KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/szeptember
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Molnár Gál Péter (1936-2011)
MAGYAR MŰHELY
• Pintér Judit: Palackposta-bontás Szőts István Röpirata ma
BŰNADAPTÁCIÓK
• Gelencsér Gábor: A közélet magánosítása A film noirtól a melodrámáig
• Ardai Zoltán: Egy családregény mélye Karamazov-mozgóképek
• Tüske Zsuzsanna: Anya noir Mildred Pierce
HŐSÖK 2.0
• Benke Attila: Szuperhősök 2.0 Batman, Robin Hood, James Bond
• Kovács Marcell: Mindenki kapitánya Joe Johnston: Amerika Kapitány
• Varró Attila: Káosz és karizma Conan, a barbár
• Kolozsi László: Hollywoodi sorsjáték Joseph Campbell: Az ezerarcú hős
LATIN MOZI: BRAZÍLIA
• Kóbori Sarolta: Pauliwood fényei és árnyai Brazil mozi
• Sepsi László: A nyomor sikertörténetei Favela-mozi
DARDENNE
• Báron György: Apák és fiúk Dardenne
FILMISKOLA
• Varga Zoltán: Száműzött szavak, beszédes zörejek A hangsáv lehetőségei
• Lukács Péter Benjámin: A fantasztikum hangjai Hangdramaturgia
DIGITÁLIA
• Gerdelics Miklós: Játékhack Videójáték és politikai aktivizmus
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Keresztapák reneszánsza Borgiák
FESZTIVÁL
• Kovács Kata: Megkésett kamaszkor Edinburgh
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A nagy Fény-tér kalkulátor Moholy-Nagy László: A fény művészete
KÖNYV
• Pálos Máté: Képrobbanás Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Bőrbörtön Thierry Jonquet: Tarantula
• Horváth Eszter: Pygmalion szikével A bőr, amelyben élek
KRITIKA
• Varga Balázs: Nyári fagy Így ért véget a nyaram
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: A hódkóros
• Varró Attila: Biutiful
• Baski Sándor: Talán egy másik életben
• Kolozsi László: Talán egy másik életben
• Vajda Judit: Született feleség
• Roboz Gábor: Happy Happy
• Baski Sándor: Ismeretlen föld
• Kovács Kata: Hétköznapi pár
• Alföldi Nóra: Barátság extrákkal
• Lovas Anna: Hupikék törpikék
• Nevelős Zoltán: Cowboyok és űrlények
• Kovács Marcell: A majmok bolygója: Lázadás
DVD
• Pápai Zsolt: Senna
• Nagy V. Gergő: Ketten az úton
• Alföldi Nóra: Az éjszaka országai
• Sepsi László: A zátony
• Tosoki Gyula: Kóser játszma
• Varga Zoltán: A szobatárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hősök 2.0

Batman, Robin Hood, James Bond

Szuperhősök 2.0

Benke Attila

Az ezredforduló után a népszerű mozihéroszok új alakban, új identitással tértek vissza a filmvászonra: bonyolultabbak, emberibbek lettek.

A szórakoztatóipar örök kérdése, mi miatt lesz egy film közönségsiker. A történet? A látványorgia? Vagy csupán a színész? Egy bizonyos forgatókönyvírói alapszabály mindenesetre jelentõsen megkönnyíti a válaszadást. Eszerint a sztori legyen egyszerû, fókuszában a (jellem)fejlõdésen átesõ karakterek álljanak. A nézõ ugyanis a hõsökkel azonosulva lép be a film cselekményvilágába, a vászon fénytükrében önmagát, illetve önmaga idealizált képét látja szívesen, így pár órára megszabadulhat a hétköznapi problémáktól, esetleg megoldást találhat azokra. E mítoszéhség nyomán idõvel maguk a tömegfilmek is mítoszokká váltak, kialakítva népszerû, a mozivászon sötét csöndbe burkolózó Olimposzáról újra és újra visszatérõ héroszaikat. Amit tegnap Akhilleusz vagy Perszeusz jelentett, azt ma Batman vagy Pókember testesíti meg.

