KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/szeptember
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Molnár Gál Péter (1936-2011)
MAGYAR MŰHELY
• Pintér Judit: Palackposta-bontás Szőts István Röpirata ma
BŰNADAPTÁCIÓK
• Gelencsér Gábor: A közélet magánosítása A film noirtól a melodrámáig
• Ardai Zoltán: Egy családregény mélye Karamazov-mozgóképek
• Tüske Zsuzsanna: Anya noir Mildred Pierce
HŐSÖK 2.0
• Benke Attila: Szuperhősök 2.0 Batman, Robin Hood, James Bond
• Kovács Marcell: Mindenki kapitánya Joe Johnston: Amerika Kapitány
• Varró Attila: Káosz és karizma Conan, a barbár
• Kolozsi László: Hollywoodi sorsjáték Joseph Campbell: Az ezerarcú hős
LATIN MOZI: BRAZÍLIA
• Kóbori Sarolta: Pauliwood fényei és árnyai Brazil mozi
• Sepsi László: A nyomor sikertörténetei Favela-mozi
DARDENNE
• Báron György: Apák és fiúk Dardenne
FILMISKOLA
• Varga Zoltán: Száműzött szavak, beszédes zörejek A hangsáv lehetőségei
• Lukács Péter Benjámin: A fantasztikum hangjai Hangdramaturgia
DIGITÁLIA
• Gerdelics Miklós: Játékhack Videójáték és politikai aktivizmus
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Keresztapák reneszánsza Borgiák
FESZTIVÁL
• Kovács Kata: Megkésett kamaszkor Edinburgh
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A nagy Fény-tér kalkulátor Moholy-Nagy László: A fény művészete
KÖNYV
• Pálos Máté: Képrobbanás Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Bőrbörtön Thierry Jonquet: Tarantula
• Horváth Eszter: Pygmalion szikével A bőr, amelyben élek
KRITIKA
• Varga Balázs: Nyári fagy Így ért véget a nyaram
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: A hódkóros
• Varró Attila: Biutiful
• Baski Sándor: Talán egy másik életben
• Kolozsi László: Talán egy másik életben
• Vajda Judit: Született feleség
• Roboz Gábor: Happy Happy
• Baski Sándor: Ismeretlen föld
• Kovács Kata: Hétköznapi pár
• Alföldi Nóra: Barátság extrákkal
• Lovas Anna: Hupikék törpikék
• Nevelős Zoltán: Cowboyok és űrlények
• Kovács Marcell: A majmok bolygója: Lázadás
DVD
• Pápai Zsolt: Senna
• Nagy V. Gergő: Ketten az úton
• Alföldi Nóra: Az éjszaka országai
• Sepsi László: A zátony
• Tosoki Gyula: Kóser játszma
• Varga Zoltán: A szobatárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Szőts István Röpirata ma

Palackposta-bontás

Pintér Judit

Mit tartanak a fiatal magyar filmesek ma is aktuálisnak Szőts István 1945 telén palackba zárt üzenetéből? A „palackposta-bontás” a miskolci CineFesten folytatódik. A CineClassics filmtörténeti program filmjei vetítésével és egyéb rendezvényekkel idézi fel az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről alkotójának életét és művészetét, aki 2012-ben lenne száz éves.

A Röpirat a magyar filmmûvészet ügyében írásakor Szõts krisztusi korban volt. Egy portréfilmet, egy korszakalkotó játék- és egy rövidfilmet rendezett. Tele volt tervekkel, s már Budapest ostroma alatt a „magyar film reneszánszáról” álmodozott. A filmgyártás újjászervezésének átfogó programjáról azonban az illetékesek „még egy nyilvános vitát sem rendeztek”. „Tengerbe dobott palack” lett belõle, szerzõje pedig koholt politikai vádak, félreállítások, meghiúsult tervek, egy betiltott és két, nehezen elkészült film után 1957-ben nem tért haza Velencébõl.

Reformtervei egy része már a rendszerváltás elõtt megvalósult, 1989 reményteli évében, a Röpirat reprint kiadását követõen pedig az elsõ „nyilvános vitára” is sor került Esztergomban, Szõts jelenlétében. 1998-ban, halála elõtt a manifesztum olaszul is megjelent.

1989 és 2010 között a magyar filmkultúra a politikától szabadabban, a piac mind erõsebb szorításában, de valódi szakmai viták eredményeként, lényegében a Szõts szellemiségéhez hû úton haladt. 2010-ben azonban ez a hibáival együtt is pozitív folyamat megszakadt.

