KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
   2014/június
HRABAL MOZIJA
• Bikácsy Gergely: Mélysár és varázslat Hrabal mozijában
• Kelecsényi László: Ha nem volnának darazsak Hrabal táncórái
• Ardai Zoltán: Spálená utcai MÉH Juraj Herz gyöngyöcskéje
HÍMNEM, NŐNEM, ANIME
• Pusztai Beáta: Csodaország rabul ejt Alice-víziók a japán rajzfilmben
• Varró Attila: Az utolsó sárkány Szél támad
NORMANDIA 1944
• Géczi Zoltán: Kamera pergőtűzben A D-nap filmjei
SPANYOL-MAGYAR
• Lénárt András: Spanyol hungarikum A Budapest-Barcelona tengely
• Baski Sándor: Régi dicsőségünk Magyarok a Barcáért
JANCSÓ MIKLÓS
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 4. rész
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 4. rész
• Szűk Balázs: Jancsó feltámadt Vendégjáték Debrecenben
MAGYAR MŰHELY
• Varga Zoltán: Vörössel festett láncok Ezópuszi beszédmód a magyar animációban
• Schubert Gusztáv: Örökmécses? Utolsó órák
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Komfortzónák Titanic: A sötét oldal
• Horváth Eszter: Arcunkra írva A türelmes Titanic
• Buglya Zsófia: Ambivalens szépségek Graz: Diagonale
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Óda a mindenséghez Kozmosz: Történetek a világegyetemről
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagytól Nagyig Nagy Imre: A Lumière-örökség I-II.
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Instant abszurd Jonas Jonasson: A százéves ember…
• Roboz Gábor: Kockázatos biztonság Felix Herngren: A százéves ember…
• Roboz Gábor: Kockázatos biztonság Felix Herngren: A százéves ember…
KRITIKA
• Kolozsi László: Hol egy Nemzeti süllyedt el Nemzeti dokumentumfilm
• Varró Attila: Határsáv, homályzóna Godzilla
MOZI
• Barkóczi Janka: Tessék mosolyogni!
• Jankovics Márton: Mi vagyunk a legjobbak!
• Csiger Ádám: Bérgavallér
• Nevelős Zoltán: Az ötödik kerék
• Pichler Gréta: Vivian Maier nyomában
• Kovács Marcell: Mr. Jones
• Forgács Nóra Kinga: Fuss, fiú!
• Kovács Kata: Másnaposok szerencséje
• Vajda Judit: Rossz szomszédság
• Sepsi László: A Szépség és a Szörnyeteg
• Kránicz Bence: A csodálatos Pókember 2.
• Tüske Zsuzsanna: Grace - Monaco csillaga
• Varró Attila: Hosszú út lefelé
DVD
• Soós Tamás Dénes: Cimborák – Nádi szélben
• Pápai Zsolt: Minden odavan
• Bocsor Péter: Öld meg kedveseid
• Kránicz Bence: Halálos szerelem
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Ezópuszi beszédmód a magyar animációban

Vörössel festett láncok

Varga Zoltán


A magyar rajzfilm a cenzúra kijátszásában gyakran élt az áthallásos, parabolisztikus rejtjelezéssel.