Mégis mit szeretünk e legendákban? A hõsök aktívak, cselekvõk, céltudatosak és küldetésüket mindig végrehajtják ellenlábasuk legyõzésével. A klasszikus hollywoodi filmek legalábbis ezt, a harmincas évek válságkorszakában különösen fontos eszményképet közvetítették megannyi mozgóképen. Már a múlt század elején felgyorsuló modernizáció, a tömegtermelés nyomán kialakuló tömegtársadalom, majd e túl gyors átalakulás folyományaként 1929-ben kirobbanó világválság következtében az egyén egyre inkább úgy érezte, kiszolgáltatottabb lett mint valaha volt, többé nincs befolyása még saját életére sem. A mozi celluloid-ópiuma viszont ismét az aktivitás és cselekvõképesség illúzióját biztosította a kaotikus valóság elõl menekülõ nézõnek. Az 1938-as Robin Hood kalandjai bájos blõdli, mégis képes elhitetni, hogy az egyszerû átlagember is felemelkedhet és gyõzedelmeskedhet a zsarnokságon.

Ez a jól bejáratott ideológia megváltozni látszott és idejétmúlttá vált az ötvenes-hatvanas évekre. A modern filmmûvészet az illúziók lerombolását vette tervbe, és a realizmus aszfaltján száguldott, amelyre (persze óvatosan) Hollywood ekkoriban igencsak döcögõ szekere is rátért. A stúdiórendszer és az amerikai álom válsága a hetvenes évekre tetõzött, és sok újító szellemû alkotó a mûfajrendszer keretei közt maradva a mitikus hõsök sárba tiprásával juttatta kifejezésre e krízisbõl fakadó csalódottságát. Robin Hoodnál maradva a megtépázott renoméjú igazságtevõre Richard Lester Robin és Marianjének címszereplõje hozható fel példaként. A tolvajok fejedelme itt koránt sem aktív, inkább célját vesztett, némiképp Don Quijotéhoz hasonlítható õrült, megtört öregember. Így ezen „revizionista mûfajfilmek”-ként emlegetett mítoszromboló zsánerdarabok a félisten helyett az esendõ embert kívánták megmutatni, aki ’68 reménytelen lázadóihoz hasonlóan keresi önazonosságát.

Azonban a fiatal filmesek sikereinek köszönhetõen a filmipar új erõre kapott, illetve egy, a revizionista mellett feltûnõ másik stratégiával (mûfaj- és hatáskeverés bizarr gyakorlata, melynek során az addig realista zsánerek is nászra kelhettek a fantasztikummal – lásd például a Harapós nõ gengszter-vámpír egyvelegét) próbálta kezelni a válságot – sikeresen. Így a nyolcvanas-kilencvenes évektõl kezdõdõen a kortárs szórakoztató mozik régi-új hõsöket kínáltak. Régieket, mert a sokszor végtelenül egyszerû történetek a klasszikus korszakból ismerõs aktív, célratörõ figuráival dolgoznak. Annyiban mégis újakat, mivel a 1990-es évek Herkulesei bizonyos mértékig Kerberoszok is. Sõt, olykor az alvilág kutyája szelídül meg és válik emberibb, pozitív figurává. Drakula és Frankenstein szörnye az évtized elején szokatlanul pozitív karakterekként térnek vissza a vászonra. A Coppola-féle erdélyi vámpír már nem egyértelmûen gonosz, reinkarnálódott kedvesét kutatja; Kenneth Branagh filmjében Frankenstein szörnye Shelley eredeti regényéhez igazodva intelligens, érzõ lény, aki szenved identitásnélküliségétõl, és jogos bosszúja hajtja. „A régi horrorban a monstrum a világok között megrekedt számûzött, ma a hõs ilyen” – írja Király Jenõ a kilencvenes évek „posztklasszikus” tömegfilmjeinek héroszairól (Filmvilág 1992/3). Szörny és hõs alakja tehát összemosódik, az isteni Herkules és az ördögi Kerberosz olykor egy személyben testesül meg. Az 1989-es Batman címszereplõje bár a Jó szolgálatában áll, ám a Wayne-birtok gótikus Drakula-kastély, amelynek sötét lelkû mogorva, magányos ura vámpírrém a bûnözõk és minden ellensége számára.

