„...Megint egy filmtörténet, megint egy szintézis-kísérlet, megint egy teljességre törekvő összefoglalás, újabb kísérlet az áttekintésre, a birtokbavételre, utópisztikus, illuminisztikus vállalkozás, amely azt hiszi, teljességében áttekintheti témáját”? A kérdést, amely alighanem minden új filmtörténet olvasójában felmerül, ezúttal szerencsére maguk a szerzők vetítik fel elsőiként, és – szintén szerencsére – rögtön határozott nemmel, a „bénító szintézis” elvetésével válaszolnak rá, felmentve ezáltal a recenzenst a teljesség számonkérése alól.
Ám mivel a Marsilio kiadó Adelio Ferrero által szerkesztett három kötete mégis A film története címet viseli, nem tekinthetünk el teljesen attól, hogy megvizsgáljuk: mennyire felel meg a tartalom e címnek.
A tartalomjegyzék „igazi” filmtörténethez illő címei egy-egy korszak, jelenség, alkotó bemutatását ígérik, összesen másfél tucat szerző tollából. A 15–20 oldalas tanulmányok azonban nem elsősorban e kötetek számára készültek: a baloldali vezetés alatt álló Modena városi tanácsának 4 éves filmtörténeti szabadegyetemén elhangzott előadásokat jelentette meg könyv alakban a kiadó.
Szabadegyetemi előadásokat olvasunk tehát, vagyis a szerzők elvben tudhatták, milyen közönséghez szólnak, de – bocsássuk előre legfőbb, s tulajdonképpen egyetlen alapvető kifogásunkat: – előadásaik megírásában ezt nem túlságosan tartották szem előtt: így váltakozhat a középiskolás „ismeretterjesztés” marginális filmtörténeti adatok aprólékos felsorolásával, a jótollú kritikus írása a száraz stílusú filmtörténész saját összefoglaló munkájából átemelt tanulmányaival.
A feldolgozás szempontjait elfelejtette ugyan egyeztetni a szervező-szerkesztő, a kötetek felépítését illetően viszont alig lehet kifogásunk: szinte minden jelentős európai ország – és persze az USA – filmgyártásának minden figyelmet érdemlő korszakáról és alkotójáról olvashatunk tanulmányt, s nem marad el – a témák különböző szerzők általi feldolgozásából adódó korlátokon belül – az összefüggések, kölcsönhatások feltárása sem.
A kezdetektől a hangos filmig címet viselő első kötet első írása (Adelio Ferrero: A film születése művészet és ipar közt) filmművészet és filmipar, „művészfilm” és „közönségfilm” viszonyának elemzésével olyan problémát vet fel, amellyel a további kötetek szerzői sajnos nem foglalkoznak behatóbban: a tömegfilm – néhány csalóka fejezetcím ellenére – száműzettetik e filmtörténetből, vagy jobb(?) esetben külön kezelendő és lekezelendő kategóriává válik, mintha csak annyiban volna film, hogy azt is moziban vetítik. Szimptomatikus, hogy az efféle összefüggéseket felvető egyetlen tanulmány (Film és közönség Olaszországban a hatvanas években; az Alkotók és irányzatok az ötvenes és hatvanas években című harmadik kötetben) szerzője,
Sandro Zambetti, maga is beismeri, hogy az általa felsorolt sikerfilmek nagy részét nem látta.
A nagybetűs Filmművészet története tehát ez a filmtörténet – is, teszi hozzá a recenzens, aki nagyon szeretne végre egy olyan filmtörténetet olvasni, amely együtt tárgyalja az együtt, vagy legalábbis egymás mellett készült „művészfilmeket” és „tömegfilmeket”; nem a kommersz-film apoteózisát, hanem – mondjuk előkelően: – a film kultúrtörténetét.
Visszatérve azonban a Marsilio filmtörténetére: a már említett Ferrero tanulmányai mellett számos jó írást olvashatunk: kiemelkedik Morando Morandini Fellini-pályaképe, Lino Micciché Pasolini-tanulmánya (A halál ideológiája Pasolini utolsó filmjeiben), a Decameron, a Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka és a Salo... elemzésével (szívem szerint ingyen osztogatnám a Decameron és a Canterbury „pornófeláras”(?) jegyei mellé), és Gianni Rondolino írása az „olvadás” szovjet filmművészetéről. A kevésbé ismert szerzők közül elsősorban Giovanna Grignaffini érdemel említést, a húszas évek szovjet filmjéről és a francia új hullámról írott tanulmányaival: kitűnően ragadja meg és a viszonylag szűkös terjedelmi keretek közt igen alaposan járja körül témáit, történelmi, gazdasági, kulturális kontextusukban vizsgálva a filmeket és alkotóikat. Ugyanezek az erényei Giorgio Fabre írásának (A 40-es, 50-es évek amerikai filmjének értelmezéséhez; A hangosfilm térhódításától a neorealizmusig című második kötetben). Az olasz film természetesen mindhárom kötetben viszonylag nagy terjedelmet kap: a vele foglalkozó írások közül a társadalmi-kultúrpolitikai összefüggések felvázolásával emelkedik ki Giampaolo Bernagozzi: A fasizmus filmje és Francesco Pinto: A neorealista terv és a katolikus kultúrpolitika című tanulmánya, valamint Leonardo Quaresimának a De Sica–Zavattini alkotópárost bemutató írása (Quaresima a szerzője a könyv egyik legjobb tanulmányának, a Losey-portrénak is).
Hiányolhatjuk, hogy a magyar filmről a könyvben egyetlen szó sem esik; vigaszul esetleg annyit, hogy a cseh új hullámról sem.
És hiányolhatjuk – ha nem kevés fogyatékossága van is e filmtörténetnek –, hogy nálunk még ilyen jellegű munka nem jelent meg. Pedig filmművészeti szabadegyetem nálunk is van, s még csak nem is egy vidéki város tanácsa verbuválja hozzá az előadókat.
Storia del cinema, a cura di Adelio Ferrero, I–III., Marsilio, Venezia, 1978. 270., 250., 222. o.
