KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/szeptember
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Molnár Gál Péter (1936-2011)
MAGYAR MŰHELY
• Pintér Judit: Palackposta-bontás Szőts István Röpirata ma
BŰNADAPTÁCIÓK
• Gelencsér Gábor: A közélet magánosítása A film noirtól a melodrámáig
• Ardai Zoltán: Egy családregény mélye Karamazov-mozgóképek
• Tüske Zsuzsanna: Anya noir Mildred Pierce
HŐSÖK 2.0
• Benke Attila: Szuperhősök 2.0 Batman, Robin Hood, James Bond
• Kovács Marcell: Mindenki kapitánya Joe Johnston: Amerika Kapitány
• Varró Attila: Káosz és karizma Conan, a barbár
• Kolozsi László: Hollywoodi sorsjáték Joseph Campbell: Az ezerarcú hős
LATIN MOZI: BRAZÍLIA
• Kóbori Sarolta: Pauliwood fényei és árnyai Brazil mozi
• Sepsi László: A nyomor sikertörténetei Favela-mozi
DARDENNE
• Báron György: Apák és fiúk Dardenne
FILMISKOLA
• Varga Zoltán: Száműzött szavak, beszédes zörejek A hangsáv lehetőségei
• Lukács Péter Benjámin: A fantasztikum hangjai Hangdramaturgia
DIGITÁLIA
• Gerdelics Miklós: Játékhack Videójáték és politikai aktivizmus
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Keresztapák reneszánsza Borgiák
FESZTIVÁL
• Kovács Kata: Megkésett kamaszkor Edinburgh
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A nagy Fény-tér kalkulátor Moholy-Nagy László: A fény művészete
KÖNYV
• Pálos Máté: Képrobbanás Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Bőrbörtön Thierry Jonquet: Tarantula
• Horváth Eszter: Pygmalion szikével A bőr, amelyben élek
KRITIKA
• Varga Balázs: Nyári fagy Így ért véget a nyaram
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: A hódkóros
• Varró Attila: Biutiful
• Baski Sándor: Talán egy másik életben
• Kolozsi László: Talán egy másik életben
• Vajda Judit: Született feleség
• Roboz Gábor: Happy Happy
• Baski Sándor: Ismeretlen föld
• Kovács Kata: Hétköznapi pár
• Alföldi Nóra: Barátság extrákkal
• Lovas Anna: Hupikék törpikék
• Nevelős Zoltán: Cowboyok és űrlények
• Kovács Marcell: A majmok bolygója: Lázadás
DVD
• Pápai Zsolt: Senna
• Nagy V. Gergő: Ketten az úton
• Alföldi Nóra: Az éjszaka országai
• Sepsi László: A zátony
• Tosoki Gyula: Kóser játszma
• Varga Zoltán: A szobatárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hősök 2.0

Conan, a barbár

Káosz és karizma

Varró Attila

Tarzan a civilizáció győzelme az őserdő felett, Conan a vadon egyszemélyes betörése a civilizációba.

A 20. századi tömegkultúrában két barbárhõs válhatott ikonná, hála a ponyvafüzetek, képregények és filmadaptációk sorának: mindkettõ hiányzó láncszem ember és állat közt, ötvözete nyers erõnek és éles elmének, határsávjában vadonnak és városnak – mégis egymásnak szöges ellentétei, miként õsi pénzérme írott és képes oldala. Edgar Rice Burroughs 1911-es születésû Tarzanja a civilizáció gyõzelme az õserdõ felett, a (fehér) emberi szellem eredendõ felsõbbrendûségét bizonyítja: kis lordja a majmok közt nevelkedve is a brit kultúra alapköve marad, a nature diadalát hirdetve a nurture felett. Robert E. Howard 1932-ben diadalútra indult Conanja ezzel szemben ellenméreg a civilizáció mételyére, aki kamaszkorában önként és merõ kalandvágyból hagyja hátra törzsét, hogy élete elkövetkezõ negyed századát a mitikus hibóriai korszak emberpróbáló vidékein harcolva töltse – távol a mozgásterét korlátozó százféle közösségi szabálytól. Míg Tarzan ágyékkötõs nemesura a civilizációt viszi a vadonba, törvényekkel, hierarchiával és – a Weismüller-filmek tanúbizonysága szerint – fürdõszobás családi otthonnal, addig Conan a vadon egyszemélyes betörése a civilizációba, aki járjon Vendhya mesés gazdagságú hegyi palotáiban, pikt telepes-kolóniákban vagy a Fekete Királyságok elveszett városaiban, felbukkanásával a fennálló rend sorsát pecsételi meg (sõt élete utolsó szakaszában, aquilóniai uralkodóként is palotaforradalmak és összeesküvések sorát szabadítja birodalmára).