„…amikor az igazi emberi értékek, eszmék és jogok hirdetése ismét szabad lesz gyûlölködõ és romboló világunkban, ha az állam vezetõ helyein nagymûveltségû, széles látókörû emberek fognak állani, akik bátran szembenéznek az igazsággal, biztosítják a szabad kritika jogát, és ha ezek valódi mûvészeket engednek megkötöttség nélkül alkotni, akkor az állami beavatkozás, a propaganda és a mûvészetek ismét olyan harmonikus összhangba olvadhatnak, mint a görögök, a renaissance vagy Európa egyéb nagy korszakai idején...”

Kolozsi László filmkritikus: A Röpiratot idealista szövegnek tartom, ami egyrészt a filmmûvészet akkori helyzetébõl, másrészt a háborút túlélt emberek idealizmusából következik, akik abban bíztak, hogy a vérontás megtisztulást is hozott, s hogy végre az egyetemes emberi értékek kerülnek elõtérbe. A korabeli politikai realitás azonban hamar elsöpörte ezt az idealizmust – a Szõtsre jellemzõ alkotói attitûddel együtt. Elképzeléseibõl semmi nem valósult meg – legalábbis az írás közvetlen hatására, legfeljebb késõbb. Számomra a legfontosabb tézisei a szakember- és kritikus-képzés, valamint a nézõk nevelése, amely legeredményesebben a hetvenes évek filmklubjaiban folyt Magyarországon. Ma már nincsenek ilyenek. Szerintem ezeket a dolgokat lenne érdemes elõvenni a Röpiratból, nem azt, kell-e kormánybiztos – most épp van –, nem is azt, hogy a cenzúrának lehet-e létjogosultsága, ha jó filmek születését, bemutatását segíti elõ. Ezt is végtelenül naiv, idealista és megkérdõjelezhetõ elképzelésnek tartom, mert ki tudja megmondani – maga Szõts sem határozta meg –, mi a jó film.

Kocsis Ágnes filmrendezõ: Én nem tartom ennyire naivnak a Röpiratot. Az imént felsorolt szempontokból talán idealista, de szakmai téren a legtöbb meglátása ma is igaz. Érdekes, hogy a negyvenes években a filmmûvészet helyzete szinte épp olyan volt, mint most. Lehet, hogy nehéz definiálni, mi a jó film, mert ez nagyon szubjektív dolog, de sok, ma is megfontolandó állítása van, például, hogy független szakértõk döntsenek, melyik film készüljön el, vagy a legjobbak rendezõit inspirálni kell a következõ filmjük finanszírozásával, ami a nagy nézõszámot vagy fesztiválsikereket elért filmek normatív támogatásával részben megvalósult a Magyar Mozgókép Közalapítványnál.

Andrea Roberti forgatókönyvíró: 1945 elõtt és után Olaszországban is hasonló volt a helyzet, azzal az eltéréssel, hogy nálunk már a fasizmus alatt kiépült a filmipar intézményrendszere (Cinecittá, Centro Sperimentale, folyóiratok stb.). A neorealizmus mesterei, De Sica vagy Rossellini nem írtak röpiratot, de magatartásukkal és mûveikkel Szõtshöz hasonlóan gondolkodtak a filmrõl. A Röpiratban fõleg az tetszett, hogy egységként kezelte a filmipar gépezetét, és minden fogaskerekét a film esztétikai megújításának, illetve a befogadására képes közönség nevelésének a szolgálatába állította.

Petrányi Viktória producer: Annak ellenére, hogy a Röpirat megírása óta nemcsak a finanszírozás, hanem a történetmesélés igényei is változtak, a közönségrõl nem is beszélve, Szõts szövegében van számos, a mai napig érvényes állítás. A szerzõiséget én nem úgy fogom föl, jó vagy rossz, hanem van vagy nincs. A szerzõiség azonban önmagában nem érték, ázgondolt világkép és alkotói jelenlét nélkül a mûfaji film sem létezhet. Abban sincs Szõts óta nagy változás, hogy mindig a történethez keresünk struktúrát. A nézõi szokások változásával Szõtshöz képest ma más módokon lehet történetet mesélni. Ezeket az igényeket részben mi teremtjük, a piac diktálja, ám az valós kérdés, meddig kell kiszolgálni õket. Egy nagyon vékony vonalon próbálunk járni, de a szerzõi film ugyanúgy a nézõknek készül, mint a nem szerzõi.