Vörös láncra verve vonszolják a Fehérlót Jankovics Marcell legdelejezőbb egészestés rajzfilmjének egyik beállításában. Történik ez abban a szekvenciában, amely a mélyből feltörő és a világot letaroló pusztító erők őrjöngéséről regél, hipnotikus képekbe sűrítve, hogy a sárkányok nyomában miként arat a halál és öntözi vér a földet. A képsorban vissza-visszatérő vöröslő folyam ugyan a tűzokádó sárkányok lávafolyamaként is tételezhető, de itt-ott legalább annyira tekinthetjük vérpataknak is – és vörös kígyónak. A Fehérlófiában (1981) a kígyó – mint a Gonosz azon megtestesülése, akit a címszereplő, azaz Fanyűvő a sárkányok után pusztít el – vörös színt kap, s bőrén láncmintázat feketéllik. Bármennyire ősszimbólumnak és biblikus motívumnak tekinthető intrikus is a kígyó, az említett színszimbolika nem alkalmilag, vagy esetleg „véletlenszerűen” társul hozzá („véletleneket” produkálni amúgy is jóformán értelmezhetetlen a rajzanimációban – olyan tudományos felkészültségű alkotónál pedig, mint Jankovics, kiváltképp lehetetlen). A kígyó vörös színe és láncmintázata által óhatatlanul adódik a képzettársítás: a Fehérlófiában megjelenített rémek között a valóságos elnyomókat is felfedezhetjük; a film szimbólumrendszere lehetőséget ad a közép-kelet-európai országok vörössel festett rabláncainak megidézésére is. Ezt a gondolatmenetet alátámaszthatja még, hogy a hét- és a tizenkétfejű sárkány az élhető életet romboló modern, sőt posztmodern fenyegetések foglalataiként tűnnek fel: az előbbi világháborús fegyverarzenálként dübörög, az utóbbi felhőkarcoló-kolosszusként vonul. A Fehérlófia jelentésrétegeiben ugyan nem szükségszerűen kell felfedeznünk a totalitárius rendszer sejtetését is – de lehetséges. Márpedig ez a többértelműség a kulcsa annak az „ezópuszi beszédmódnak”, amely a szovjet megszállás éveiben védjegyévé vált a térség filmművészeteinek, élőszereplős és animációs mozgóképeknek egyaránt. A Fehérlófia mellett a nyolcvanas évek más egészestés magyar animációi sem érintetlenek hasonló „áthallásoktól”. Legkivált a Hófehérre (1983) utalhatunk: az udvari intrikák előtérbe állításával a cselekmény egy ésszerűtlenül működő-működtetett, a saját abszurd rituáléiba („Tartson felséged gyász-születésnappal egybekötött lakodalmi temetést!”) besavanyodó királyság groteszk komédiájával válhat a valóságban fennálló rendszer rejtett karikatúrájává. Ugyancsak meggondolandó, hogy a Macskafogó (1986) „kétpólusú világának” szembenálló felei, azaz a macskák és az egerek közötti sorsdöntő összecsapás valódi hátterében a hidegháborús fenyegetettség megújulása, a szuperhatalmak fegyverkezési versenye sejlik fel.

A Fehérlófia, a Hófehér és a Macskafogó rendszerkritikus mozzanatok felfed(ez)ését lehetővé tevő ezópuszi beszédmódja mégsem meghatározó rétege ezen filmek gondolatvilágának. Legkivált a rövidfilm-terjedelmű animációk között találjuk azokat az alkotásokat, amelyek nyomatékosabban építenek az ezópuszi beszédmódra.

 

 

Sorok között, képek mögött

 

A politikai értelmezést is megengedő, a fennálló rendszer burkolt bírálatának lehetőségével szolgáló rövid animációk létrejötte két jelenség átfedésbe kerülésével is magyarázható. Egyfelől az animáció sajátosságaiban találhatunk kulcsot: ez a különleges mozgókép-típus a valóság közvetlen „visszaadásának”, „leképezésének” makacs elutasításával mindig is erősen kötődött a jelképekre építő megnyilatkozásokhoz, a könnyen értelmezhető, folyamatos elbeszélésmód megkérdőjelezéséhez. Ezen tulajdonságok érvényesítése persze jelentős mértékben attól is függ, milyen terjedelmű és milyen közönségnek szánt alkotásról van szó; így a nagypublikumnak készülő egészestések döntően legfeljebb részlegesen aknázzák ki a nevezett alapjellegzetességeket (azon szerencsés kivételek egyike, amelyek közel másfél órán át képesek intenzíven működtetni az animációs alaptulajdonságokat, éppen a Fehérlófia). Animációs alkotók és esztéták egyaránt szívesen s gyakran hangsúlyozzák, hogy a rövidfilmes terjedelem biztosítja a filmtípusban rejlő kreatív lehetőségek valódi kibontakoztatását; ezt az állítást könnyen alátámaszthatja, hogy a filmtörténet bővelkedik olyan rövid animációkban, amelyek valósággal provokálják a néző értelmezői aktivitását, legyen szó enigmatikus, szimbólumokkal dúsított képi dimenzióról, vagy a többértelmű eseményvilágról.