Monstrumaink és héroszaink újrajátszása és átértelmezése azonban nem ért véget az elmúlt évtizeddel. Az új évezred hajnalán egy második hullám indult meg, amelynek keretében az álomgyári mûhelyekben már a kilencvenes években is jellemzõ, de mégis más összetételû figurák születtek meg. Hullámról beszélhetünk, mert a 2000-es évektõl kezdõdõen szinte minden mûfaj legendás alakja újjászületik a mozivásznakon a gengszterfilmtõl (Közellenségek) kezdve a westernen (Jesse James meggyilkolása) és akciófilmen át (John Rambo) a fantasyig (Alice) és szuperhõsfilmig (Superman visszatér). E mítoszok más médiumból (fõleg képregénybõl) vagy korábbi mozgóképekbõl ismert karakterei sokszor rendkívül komor és sötét történetekben élik reneszánszukat. A XXI. század olykor önmarcangoló (Batman: Kezdõdik), olykor hiperaktív multifunkcionális (Sherlock Holmes) héroszainak gyakran realizmusigényû eredettörténetei tárulnak elénk (Robin Hood) – de legalábbis ellentmondásosabb, esendõbb félisteneket (Casino Royale) dicsõíthetünk megaplex templomainkban. Az ezredforduló szórakoztató filmjei tehát jellemzõen a fõ karakter magabiztosságát és célorientáltságát megkérdõjelezõ hõsközpontú alkotások. Ennek hátterében pedig legalább olyan jelentõs folyamatok állnak, mint a klasszikus korszak gazdasági világválsága vagy a modernizmus ellenkulturális mozgalmai.

Szörny vagy hõs?

Jesse James többé nem egyértelmûen a nép bálványa – jelenti ki a 2007-es feldolgozás. Talán ez a nem annyira mûfaji, mint inkább szerzõi közönségfilm (midcult) mindkét hõse tépelõdõ, vívódó figura, akárcsak Batman Christopher Nolan feldolgozásaiban. Bruce Wayne, Jesse James és Robert Ford maguk sem bíznak tetteik helyességében, és bennük is felmerül a kérdés: rémek vagy mitikus hõsök-e. A híres banditáról kiderül, hogy kegyetlen gyilkos (habár sokak istenítik), és nem érdekli az embereket Bob Ford igazsága. Robert a lövés pillanatáig bizonytalan a ravasz meghúzását illetõen, miként az áldozat is átértékeli életét és szinte kívánja a halált. Hõs vagy gyilkos? Fogós kérdés önmaguk és a nézõ számára is.

Mindez igaz a denevérnek öltözött igazságosztóra is. A 2005-ös filmben nem egy nevetséges figura bohóckodik harisnyában, de a hõs nem is a Tim Burton-féle céltudatos, komor hérosz. A Batman: Kezdõdik fõhõse nem annyira az igazságosztó, mint inkább a Batman–mezt magára öltõ ember, Bruce Wayne, aki a szuperbûnözõk helyett önmagával vívja a legádázabb küzdelmet. (A történet központjában ráadásul egy, a fõszereplõ által is beszippantott rémálomdrog áll, ami fogyasztója saját belsõ félelmeit hozza felszínre.) Mindvégig hangsúlyozott, hogy a legenda még csak születõben van. Bruce-t állandóan gyötri denevérfóbiája és ebbõl fakadóan szülei halála, bûntudata pedig féktelen dühöt szít benne. Ezért Wayne-bõl ugyanúgy válhatna Joker vagy Rébusz, mint Batman. A három évvel késõbbi folytatásban, A Sötét Lovagban Joker többször is magához hasonlítja a maszk mögé bújt milliárdos igazságosztót, akit olykor (mint a fõgonosz vallatása közben) elragad az indulat és vadállatként pofozza ellenlábasait. A film utolsó jeleneteiben pedig narrációban is megfogalmazódik, hogy Batman nem hõs, hanem neurózisokkal küzdõ törvényen kívüli öntörvénykezõ. Bruce Wayne minden szuperbûnözõben ugyanazt az alakot látja, aki megölte apját és anyját. Öncélú, esendõ, kissé pszichopata, mégis a közjót szolgálja. Rendkívül ellentmondásos karakter, a klasszikus Zorro, Patrick Bateman (Amerikai pszicho) és A gépész fõhõsének keveréke. Szörnyeteg vagy hõs? Leginkább mindkettõ.