„…a forgatókönyv vázlat, nyersanyag és modell csupán a rendezõ kezében, amit õ alakít mûvészetté, képekké…”

A.R.: Bár forgatókönyvíró vagyok, ezt tartom Szõts egyik legfontosabb állításának. Pontosan azt gondolom, amit õ, hogy a film mögött a rendezõ esztétikai koncepciója áll, nemcsak színészvezetésben, hanem a film képi megjelenítésének, ritmusának a meghatározásában is. Ezért lehet a forgatókönyvtõl eltérni a felvételek vagy a vágás során.

K.L.: Azt írja Szõts, hogy a forgatókönyv sablon, forma, amelyet csak a rendezõ tölthet meg tartalommal, s hogy a legjobb forgatókönyvbõl is születhet borzalmas film. Nagyon hangsúlyosan kiemeli, hogy a film minõsége a rendezõn múlik, ezért a támogatást neki kell adni.

K.Á.: Az utóbbi tíz évben a MMKA-nál folyton arról beszéltek, hogy a magyar film fõ problémája a forgatókönyv, ezért annak alapján adták a támogatásokat. Most újra azt halljuk: a forgatókönyvekkel volt baj. Nyugat-Európában a jó producer egy adott rendezõ filmjébe akar beszállni, számára az õ korábbi munkái – elsõfilmeseknél a rövidfilmek – jelentik a garanciát. A hollywoodi szisztémában nyilván sokkal fontosabb a forgatókönyv, mert könnyebb elõre látni, mi lesz belõle, mivel ezek a filmek stílusukban nagyon hasonlóak. Viszont nagy meglepetést sem fognak okozni. Nálunk nem így dolgoznak a rendezõk és a producerek. Most kötelezõen be akarják vezetni a script-doktorral, forgatókönyv-konzultánssal való munkát. A szakmailag felkészült rendezõ látja a forgatókönyvön, hogy nem fog mûködni. Egy külsõ szem fontos lehet, fõként, ha a rendezõ a saját könyvébõl dolgozik, a forgatókönyv megítélése azonban számos szubjektív elemet tartalmaz. Ahány ember, annyiféleképpen képzeli el a majdani filmet. Ezért ha a script-doktort nem a rendezõ választja ki, abból teljes félreértés is lehet, teljesen más filmrõl fognak beszélni. Mert a forgatókönyv, ahogy Szõts is írta, csak vázlat. Akármilyen pontos, ezerféle dolog lehet belõle. Nem mindegy, hol lesznek a hangsúlyok, milyen a színészi játék, milyen a ritmus, a tempó, hogy áll össze az egész, és így tovább. Egy jó rendezõ viszont majdnem akármibõl érdekeset, jót tud csinálni. Mindemellett egyre jobban terjednek bizonyos hollywoodi forgatókönyvírói szabályok, így fennáll a veszély, hogy az ezek szerint készült filmek szerkezete ugyanolyan lesz, ami borzasztó káros, mert teljesen átalakítja a nézõi szokásokat és elvárásokat. Valóban, egy adott filmen belüli struktúrákon kell gondolkozni, nem szabad külsõ struktúrákat ráhúzni minden filmre. Szõts beszél a 90 perces idõkorlátról is, hogy mindent ebbe kell belesuvasztani. Ez ma is nagy probléma.

P.V.: A forgatókönyv nyersanyag, de a legfontosabb kiindulópont. A produceri rendszerben egy forgatókönyvet szakemberekkel addig fejlesztünk, amíg kifinomult, valóban finanszírozható formáját nem hozza egy jó történetnek. Azt gondolom, akkor hoztunk létre jó egységet, ha a forgatókönyv precízen meg van írva, de helyet hagyunk a sajátos íznek, személyiségnek, világképnek, és élõ anyagot hozunk létre. Nem hiszek abban a mûfaji forgatókönyvben, amibõl nem lehet két oldalt kihúzni, ugyanakkor abban a szerzõi klisében sem, hogy két oldalas fecnivel el lehet indulni.

„…hagyjunk föl azzal a babonával, hogy a film kollektív termés…”

K.Á.: Létezik egy elképzelés, miszerint, ha egy jó operatõr veszi fel a filmet, és ha mindenki teszi a dolgát, abból kijön valami. Szõtsnek igaza van, ez nem így mûködik. A film kollektív munka, de kell egy ember, akinek erõs víziója van az egészre vonatkozóan, és minden elemnek ezt a koncepciót kell szolgálnia, különben szerteszét foszló dolog lesz belõle…

K.L.: Azt írja az operatõrrõl, hogy „a géppel felszerelt ember feladata nem az egyéni víziók és elképzelések utáni futkosás, hanem a rendezõ által megrendezett reális világ fáinak, embereinek, felhõinek rögzítése”. Amit Szõts a filmrõl ír, tényleg ma is mind evidencia.