Az ezópuszi beszédmódot folytató animációk gyarapodásához a történelmi összefüggések és a belőlük következő művészi tendenciák is hozzájárultak. A politikai és ideológiai elnyomás, a pártállam által működtetett cenzúra szorításaiban a művészeknek olyan fogalmazásmódot kellett kidolgozniuk, amely a „sorok között”, avagy a „képek mögött” megbúvó jelentések felfejtésére ösztönözte a befogadókat – e kifejezések telitalálatosan szemléltetik, hogy a szóban forgó művek esetében éppoly fontos (alkalmasint fontosabb is) a kimondatlan, a közvetlen ábrázolás tárgyává nem tett tartalom, mint mindaz, ami közvetlenebb módon hozzáférhető jelentésréteg. Mint Marek Hendrykowsky megjegyzi, a közép-kelet-európai térségben évtizedekig „a metafora, a szimbólum, az utalás, a mögöttes jelentés és az elhallgatás ügyes alkalmazása lehetővé tette a filmkészítők számára, hogy a cenzor feje fölött beszéljenek közönségükkel.” Többek között Andrzej Wajda, Jerzy Kawalerowicz, Miloš Forman és Jancsó Miklós lettek ennek az áramlatnak a legnevesebb, élőszereplős filmeket rendező művészei, de az általuk kiérlelt ezópuszi beszédmódot az animációban is kristálytisztán megtalálhatjuk: Jiří Trnka legendás bábfilmje, az allegorikus A kéz (1965) egyszerre vádirat az elnyomás minden formája ellen, illetve konkrétan a sztálinista terror torokszorító víziója (árulkodó mozzanat a közös élményvilágról és tapasztalatokról, hogy a Trnka-bábanimáció egyes pontjai Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének részleteire emlékeztetnek).

A Pannónia Filmstúdióban készült rövid animációk sem szűkölködnek olyan mozzanatokban, amelyek hol halványabban, hol határozottabban, de mégiscsak értelmezhetők a kommunista rezsim bírálataként. Ha például Foky Ottó Babfilmjének (1975) arra a jelenetére gondolunk, amelyben fellázadó babok tömegét verik le a hatóságok, a vízágyúként használt óriási szódásszifon bevetésével, nehezen kerülhető meg a kérdés, hogy miféle mozgolódást fojt el a hatalom; netán nem valamely lázadást, hanem egyenesen forradalmi eseményt, s ekként mindez az 1956-os eseményeket is eszünkbe juttathatja? A Weöres Sándor látomásverse alapján készült Az éjszaka csodáiban (1982) Vigláb bácsi szavajárása („Én megmondtam már ezerszer, / hogy hibás a mai rendszer”) pikáns fénytörésbe kerülhet, ha összekapcsoljuk azzal a beállítással, ahol egy hatósági figura sapkáján ötágú vörös csillag látható. Macskássy Katitól az Ünnepeink (1982) első blikkre meglehet, ártalmatlan katalógusa annak, a gyerekfantázia milyen megmosolyogtatóan képes félreértelmezni ünnepeink jelentését, illetve történelmi hátterét – csakhogy ez akár a hatalom felé mutatott görbe tükörként is felfogható, azzal ütköztetve, hogy a diktatúra hogyan szabta át az elvárásaihoz egyes ünnepek tartalmát, s miként kényszerítette rá a közösségre a maga saját, kétes értékű ünnepelnivalóit. Hasonlóképpen A légy (1980) látszatra „mindössze” egy rovar utolsó perceinek fájdalmasan pontos lekövetése; valójában a szabadság és a csapdahelyzet kontrasztba állításával Rófusz Ferenc filmje a közép-kelet-európai térség országainak sorsfordulóit is modellálja: a végletes kiszolgáltatottság, a vergődés és a kudarcra ítélt menekülési kísérlet letaglózó tapasztalata a legkevésbé sem csak a rovarlét keserveire irányítja a figyelmet. Közelmúltbeli interjújában (Filmvilág 2014/2) Rófusz nem véletlenül utal rá, hogy az ilyen típusú filmeket – lásd még a rendezőtől A légy szubjektív nézőpontra alapozott képépítkezését egy halálraítélt szemszögeként továbbgondoló Holtpontot (1982) és a túlzott szabadságvágy végzetes következményeit elénk táró Gravitációt (1984) – felettébb óvatosan kezelte a hatalom. Bizonyos animációk pedig az eddig említetteknél is tovább merészkedtek.