Howard legendás barbárja maga a megtestesült Anarchia, az egyéni szabadság színhúsáig szálkásítva, ideológiák és programok egyetlen grammnyi zsiradéka nélkül. Lassan évszázados múltú figuráját születésétõl fogva legalább két markáns vonás választja el a klasszikus hõsöktõl – egyúttal kortárs héroszok elõképévé téve. Szemben korabeli társaival, a jólfésült Buckkal, Flash-sel vagy John Carterrel, a kimmériai Conan leplezetlenül sötét, amorális ösztönlény, aki nincs tekintettel külsõ normákra, embertársai vérzõ szívére, ám mindezt nem gonoszságból vagy önzésbõl teszi – egyszerûen természetesnek veszi, hogy minden embernek kötelessége kiállnia magáért és nyílt küzdelemben bizonyítania igazát. Aki erre képtelen, az életre képtelen – pontosabban arra a szabad életre, amelynek kizárólagos értelmében Conan jóformán csatamezõn lezajlott születése óta hisz. Ehhez a faék egyszerûségû életfilozófiához kötõdik a barbár másik sajátsága, az a leplezetlen életöröm, amellyel átgázol életveszélyes kalandjain: szüntelen vonzalma szép nõkhöz, mesés városokhoz, kiadós lakomákhoz nem zsarnoki felsõbbrendûségének bizonyítéka, inkább annak felvállalása, hogy bármelyik harcban vesztesként végezheti. Ez az élvezet mérföldekre viszi a westernfilmek vagy kemény krimik magányos hõseitõl, akik egyfajta cinikus lemondással vagy büszke aszkézissel kezelik peremlétüket – Conan legközelebbi rokonai inkább Hammett vérszagba bódult („blood simple”) hõsei vagy Richard Stark jéghideg gengszterdémona a Parker-szériából.

Mindennek tudatában aligha meglepõ, hogy szemben Tarzan némafilmektõl számos vászonszerepléseivel, a barbár Conan mozis bemutatkozására egészen a ’80-as évekig kellett várni (sõt képregény-karrierjét is csak 1970-ben indítja el a Marvel Comics). Az ekkoriban (újjá)születõ sword and sorcery-filmek (amelyek részben az olasz peplumok szandálos eposzait, részben a középkori swashbucklerek hagyományait ötvözve válnak önálló zsánerré Hollywoodban) alapkövét jelentõ Conan, a barbár nem csupán Arnold Schwarzenegger karrierjét indítja be, de újfajta trendet teremt a fantasy filmben, egyfelõl leplezetlen testkultuszával (lásd az olasz felmenõket/követõket), másfelõl rendhagyó fõhõsével, aki merészen szakít azzal a lovag-eszménnyel, amelyet az elmúlt évtizedek Errol Flynn- és Burt Lancester-opuszai képviseltek. Arnold és John Milius Conanja már nem a királynõ kalóza, jó ügyért harcoló virgonc kurafi, nem is az égiek által kiválasztott mitológiai félisten: öncélú, egy tömbbõl faragott figurájában ott a ’70-es évek minden keserû tanulsága és az eljövendõ évtized leplezetlen erõ(szak)-kultusza. Hiába hígítják Schwarzenegger Hibória-trilógiájának késõbbi, erõsen feledhetõ darabjai a csontkemény felütést bugyuta estimesékké (Conan, a pusztító, Vörös Szonja), hiába a többnyire paródiaszámba menõ olasz másolatok hada Gunan, a harcostól a Barbár fivérekig – a kimmériai harcos a szélesvásznon is megmaradt nagyformátumú antihõsnek, csupán ki kellett várnia a kort, amely már képekben is meg meri mutatni eredendõ vadállati vonzerejét.