P.V.: Producerként szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan emberekkel kerültem össze, akiknek fontos, mit gondolok. Szükség van a producerekre, akik még a szerzõi struktúrát is tudják segíteni a produceri gondolatmenettel. Egy tiszta alkotói film piacismeret nélkül könnyen útvesztõbe kerülhet. Természetesen a kulturális piacra gondolok, a fesztiválokra, ami szintén pénzt, nézõt, ázsiót ér, az ázsió pedig megint csak pénzt. Ez sokszor szerencsére átfedésbe kerül a szórakoztató piaccal, mert a film ténylegesen tömegkultúra, ezért jobban elvárják tõle, hogy a piac minden szegmensét figyelembe vegye. Ez a természetébõl adódik, és nekünk az a dolgunk, hogy ismerve a piac igényeit, a széllel vagy széllel szemben haladjunk.

K.Á.: Valóban nem jó az elitista szemlélet, de a kompromisszumok is veszélyesek. Tõlem is meg szokták kérdezni, miért nem csinálom meg ugyanazt kicsit populárisabban, hogy többen nézzék a filmjeimet. Hát mert akkor nem többen, hanem mások néznék meg, s bár örülnék, ha sokan megnéznék, de az a számomra kompromisszumos film már másról és máshogyan szólna. Mindemellett pont azt gondolom, hogy igenis a mi filmjeink is szólhatnának sokakhoz, ha eljutnának az emberekhez, ha nem lehetetlen idõpontokban vetítenék a tévék, vagy az egész országban lennének filmklubok. Lehet, hogy akkor nagyobb igény lenne az ilyen alkotásokra.

„…hiába készülnek a legjobb filmek, ha nincs közönség, mely megérti õket…”

A.R.: Ha valami idealista volt a Röpiratban, az a nézõk nevelése, mert nincsenek rá receptek. Azt azonban jól látta Szõts, hogy a közönség folyamatos törõdést igényel, és nemzedékrõl nemzedékre változik. A nézõk megszólítására ma használni kellene a legújabb eszközöket is, amilyen az internet. Vagy a mozi halálos ellenségének tartott televíziót. Ehhez azonban tervek kellenének. Szõts tisztában volt a jövõ tervezésének szükségességével, és azzal is, hogy mikor mindent egyetlen modellre redukálnak, valami nincs rendben.

K.Á.: Az azért nem igaz, hogy nincs közönség, csak ma mások a nézõi szokások. Amíg nem volt televízió vagy csak egy tévécsatorna volt, nyilván sokan mentek moziba, ma meg jóformán senki nem megy, ám ez nem azt jelenti, hogy nem néznek filmet, vagy nem kell szerzõi filmet csinálni. A filmeket ma DVD-n, tévében, interneten nézik, illetve tényleg hihetetlenül megnõtt a fesztiválok, filmhetek száma és jelentõsége, ahol elég nagy nézõszámot lehet elérni.

Azt gondolom, a közönséget lehet nevelni, meg lehet nagyon rossz irányba is orientálni. A tévék általában csomagokat vesznek, és válogatás nélkül mindent leadnak, azt a kevés szerzõi filmet pedig ráadásul rossz idõpontokban. Nem beszélve a kereskedelmi tévék bevallott koncepciójáról, hogy a sikerhez mindig alá kell menni a nézõk igényeinek. A közszolgálatnak azonban igenis az lenne a feladata, hogy egy kicsit mindig fölé menjen az elvárásoknak, alternatívát adjon. Borzasztóan diszkriminatívnak tartom, hogy mindig a többség igényeit akarják kiszolgálni, aki pedig kisebbségben van, minden téren egyre inkább alul marad.