Manapság ugyanúgy vannak vívódó monstrumhõseink, mint a kilencvenes években. Az X-menek központi karakterei egytõl egyig határlények: mutánsok, akiket az emberi világ kitaszított, azonban a holtak birodalmának sem részesei. Akárcsak Király Jenõ leírása szerint a zombi vagy a vámpír. Hovatovább ezek a lények is egyre inkább a hõsmivolt felé törekednek, elõnyt kovácsolva számkivetettségüket okozó különleges adottságaiból. George A. Romero Holtak földje címû filmjében az élõhalottak kifejezetten pozitív alakok, a gátlástalan vállalati mágnás által irányított, züllött emberi világ ellen megvédik magukat és a békés túlélõket is. A Penge vagy a kétes értékû Alkonyat-filmek pedig a vámpírt (illetve a Penge esetében csak a félvámpír dampírt) teszik fõhõssé, aki halhatatlanságát és természetfeletti képességeit állítja az emberiség szolgálatába.

A kortárs szórakoztató filmekben tehát a szörny és hérosz közti határvonal elhalványodik, majd az új évezredre meg is szûnik. Az egykori gonosz ma minden további nélkül pozitív figuraként tûnik fel képregényben és mozivásznon. Sam Raimi 1990-es Darkmanjében még csak szörnyszerûvé válik a hõs (aki maszkos igazságosztó bosszúálló, õrült tudós és annak teremténye is egyben), ám a 2004-es Hellboyban már egy megidézett pokolfajzat a szuperhõs. Így a ma héroszai ördögök és angyalok egy személyben. Legendává válásuk épp ezért válik különösen érdekessé: jóság és gonoszság közti folytonos vívódás, ellentmondásosság, illetve sokrétûség jellemzi korunk Herkuleseit. Vagyis a kortárs filmek fõhõseinek identitása válik központi kérdéssé reneszánszukban.

Ennek hátterében pedig társadalmi, politikai, kulturális folyamatok húzódnak meg, amelyek e kultikus alakokkal azonosuló befogadó önazonosságát is változékonnyá tették. Az identitás minden korábbinál képlékenyebbé válásában elõbb a Vasfüggöny ledöntése (1989-90), a kultúrák közti átjárhatóság növekedése játszik közre, majd a 2000-tõl villámgyorsan tért hódító digitalizáció, a virtuális valóságok elterjedése gerjeszti a második hullámot. Stuart Hall szerint többé nem beszélhetünk a születéstõl fogva adott identitásról, inkább több, részleges(önazonosság létezik, amelyek mentén építhetjük fel én-történetünket. Egy idegen kultúrába lépve más „alakot” kell öltenünk, miként különbözõ videojátékokban más-más avatárokkal kapcsolódhatunk fiktív világokba. Valós és képzeletbeli digitális utazásaink során rengeteg szerepet betölthetünk, számtalan módon azonosíthatjuk önmagunkat. A Facebook korában pedig már bármilyen énképet összerakhatunk, ezért az is kérdésessé válik, létezik-e még egyáltalán „eredeti én”. De manapság már nem ez számít, hanem – Paul Ricoeur szavaival élve – a megjelenített élettörténet hitelessége, „eladhatósága”. Tehát a XXI. században az identitás(ok) sokfélesége és idõbeli változékonysága egyaránt jellemzõ valóságban és fikcióban. Régrõl ismert hõseink immár szörnyek és héroszok lehetnek különbözõ életszakaszaikban, mely nemcsak elõnyükre válik, hanem ugyanúgy szenvednek is tõle, mint a virtuális valóságokban feloldott emberek, akik már nem találják többé valódi önmagukat.