Ám Howard eredeti Conanja mind Milius, mind az idei újjáéledést irányító Marcus Nispel kezében átformálódott – noha eltérõ mértékben és más irányban. A két filmverzió legfontosabb közös haditette éppen a figura egyéniségén ejt mély sebet, amikor az alapnovellák hagyományától eltérõen életcéllal ruházza fel hõsét. Howard barbárja harmincoldalas kalandjaiban az épp aktuális zsákmányért keveredik kalandba, motivációja szimpla pénzéhség, vérszomj vagy kéjvágy (valamint az elmaradhatatlan önvédelem) – a filmváltozatok ehelyett egyazon bosszútematika terhét helyezik széles vállaira, amelyet évtizedeken át cipel magával szülei kamaszkorban lezajlott lemészárlásától a felelõs rút és erõszakos haláláig. Anarchista élvhajhászból eképp traumatikus campbelli hérosz lesz, akinek a gonosz ellenfél legyilkolásával saját megváltását kell kiharcolnia (igen beszédes a Conan, a barbár fináléja, ami konkrétan az Apokalipszis most leszámolását idézi): sérült antihõsként mindössze újabb Denevérember, Harmónika, Harry Potter a végtelenbe nyúló álomgyári sorban. Míg azonban Milius saját szerzõi életmûvéhez híven Jeremiah Johnsontól az Isten veled királyig a szenvedés általi megtisztulás már-már krisztusi figuráját faragja a kimmériaiból (aki a Kín Kerekében érik férfivá és a Bánat Fájára szegezve üdvözül), addig Nispel többet megõriz a primitív õs-Conanból. Fõhõse ártatlan kisfiú helyett már gyermekfejjel gyilkos fenevad, akinek – szemben az Arnold-barbár megszállott kutatásával – jóformán a szerencsés véletlenek adják kezébe egymás után az apa kínhaláláért felelõs gonosztevõket: hõsünk csupán kéjes élvezettel degeszre falja magát a bosszú terített asztalánál. Nispel Conanja helyenként az irodalmi elõképnél is sötétebb tónusokkal festett, a frankfurti brutál-direktor szûkszavú horrorgyilkosaihoz (Texasi Láncfûrészestõl az igazságosztó Frankenstein-monstrumon át a Péntek 13 démonáig) hasonló szadizmussal kínoz, csonkít és gyilkol – szíve hölgyének megfogalmazott velõs ars poeticája akár a Howard-életmû zanzája is lehetne: „Élek és szeretek és ölök – ez boldogít”.

A két Conan-film másik jelentõs novumát az aktualitás áthallásai adják. Míg Howard novellái legfeljebb a rokonmûfajokra reflektáltak sci-fitõl (Az elefánt tornya) westernen át (Túl a fekete folyón) a lovecrafti rémmesékig (Árnyak a sötétben, Vörös citadella), addig a filmrendezõk a híradókat használták vonatkozási pontnak, különös tekintettel a gonosz figurájára. Milius-nál Thulsa Doom fõpapja hamisítatlan Charles Manson-szektavezér, Arnold utolsó kardcsapásai a templomlépcsõn a hippikorszak eltorzult ideológiájának vetnek véget: a testen uralkodó, élõsködõ guru szelleménél csak a kardpenge acélja lehet erõsebb. Nispelnél a fegyveracél már a láncok vasával ütközik meg, Conanja egyszemélyes felszabadító, aki nem csak saját bosszújának gúzsából jut ki, de egyúttal sorra fosztja meg az (erõsen közel-keleti fazonra rajzolt) diktátor béklyóitól a távoli népeket. Milius megszállott Conanjának elsõ filmbeli mondata az élet értelmérõl („Az ellenséget eltiporni, láncra verni és hallgatni a nõk jajszavát”) épp ellentétes Nispel tettre kész címszereplõjének elsõ felnõttkori mondatával („Senkinek sem szabad láncot viselnie”) – az új évezred Conanja egyszerre vad hedonista és eltökélt szabadságharcos, anarchizmusa a szerzõi ideológia (Milius és Nietzsche, lásd a nyitóidézetet) helyett immár a nemzeti ideológia (Nispel és Hollywood, lásd a Pathfinder amerikai indiánok közt új identitást találó viking hõsét) zsoldjába állt. Leglényegét tekintve azonban a kékszemû kimmériai barbár oly sok viharos évtized után is ugyanazt képviseli – nem csoda, hogy menetrendszerû pontossággal a legnagyobb gazdasági válságok idején üti fel dacos fejét: valahányszor egy civilizációt saját mohósága és romlottsága a végveszély szélére sodor, feltûnnek a barbárok a kapuk elõtt, hogy megmutassák lakói elõtt a káosz lecsupaszított szépségû karizmá(já)t.

Conan, a barbár (Conan, the barbarian) – amerikai, 2011. Rendezte:Marcus Nispel. Írta: Thomas Dean Donnelly, Joshua Oppenheimer és Sean Hood. Kép: Thomas Kloss. zene: Tyler Bates. Szereplõk: Jason Mamoa (Conan), Stephen Lang (Khalar Zym), Rachel Nicols (Tamara), Rose McGowan (Marique). Gyártó: Millenium Films / Nu Image Films. Forgalmazó: Big Bang. Szinkronizált. 112 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10754