P.V.: Szõts korához képest az is változott, hogy a kultúrának – nem csak a filmkultúrának – ma egészen más a helyi értéke, sajnos a kevesek csemegéje lett. Az egyik érvényes válasz az lehet, ha különbözõ akciókkal, új utakon próbálunk visszatalálni a közönséghez. Ugyanakkor továbbra is fontos állítás, hogy a kultúra elengedhetetlen része egy társadalomnak. Ha egyre több pénzbõl egyre kevesebb embernek készül valami, részben jogosan felvetõdhet a kérdés, hogy akkor minek. A válaszadásban azonban nagyon finoman kell balanszírozni a között, hogy se bigottan elitista, se csak a tömegigényeket kielégítõ filmkultúrát csináljunk. Ma nem tulajdonítanak kiemelt szerepet a mûvészetnek, és ha vannak hullámok a mûvészettörténetben, akkor a mai igazi lejtmenet. De ennek a kornak is megvannak a mûvészei, akiknek az integritását tisztelni kell. Majd ha már senki nem nézi meg a filmjeiket, és az utolsó francia mûvész-mozi sem nyitja ki a kapuit, el lehet gondolkozni azon, be kell-e zárni ezt az üzletet. Itt azonban még nem tartunk.

„…gondoskodni kell arról, hogy a legkiválóbbnak minõsített filmeket az ország összes mozija bemutassa…”

K.L.: Szõts még arról írhatott, hogy növelni kell a mozik számát. Példákat is hoz más országokból, s méltatlankodik, hogy Pozsony 14 mozijához képest Szegeden csak 3 mûködik. Most bezárták az utolsót is, csak a pláza marad…

A.R.: A filmforgalmazást központi kérdésnek tartja, és legalább provokatív szándékkal ezt a témáját is elõ lehetne venni ma, amikor bizonyos filmtípusok teljesen háttérbe szorulnak. A mozisokat persze nehéz lenne bármire kötelezni, de a nézõszámokat bizonyos kritériumok szerint kellene vizsgálni. Ahogy arról is érdemes lenne beszélni, vajon a nézõk mindig olyan filmre vágynak-e, amilyenre rákényszerítik õket.

K.Á.: Az art-mozi hálózatról is azt hihetnénk, hogy biztos minõséget kap, aki odamegy. Nekem viszont az a véleményem, hogy gyakran az európai filmtermés középszerû, fél-kommersz vagy kommersz darabjait vetítik, az igazán érdekesek sokszor el sem jutnak hozzánk.

„…a dilettáns elsõsorban valami »magyarosat« akar…, csak éppen magyar problematika és magyar mûvészet nélkül…”

K.L.: Szõts azt írja, hogy a magyar tájakat vagy a magyar jellegben rejlõ esélyeket nem használjuk ki eléggé, szerinte a filmmûvészetben is az erõs, világos és tiszta magyar mûvészethez kell visszanyúlni az addigi felszínes, álnépies szemlélet helyett. Ahogy az életrajzában leírja, a már akkor is létezõ népies-urbánus szembenállásban õ mindig „kiutasított” volt: az urbánusoknak azért nem tetszett, mert Nyírõt, a népieseknek pedig, mert Herczeg Ferencet használta. Ugyanakkor tényleg volt valamiféle sajátos magyar hang a két jelentõs filmjében, de a Kodállyal készített Kádár Katában is, ahogy ennek a jellegzetes magyar vonalnak a folytatását valóban látni lehet majd a hatvanas években. Mégsem volt talán annyira naiv ez az elképzelés…

A.R.: A valóság, amelyben valaki él, mindenképpen megjelenik a mûvekben. Ezért veszélyes és kártékony dolog a nemzeti identitás és sajátosságok szerint ítélkezni róluk. Az új nemzedék filmjeiben azt tartom fontosnak, hogy mind a nacionalizmus, mind a provincializmus zsákutcáját elkerülték, mégis sikerült megõrizniük a kapcsolatot a magyar valósággal. Azért vívtak ki komoly elismeréseket Európában, mert a külsõ szemlélõ a rendezõ személyiségén átszûrt általános emberi történetekbõl is képet kap arról, hogyan élnek Magyarországon. Számomra, aki egyszerre vagyok kint és bent, teljesen világos, hogy ez a nemzedék a salátaszerû európai koprodukciókkal ellentétben mind személyes, mind nemzeti identitását megõrizte. És ezt óriási erõnek tartom.

K.Á.: A magyar filmgyártást valóban csodálták külföldön mostanában. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ország vagyunk, nagyon sok film indult fesztiválokon, míg a környezõ országokból arányaiban sokkal kevesebb. Egy-két kivételtõl eltekintve, jóformán csak a román és a magyar film van jelen.