Kezdõdik!

Az eredettörténetek épp ezért váltak gyakorivá az utóbbi tíz év szórakoztató filmjeiben. Ezek a mesék a legendás hõs karakterét hivatottak árnyalni, illetve elénk tárják, hogy a mitikus figura egykoron rém, önmarcangoló, de legalábbis problémákkal küzdõ átlagember volt. A Pókember Peter Parker iskolás éveitõl veszi fel a fonalat, aki saját magával ugyanúgy harcol, mint a szintén identitászavaros ellenlábasával. Az X-Men: Az elsõk két õsmutánsra koncentrálva mutatja be a nácik fogáságából kitörõ, tépelõdõ, önváddal küszködõ Erik hõssé válását, majd átalakulását Magnetóvá, a sorozat egyik fõgonoszává. A 2004-es Artúr királyban pedig a római apától és kelta anyától származó címszereplõ még nem brit legenda, hanem a szétesõ Római Birodalom nemzet és hivatás nélkül maradó katonája,

De az „új kezdet” az olyan filmek esetében is hangsúlyos, amelyek nem a hõs születését mutatják be, csak egyszerûen újraértelmezik karakterét. A Casino Royale alkotóit egy Ian Fleming mûveihez hû, nyers James Bond megteremtése vezérelte. A duplanullás ügynök immáron nem szupertechnikával dolgozó kifinomult úriember, hanem puszta öklére és pisztolyára hagyatkozó, kemény noir-hõs. Ehhez hasonlóan a legutóbbi Sherlock Holmes esetében is az eredeti novellák nem csupán intellektuális, de eleven és sokrétû figurájának felelevenítése volt a cél.

„Aki másokat legyõz: erõs / Aki magát legyõzi: hõs.” E Lao-Ce-idézet tökéletesen illik régi-új héroszainkra. 2000-tõl legendás alakjaink személye kerül a filmek centrumába, identitáskrízisük vagy önazonosságuk sokfélesége, illetve kialakítása adja történeteik lényegét, legfõbb céljuk pedig a másik gonosz legyõzése helyett/mellett a bennük rejlõ kontrollálatlan erõk megzabolázása. A nyolcvanas-kilencvenes évek „posztklasszikus” filmjeiben is megjelenik az identitás(ok) változékonysága, ám a hõs még külsõ feladatára koncentrál. A Terminator 2 robothõse bár szörny-ember, de végig küldetéséhez tartja magát. A Terminator 3 Johnja viszont már gyökértelen csavargó, és az anti-terminátor a jó öreg T-800-ast majdnem visszaváltoztatja megmentõbõl az elsõ rész könyörtelen gyilkosává. A Terminator: Megváltásban pedig (amely szintén eredettörténetként fogható fel) az emberbõl kiborggá alakított Marcus és a vezetõi szerepkörön még mindig habozó Connor egyaránt határpozícióban van: nem biztosak se küldetésükben, sem abban, hogy hõsök vagy ellenlábasok. Vagyis a XXI. századi (a neonoir és neowestern elnevezések mintájára) „neoklasszikus” filmekben nem pusztán megsokszorozódik a héroszok identitása, hanem eleve hõs-mivoltuk és tetteik érvényessége kérdõjelezõdik meg.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a ma szupermenjei a modernista/revizionista filmek antihõseihez hasonlóan elvesztenék céljaikat és passzivizálódnának. Csupán elkísérjük õket a kezdetektõl a bizonytalan ösvényen, amely az elsõ grandiózus küldetésen keresztül végül a legendává váláshoz vezet. Így Batman, Robin Hood vagy James Bond változékony önazonosságuk és sebezhetõségük ellenére ugyanúgy emberfeletti oltalmazó félistenek maradnak. Ebben az új, esendõbb, emberibb testben-lélekben alászállva az istenek hegyérõl könnyebben képesek elvegyülni a halandók világában, hogy mozihíveiket két-három órára elcsalják a virtuális örökkévalóságba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10759