 

 

Hét levél

 

1977-ben készült Szórády Csaba Rondino és Kovács István Változó idők című rajzfilmje; nemcsak évszámuk közös: mindkettő kivégzés-szituációt vesz alapul, s párhuzamba állíthatók Jancsó Miklós alkotásaival. A maguk karikaturisztikus stílusával és szatírába hajló hangvételükkel miniatűr Jancsó-parafrázisokként is értelmezhetők: a Rondinót egyes vonásai a Szegénylegényekhez köthetik, míg a Változó időket nem is elsősorban egy bizonyos Jancsó-filmhez, hanem a rendező poétikai eszközeinek összességéhez, emblematikus szerzői jegyeihez lehet kapcsolni.

A Rondino – a beszédes Inkvizíció alcímen is ismert – abszurdba hajló erőszakkal telített cselekményének az előzményeit fellelhetjük a forgatókönyvet író Nepp József munkáiban: az Öt perc gyilkosság (1966) és a Ternovszky Béla által rendezett Modern edzésmódszerek (1970) ugyancsak szívesen szedte szét rajzolt figuráit, sőt az utóbbi szereplőpárosát adó edző–versenyző karakterein keresztül az erőszak valamelyest a hatalmi hierarchiával is összefüggésbe került. De a Rondino avatja egyértelmű módon a hatalomgyakorlás eszközévé az alávetettek teste feletti korlátlan uralmat, s a hatalomnak kiszolgáltatott figura megkínzatását extrém erőszak elszenvedésével fejti ki. Vallatók-hóhérok vonszolnak egy emberkét, majd kifeszítik, széttépik, kizsigerelik; az áldozat folyamatszerű elpusztításának tanúi vagyunk, a cél – amit végül a kínzók kannibalizmussal érnek el! – a karakter szó szerinti el- és letörlése a föld színéről (avagy a rajzlapról). Élőszereplős képsorként nézni mindezt elviselhetetlen volna, itt azonban pálcikafigurát semmisítenek meg foltfigurák; a test elpusztítása röpke két perc alatt megtörténik (a három szereplő felvezetésével és a hóhérok leköszönésével együtt is ennyi a játékidő!), s a kínzásformák levezénylése bizonyos animációs képi tréfákkal – például a kitépett nyelv kukaccá válásával – és a játékos hangeffektusokkal amellett, hogy undort kelt és sokkol, meglehetős morbid módon ugyan, de még humorosnak is mondható. A hatalomnak kiszolgáltatott ember gyötrelmeire így bár akasztófahumor épül, a megfogalmazott tapasztalat mégis rokonítható a Szegénylegényekkel. Igaz, Jancsó filmje kevéssé a fizikai értelemben vett kínzásformák iránt mutat érdeklődést, s így mindaz, ami belőle kimarad, a Rondinóban sűrűsödik; ami pedig egy kétperces rajzfilmben értelemszerűen nem kaphat szerepet – a hatalom manipulatív, megtévesztésekkel és ravasz csapdákkal operáló személytelen működésmódja –, azt Jancsó komor víziója fejti ki részletesen. A Szegénylegények minimalizmusával állítható párba a Rondino végletekig lecsupaszított grafikai megmintázása (a pálcika- és foltfiguráink teljesen üres térben mozognak – mondhatni, a rajzlap fehérje az ő világuk); a fekete foltokként megjelenő inkvizítorok Jancsó fekete köpenyes vallatóinak „munkatársaiként” is megállnák a helyüket. A Rondino zárópoénját sem lehetetlen a Szegénylegények nyugtalanító hasonmás-motívuma tükrében vizsgálni (lásd az egyik csendőr összetévesztését egy betyárral): a rajzfilm kínzói amint levetik csuklyájukat – s úgy kezdenek csacsogni, mintha mi sem történt volna –, láthatjuk, hogy hajszálpontosan úgy néznek ki, mint akit az imént felkoncoltak. S miként a Szegénylegények sem csak a XIX. századi történelemre reflektált (sőt!), úgy a Rondino is vonatkoztatható a XX. század kataklizmáira és borzalmaira; minthogy a rövidfilm tartózkodik bármiféle konkrét jelzéstől a történelmi közeget illetően, a benne felvonultatott elképesztő kegyetlenséget – sajnos – nem indokolatlan az ÁVH által elkövetett rémtettek sűrítményeként is felfogni.