P.V.: A szerzõi, mûfaji vagy közönségfilmek között abban szerintem nincs különbség, hogy mindegyikhez alkotók kellenek. Ez személyiséget jelent, amiért meg kell küzdeni. Abban nem hiszek, aki kiiktatja a személyiséget, és azt gondolja, hogy nyolc szerzõdés aláírásával megúszhatja. A jó producerek jó sztorikat és jó alkotókat keresnek. Nem az a dolguk, hogy akadályozzák a tehetséges emberek kibontakozását.

A.R.: Magyarországon arról panaszkodni, milyen katasztrofálisak a filmek, számomra abszolút meglepõ, mert máshonnan nézve egyáltalán nem azok. Mostanában folyton azt halljuk, hogy várjunk a magyar filmet új útra vezetõ tervre. Az olasz tapasztalataim alapján sajnos attól tartok, az emberek többsége hosszú ideig nem képes vagy nem elég erõs észrevenni, ha egy út olyan irányba mutat, amely bizonyos értelemben „romokat” eredményezhet – ha másfajtákat is, mint amilyenekre Szõts a Röpiratban az új magyar filmgyártást akarta felépíteni.

„…a film nem lehet a különbözõ minisztériumok Guttmann-nadrágja. Mûvészete nem sikkadhat el széthúzó érdekek, hatalmi féltékenységek útvesztõi között…”

A.R.: Szerintem is õrültség a gazdasági minisztérium alá tenni a filmipart, mert a gazdasági szemléletmód teljes mértékben különbözik a film igényeitõl. Erre csak az olasz gazdasági miniszter elhíresült kijelentését hozom fel példaként, aki szerint „a kultúra nem ad kenyeret”. A politikának távol kellene tartania magát a kultúrától, az irányítását pedig nem kizárólag a gazdasági logikának és a politikai érdekeknek kellene alárendelni. Mûvészeti ügyekben a gazdasági lehetõségek figyelembevételével, de szakemberekre, mûvészekre kellene bízni a döntést, ahogy Szõts is többször hangsúlyozza.

K.L.: Szõts szerint a mûvészet szabad szárnyalását két dolog akadályozhatja: a parvenü, gazdag befektetõ piaci és az állam politikai elvárásai, ha például propagandafilmet akar a filmestõl. Ezek ma is fontos gondolatok, és noha evidenciák, mégis nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják, akik a filmrõl döntenek.

A.R.: A film és az alkotói szabadság szempontjából szerintem ma nincs alapvetõ különbség az ideológiai és a piaci korlátozás között. Bizonyos típusú filmek rendezõjének mindkettõvel állandóan meg kell küzdenie. Az alkotói szabadság normális körülmények között sem érhetõ el könnyen, csak világos, egyéni elképzelésekkel, mindennapos kemény viták árán lehet kivívni. Ez mindig így volt a filmmûvészetben.

P.V.: A piac csak koordináta-rendszer, nem kényszerítõ erõ. A politika meg ne kényszerítsen semmire. Én csak addig tudok dolgozni, amíg ez be nem következik, ez nem is kérdés. Amikor az emberek attól félnek, hogy majd valamire kényszerítik õket, maguktól is félnek. Az nyilvánvalóan vért jelent, hogy nálunk az alkotók száma és a lehetõségek ennyire messze állnak egymástól. A magyar filmesek között ma azért nincs összefogás, mert egyetlen tortát szeretnénk ezren megenni. A döntés mindig, bármilyen struktúrában egy adott csoport jogköre. Olyan döntéshozó csoport sem volt még soha, ahol az egyéni ízlés és az emberi faktor ne számítana. Meg kell nézni, hogy egy struktúra milyen tartalmakat állít elõ. Ha hosszú távon több nézõt, nagyobb kíváncsiságot felpiszkáló filmeket eredményez, a létjogosultsága nem kérdés. Az is létfontosságú azonban, hogy ne csak egyéni ízlés, hanem némi koncepció is álljon a döntések mögött. Megelõlegezem a tiszteletet az új döntéshozóknak, mert nem könnyû jogkör, és a rajtnál mindenkinek jár a bizalom. Az egyéni ízlés terrorját azonban nehezen viselném. Ez egy szakma, elvárom tehát, hogy csak olyan ember kerüljön döntési pozícióba, aki meg tudja haladni a saját ízlését.

K.Á.: Véleményem szerint pont ezért lenne fontos, hogy a döntéshozókat a szakma válassza ki, minden szempontból változatos legyen az összetételük, és hogy gyakran cserélõdjenek. Így talán megmaradhat a magyar film sokfélesége. Minderrõl Szõts is épp ezt gondolta a Röpiratban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10768