor: Allied Assault).

 

 

Stabil hídfőállás

 

Az Overlord-hadművelet komplexitásához egyetlen katonai esemény sem volt fogható: az invázió előkészítése három éven át zajlott, sosem látott műszaki és logisztikai problémák megoldását követelte, vérre menő diplomáciai és katonai vitákban kellett konszenzusra jutni a vezetőknek, mígnem 1944. június 6-án tucatnyi nemzet 160 ezer katonája megindult Normandia felé, hogy megnyissa a nyugat-európai frontot. Ily gigászi vállalkozást csupán technikai okokból sem lehetséges a maga teljességében nagyjátékfilmes keretbe szorítani; a nemzetközi filmszakma csupán mozaikszerűen tudta feldolgozni a D-nap történetét, a teljes kép rekonstruálása a néző feladata. Ugyanakkor a 20. század hadtörténelme iránt mutatkozó érdeklődés, illetve a kortárs kommerszfilmben felbukkanó utalások (Wolverine az Omaha-parton) derűlátásra adnak okot: Richard Burton, Henry Fonda, Robert Mitchum, John Wayne, Robert Shaw, Clint Eastwood, Scott Grimes, Sean Connery, Tom Hanks utat törtek a part felé, amelyen nagyformátumú alkotók és tisztességes iparosok egyaránt követhetik őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11865