Markáns az ellentét a Rondinóval: a Változó időkben a kivégzés újra és újra elhalasztásra kerül, s ez nemcsak szelídebb humort biztosít, de a politikai-történelmi szituációk örök billenékenységének képzetét is nyomatékosítja. A pusztában vagyunk; egy kőfal előtt pózol a kivégzés célpontja, vele szemben a katonák felsorakoznak a lövéshez, csak a kapitány jelzésére várnak, egy autó többszöri érkezése azonban lehetetlenné teszi a kivégzés megvalósítását. Leveleket kézbesítenek – az alig háromperces rajzfilm cselekménye során hét üzenet érkezik –, s ennek megfelelően variálódik, hogy az elítéltet mégsem kell kivégezni, illetve mégis ki kell, azazhogy helyette a kapitány állítandó a falhoz, vagyis dehogy a kapitány, inkább az öt katona, majd a levél kézbesítője válik célponttá, hogy végül senkit se kelljen falhoz állítani – az utolsó levél utasításait viszont már nem tudjuk meg, nyitott befejezéssel hagy magunkra a film. A térhasználat, a katonai indulót játszó zene, valamint a csoportkoreográfia szűkebb értelemben is a Jancsó-filmek stílusjegyeit idézik; a távolban maradó, láthatatlan és személytelen hatalmi apparátus kiismerhetetlen döntéshozatalai, a minduntalan megváltozó hierarchia koncepciója pedig szemléletében is a hatalom körtáncait és rítusait fürkésző Jancsó-látomásokkal, például a Csillagosok, katonák, az Égi bárány és a Még kér a nép című filmekkel rokonítja a Változó időket. Orosz Anna Ida joggal utal a Változó időkre úgy, mint „a jancsói stilizált történelmi koreográfiák sűrített animációs paródiája”, s ez a parodisztikus hangvétel különösen azáltal szembetűnő, hogy a film nem fagyasztja oly’ módon a nézők ajkára a vigyort, mint a Rondino, vagy mint a Ceremónia (1965) című horvát rajzfilm. Borivoj Dovniković hasonló művében egy emberke látszólag fényképezkedéshez próbálja elrendezni öt társát a fal előtt, végül azonban, amint a kis csapat felveszi a megfelelő pózt, nem fotómasinát látunk működésbe lépni, hanem az addig képen kívül elhelyezett – ekként slusszpoénként tartogatott – kivégzőosztag fegyvereit. Hogy a Változó idők hetedik levele mit ír elő a szereplők számára, az már a nézői megfejtés kérdése – összhangban az élőszereplős és animációs filmművészetet egyaránt fémjelző ezópuszi beszédmód elvárásaival, jelentésteremtő lehetőségeivel.

 

A kutatás a Nemzeti Kiválóság Program (TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001) keretében, az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11694